Ponyván innen és túl – Balázs Imre József irodalomtörténész Rejtő Jenő életművéről

– A 115 éve, március 29-én született Rejtő Jenő regényeinek népszerűsége talán mit sem változott az elmúlt évtizedekben. Azon ritka szerzők egyike, akiket nemcsak a „digitális bevándorlónak” nevezett, idősebb korosztály olvas (újra), hanem a képernyőkön felnőtt, „digitális bennszülött” fiatal nemzedék is. Műveiből képregények, filmek születtek, hangoskönyveken is meg lehet hallgatni írásait, és ha egy kamasz először veszi kezébe valamelyik regényét, valószínűleg rögtön magával sodorja a rejtői világ. Mi lehet művei magával ragadó varázsának a titka?

– Rejtő egyértelműen a legnépszerűbb szerzők közé tartozik, talán a kései Kádár-korszakban és a rendszerváltás környékén olvasták őt a legkülönbözőbb olvasói rétegek egyaránt. Azóta kissé rétegződött az olvasói ízlés, kevésbé tudunk olyan szerzőt megnevezni, aki az idősek és fiatalok, férfiak és nők, vagy a világnézeti és politikai opciók szerint megoszló olvasóközönségben egyformán az élen van. Ha vannak még ilyen magyar szerzők, akkor Rejtő az elsők között áll közöttük. A humor mindenképpen az egyik kulcs hozzá – ez nyelvi humor is, illetve a helyzetkomikummal, a sokszor abszurdumig fokozott egybeesésekkel és félreértésekkel való játék. Gyerekkorunkban mindannyian olvasunk kalandregényeket, akár klasszikusokról, akár kortárs ifjúsági regényekről van szó – a műfaj cselekményszövése, fordulatossága, pörgése Rejtőnél kifejezetten magas szintre jutott.
 
– Életének 37 esztendeje módfelett kalandos volt, sportolt, ökölvívó volt, színészkedett, operettszerző volt, újságíró, kabarészerző, József Attila és Karinthy Frigyes barátja, belekóstolt a filmírásba. Végigcsavarogta Európát, megfordult Hamburgban, Svájcban, Bécsben, Konstantinápolyban, Ankarában, Párizsban, Velencében. Regényei talán ezért is „kozmopolita levegőjűek”, nem gyökereznek kimondottan a huszadik század első felének „magyar valóságában”. Ez milyen mértékben járulhatott hozzá ahhoz, hogy a harmincas évektől máig népszerű az olvasók körében?

– Igazi bohém volt, aki megpróbált az írásból megélni – és a színház (beleértve annak könnyű műfajait), illetve a film világa, amelyik megnyílt előtte a harmincas években, ezt fel is kínálta számára lehetőségként. A harmincas évek a „magyar Hollywood” időszaka, sok irodalmi fejlemény másképpen érthető meg, ha a felfutó, egyre népszerűbbé váló korabeli filmgyártást is beleszámítjuk a kontextushoz. A korszak magyar irodalmában egyébként is van egy nagyon erős vonulat, amelyik európai, vagy annál is tágasabb keretben helyezi el magát – Kosztolányi Esti Kornélja, Márai Sándor könyvei, Weöres Sándor költészete, Szerb Antal Utas és holdvilága vagy A Pendragon legenda, Szentkuthy Miklós művei, Faludy György Villon-átköltései egyébként hasonlóan szabadon mozognak térben és időben.

Hogy Rejtő művei közül kevés játszódik Magyarországon, az persze a regényműfajok felől is magyarázható, amelyekkel legnagyobb sikereit aratta: a légiós regények, a detektívtörténetek és a vadnyugati történetek népszerű típusai leginkább külföldön játszódó, adaptált zsánerek voltak. Az olyan Rejtő-regényekben, mint a kevésbé sikerültnek tartott A boszorkánymester, ahol a helyszín a magyarországi Lakos Szanatórium vagy Trombita szálló, látszik, hogy irodalmilag ez inkább a színpadi műfajok – vígjátékok, operettek – világához kapcsolódik.

– „Talán Karinthy az oka, hogy erre a műfajra adta magát. Ez való a te humorodnak – mondta neki Frici a Japán kávéházban” – állítólag így emlékezett Rejtő Jenő édesapja fia írói karrierjének indulására. Lehet-e párhuzamot vonni a Karinthy és Rejtő teremtette világok között?

– Van egy konkrét történet is Karinthyval, aki 1931-ben újságcikkekben „keresteti” az eltűnt Rejtő Jenőt. Az ezt követő sajtóérdeklődés egyértelműen jót tehetett az akkor még pályája legelején álló Rejtőnek. Karinthy és Rejtő Jenő művei – tegyük melléjük harmadikként Heltai Jenőt is – egyaránt az úgynevezett pesti humorban gyökereznek, számos rokon vonásuk van. Molnár Ferencet is ide számíthatjuk, akitől a nagyközönség leginkább A Pál utcai fiúkat ismeri, de az életművének igen nagy része fűződik a komikus zsánerekhez.

De semmiképpen sem magányos alkotóként, másokétól független pályán haladó szerzőként kell őt elképzelnünk.

– A légiós- és ponyvaregények koronázatlan királyaként is emlegetik Rejtőt. A ponyvairodalmat pedig olcsó írói eszközökkel operálóként tartják számon, szembehelyezvén az igényesebb, úgynevezett szépirodalommal. Rejtő-regény címét vette föl az Előretolt Helyőrség nevű kolozsvári irodalmi csoportosulás, amelynek közegében, az 1990-es években vita folyt arról, hogy mit célozzanak meg a szerzők, a széles rétegeknek szóló műveket, vagy a csak kevesek által megközelíthető elit irodalmat. Ennek a vitának a fényében – vagy ettől függetlenül, hol van Rejtő helye az irodalomtörténetben? Ha lehet ilyen polarizált kérdést feltenni: ponyva? Nem ponyva?

– Akkor, amikor ezekről a kérdésekről vita folyt az 1990-es évek elején, igazából nem volt kortárs magyar populáris irodalom, illetve nem volt irodalmi piac abban az értelemben, ahogy Rejtő idejében, vagy ahogyan ma. Mostanra jobban látszik magyar közegben is, hogy számos „köztes” műfaj és árnyalat van a magasirodalom és populáris irodalom között, hogy a magasirodalom terjesztése és terjedése is függhet piaci tényezőktől, és hasonlók – egyszóval újra felfedeztük azt, ami a vasfüggöny túloldalán folyamatosan működött a huszadik század folyamán, hiszen ott nem törte meg a kultúra alakulását, intézményi jellegét az állami monopóliumok bevezetése 1948 körül.

Az irodalomtudomány „kulturális fordulata” felől nézve nem annyira élesek a határok elit irodalom és populáris kultúra között, látszanak a közönségrétegek közti átfedések is – miközben a működésbeli és funkcionális különbségek pontosan megragadhatóak.

Rejtővel kapcsolatban nagyjából arra jutott az irodalomtörténészi szakma, hogy egyrészt sajátos hibridjét tudta létrehozni a korszak népszerű populáris műfajainak, ami erősen nyelvi is egyben (ha a sztorira egyszerűsítjük a Rejtő-műveket, akkor valami lényegeset veszítünk, ez is mutatja, hogy Rejtő kifejezetten íróként közelít a dolgokhoz), másrészt, hogy ki is tudott kacsintani a műfajból, egyszerre benne is lenni a ponyvában, és kívülről is nézni rá. Ez is egy kevésbé ismert művében, A detektív, a cow-boy és a légióban látható leginkább: ennek a szereplői ponyvaregényírók, akik a kávéházban éppen lázasan csereberélik ponyvaregényötleteiket. A rövid válaszom tehát az, hogy

Rejtő a ponyvaregényből (és a könnyed színpadi műfajok felől) indul, de egy olyan csavart visz bele, ami túlmutat rajta. Mindezt ráadásul egy olyan irodalomtörténeti korszakban teszi, amikor más jelentős szerzőket is kifejezetten foglalkoztat a populáris kultúra kérdésköre és az átjárások keresése különböző regiszterek között.

Rejtő révén jobban megérthetjük saját irodalomtörténetünket is.

– A szürreálisan vicces hősöket felvonultató, humorban bővelkedő Rejtő-regényeknek milyen az „utóélete” a magyar irodalomban? Mi az, amit az utána következő írónemzedékek életművéből tovább örökítettek, átformálva kamatoztattak?

– Talán Parti Nagy Lajos Csuklógyakorlat című kötete volt 1986-ban, amelyik először idézte meg hangsúlyosabban is a kortárs irodalom közegében Rejtőt és az általa kitalált Troppauer Hümér-figurát. A posztmodern több változata is épített a populáris kultúrával való egybeépülésre és a humorra – ez a magyar irodalomban is így volt már a nyolcvanas évek végétől kezdődően, oldottabb, vidámabb, humortelibb lett a magyar irodalom anélkül, hogy kevésbé maradt volna komplex.

1990 után elsősorban a kolozsvári Előretolt Helyőrség és a Serény Múmia szerzői köre tette a Rejtőhöz való kapcsolódást a lapcímválasztások révén is hangsúlyossá. Itt az árnyalatnyival konzervatívabb erdélyi irodalmi közeg, a mindenféle jellegű felszabadultság irodalmi megélésének természetes joga és igénye tette relevánssá ezt az irodalmi programot, amelyik a kilencvenes években igencsak fontos és időszerű is volt.

Azóta eltelt húsz év, és nagyon sok fontos átalakulás történt az életünkben, kommunikációs formáinkban és eszközeinkben, irodalmi kultúránkban (generációs viszonyítási ponttá vált például a Harry Potter-sorozat, amelyikhez mérhető változást nem sokat tudnék mondani az olvasáskultúránkat tekintve).

Rejtő Jenő bekerült a releváns irodalomtörténeti kézikönyvekbe, illetve Thuróczy Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa Az ellopott tragédia és A megtalált tragédia című könyveiben (2015, 2016) új alapokra helyezte a Rejtő-filológiát, feltárva azokat a hálózatokat, amelyekben Rejtő otthonosan mozgott. Máshol tartunk tehát, mint 1990-ben. Fontos ugyanakkor, hogy Rejtő figurája és életműve teljes mértékben kompatibilis a vizualitásra, mémesíthetőségre jobban építő kultúránkkal is, ezért további sikereket jósolok neki.