Rögzíteni a történelem emberi mélységeit – Papp Annamária Megsebzett Kolozsvár című kötetéről

– Egyetlen szomorú napról készült az Exit Kiadó gondozásában most napvilágot látott, Megsebzett Kolozsvár című kötet: a várost ért 1944. június 2-ai amerikai légitámadásról és annak súlyos következményeiről. Mi a történelmi jelentősége ennek a napnak, illetve miért tartottad fontosnak, hogy könyv szülessen róla?

– Nem véletlenül emlékeznek 1944. június 2-ára a kolozsvári magyarok úgy, mint egy nagyon szomorú napra. Gyönyörű, verőfényes nyári napra ébredt ezen a péntek reggelen a város, és jóllehet még javában dúlt a háború, valójában senki nem gondolt arra, hogy hamarosan itt lesz maga a pokol.

Mivel a második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területén nemigen voltak hadászati szempontból jelentős célpontok, a szövetséges légierő többnyire csak akkor bombázta ezt a területet, amikor azt az európai hadszíntéren valamilyen más, jelentősebb hadművelet indokolttá tette.

Az 1944. június 2-ai amerikai légitámadás valójában a szövetségesek 1944. június 6-ai normandiai partraszállásával függött össze, így próbálták ugyanis megakadályozni Németország és szövetségesei csapatainak esetleges átcsoportosítását a keleti frontról nyugatra. Ugyanakkor a hadászati, stratégiai elgondolások mellett a másik cél a helyi lakosság megfélemlítése és megtörése volt. A Kolozsvárt is súlyosan érintő, úgynevezett Frantic Joe I. légi hadműveletet tulajdonképpen az első közös, amerikai–szovjet összehangolt hadi cselekménynek tekintik a történészek. Ez elsősorban a vasúti állomások és pályaudvarok ellen irányult, de gyakorlatilag a bombaszőnyeg elcsúszásával az egész környéket sújtotta, még a belvárosba is hulltak bombák Kolozsváron.

Sok fontos középület, így a Református Diakonissza Intézet és Kórház is telitalálatot kapott, több beteg és szolgálatát teljesítő diakonissza vesztette életét. Rengeteg kis családi ház megsemmisült, egész életek munkája dőlt romba mindössze néhány perc alatt, sokan egyik pillanatról a másikra földönfutóvá váltak. És ami ennél is fájdalmasabb volt, hogy a bombák több száz ártatlan polgár életét oltották ki, férfiakét, asszonyokét és gyermekekét. Az áldozatok és a sebesültek számát pontosan a mai napig nem lehet tudni, sokak holtteste soha nem került elő, illetve évtizedek múltán is találtak emberi csontokat az építkezések alkalmával.

Mindent összevetve, alapvető célunk az volt, hogy a kiadvány tanulságul, intő, figyelmeztető jelként szolgáljon az utókor számára. Vagyis felhívjuk arra a figyelmet, hogy az elszabadult indulatok, a gyűlölet és a harag semmi jóra nem vezet, mindez ártatlan emberek életét teheti tönkre, semmisítheti meg.
 
– A kötetben látható fényképgyűjteményt viszontagságos úton sikerült megtalálnod. Mesélj az album felfedezéséről, illetve a kötetet előkészítő munkádról. Mik voltak a nehézségei, szépségei?

– A kiadvány mintegy folytatása az esemény hetvenedik évfordulójára, 2014-ben megjelent, néhai Asztalos Lajos helytörténésszel közösen összeállított, Kolozsvár bombázása – 1944. június 2. című kötetünknek. Abban a szövegen, a túlélők emlékezésein volt a hangsúly, a mostani könyvben viszont a képek dominálnak. Az 1944-es időszakot kutatva, valósággal szembejött velem a téma, és minél mélyebbre ástam, annál inkább úgy éreztem, hogy fel kell tárni ennek a napnak a további részleteit.

A túlélők emlékeinek rögzítése mellett megpróbáltam áttekinteni a korabeli sajtót, felkutatni az elérhető levéltári forrásokat, korabeli dokumentumokat, fényképeket. Könyvünk 2014-es megjelenése után nagy örömömre sikerült rábukkannom a Szabó Dénes kolozsvári fényképész vezette Fotofilm műhelyben összeállított fényképalbumra, amely több mint száz fekete-fehér képet tartalmaz a bombázásról. Már akkor éreztem és tudtam, hogy ezeket közzé kell tenni, az album tartalmát meg kell ismernie a világnak. Rohonyi D. Iván fényképész kollégámmal sikerült digitalizálni a felvételeket, és újabb felvételekkel bővíteni a gyűjteményt.

A kötetbe több olyan képet is elhelyeztünk, amelyet az Erdélyi Történeti Múzeum bocsátott a rendelkezésünkre, utóbbiak szerzője ugyan egyelőre ismeretlen, de fontosnak tartottuk a közlésüket, mivel ezek jelentős pillanatokat örökítenek meg, mint például az áldozatok kardosfalvi temetését. A fényképek mellé emlékeket, illetve emléktöredékeket illesztettünk, valamint több áldozat portréját is mellékeltük, amelyeket az érintettek családja bocsátott a rendelkezésünkre. A kötetben Szabó Dénesről is megemlékezünk, akit mintha elfeledett volna a város, ugyanis értékes hagyatéka halála után szétszóródott, életrajzáról viszonylag keveset lehet tudni. Ki szeretném emelni, hogy az albumot az időközben elhunyt Asztalos Lajos emlékének is ajánljuk.

– Nem ez az első ilyen jellegű köteted. Miért tartod fontosnak történészként a személyes történetek megőrzését, tovább örökítését?

– Az első beszélgetéseket a kilencvenes évek elején készítettem szovjet fogságot megjárt túlélőkkel. Nagyon megérintettek ezek az egyéni sorsok, személyes történetek, akárcsak az 1956-os megtorlások erdélyi áldozatainak a meghurcoltatása, kálváriája is.

Természetesen ugyanilyen fontosak a levéltári iratanyagok, és a különböző forrásokat összevetve lehet igazából csak tárgyilagosabb képet alkotni az adott történésekről. Azt viszont, hogy az egyén miként és hogyan élte át mindezeket, a leghitelesebben magától az érintettől tudhatjuk meg.

– Miért lehet izgalmas, hasznos nemcsak történészek, hanem bárki számára, hogy a korabeli sajtómegjelenéseken, fotókon, visszaemlékezéseken keresztül belelásson a második világháború korszakába?

– Úgy vélem, ha bárki megnézi ezeket a képeket, elolvassa a túlélők emlékezéseit, megpróbál kicsit visszamenni az időben, és beleélni magát ennek a szörnyű napnak a történéseibe, rengeteget tanulhat belőle. Én legalábbis nagyon sokat okultam minden egyes beszélgetésből, legyen az fogság, deportálás, ’56 vagy bombázás. Mindamellett, hogy segítenek megismerni a múltunkat, ezek az emberi sorsok, életutak és -helyzetek viszonyítási alapot nyújthatnak számunkra, amelynek következtetéseit a mi életünkben, a mindennapjainkban is kamatoztatni tudjuk.

Úgyszintén jelzésértékű az a fajta szolidaritás és közösségi összefogás, amely a bombatámadás után kibontakozott a károsultak megsegítése érdekében.

Hisz utóvégre mégiscsak az élet és az élni akarás kerekedett felül, és Kolozsvár képes volt feltámadni a hamvaiból…

– Nyilván egyre ritkább, hogy az akkori események szemtanúit meg lehessen szólaltatni. Ilyen értelemben „utolsó pillanatban” született a kötet?

– Sajnos, a túlélők korára való tekintettel valóban az utolsó, huszonnegyedik órában vagyunk. Már többen is eltávoztak az interjúalanyok közül, és lassan már csak a családi emlékezetre szorítkozhatunk. Ezért is igyekezni kell, hogy gyűjtsünk össze minden szellemi és tárgyi emléket, amit lehet, és amíg még van kitől. Én személyesen nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik vállalkoztak arra, hogy feltépik a régi sebeket, és megosztották emlékeiket az utókorral. Remélem, hogy képesek leszünk tanulni belőlük.