De semmiképpen sem magányos alkotóként, másokétól független pályán haladó szerzőként kell őt elképzelnünk.

– A légiós- és ponyvaregények koronázatlan királyaként is emlegetik Rejtőt. A ponyvairodalmat pedig olcsó írói eszközökkel operálóként tartják számon, szembehelyezvén az igényesebb, úgynevezett szépirodalommal. Rejtő-regény címét vette föl az Előretolt Helyőrség nevű kolozsvári irodalmi csoportosulás, amelynek közegében, az 1990-es években vita folyt arról, hogy mit célozzanak meg a szerzők, a széles rétegeknek szóló műveket, vagy a csak kevesek által megközelíthető elit irodalmat. Ennek a vitának a fényében – vagy ettől függetlenül, hol van Rejtő helye az irodalomtörténetben? Ha lehet ilyen polarizált kérdést feltenni: ponyva? Nem ponyva?

– Akkor, amikor ezekről a kérdésekről vita folyt az 1990-es évek elején, igazából nem volt kortárs magyar populáris irodalom, illetve nem volt irodalmi piac abban az értelemben, ahogy Rejtő idejében, vagy ahogyan ma. Mostanra jobban látszik magyar közegben is, hogy számos „köztes” műfaj és árnyalat van a magasirodalom és populáris irodalom között, hogy a magasirodalom terjesztése és terjedése is függhet piaci tényezőktől, és hasonlók – egyszóval újra felfedeztük azt, ami a vasfüggöny túloldalán folyamatosan működött a huszadik század folyamán, hiszen ott nem törte meg a kultúra alakulását, intézményi jellegét az állami monopóliumok bevezetése 1948 körül.

Az irodalomtudomány „kulturális fordulata” felől nézve nem annyira élesek a határok elit irodalom és populáris kultúra között, látszanak a közönségrétegek közti átfedések is – miközben a működésbeli és funkcionális különbségek pontosan megragadhatóak.

Rejtővel kapcsolatban nagyjából arra jutott az irodalomtörténészi szakma, hogy egyrészt sajátos hibridjét tudta létrehozni a korszak népszerű populáris műfajainak, ami erősen nyelvi is egyben (ha a sztorira egyszerűsítjük a Rejtő-műveket, akkor valami lényegeset veszítünk, ez is mutatja, hogy Rejtő kifejezetten íróként közelít a dolgokhoz), másrészt, hogy ki is tudott kacsintani a műfajból, egyszerre benne is lenni a ponyvában, és kívülről is nézni rá. Ez is egy kevésbé ismert művében, A detektív, a cow-boy és a légióban látható leginkább: ennek a szereplői ponyvaregényírók, akik a kávéházban éppen lázasan csereberélik ponyvaregényötleteiket. A rövid válaszom tehát az, hogy

Rejtő révén jobban megérthetjük saját irodalomtörténetünket is.

– A szürreálisan vicces hősöket felvonultató, humorban bővelkedő Rejtő-regényeknek milyen az „utóélete” a magyar irodalomban? Mi az, amit az utána következő írónemzedékek életművéből tovább örökítettek, átformálva kamatoztattak?

– Talán Parti Nagy Lajos Csuklógyakorlat című kötete volt 1986-ban, amelyik először idézte meg hangsúlyosabban is a kortárs irodalom közegében Rejtőt és az általa kitalált Troppauer Hümér-figurát. A posztmodern több változata is épített a populáris kultúrával való egybeépülésre és a humorra – ez a magyar irodalomban is így volt már a nyolcvanas évek végétől kezdődően, oldottabb, vidámabb, humortelibb lett a magyar irodalom anélkül, hogy kevésbé maradt volna komplex.

1990 után elsősorban a kolozsvári Előretolt Helyőrség és a Serény Múmia szerzői köre tette a Rejtőhöz való kapcsolódást a lapcímválasztások révén is hangsúlyossá. Itt az árnyalatnyival konzervatívabb erdélyi irodalmi közeg, a mindenféle jellegű felszabadultság irodalmi megélésének természetes joga és igénye tette relevánssá ezt az irodalmi programot, amelyik a kilencvenes években igencsak fontos és időszerű is volt.

Azóta eltelt húsz év, és nagyon sok fontos átalakulás történt az életünkben, kommunikációs formáinkban és eszközeinkben, irodalmi kultúránkban (generációs viszonyítási ponttá vált például a Harry Potter-sorozat, amelyikhez mérhető változást nem sokat tudnék mondani az olvasáskultúránkat tekintve).

Rejtő Jenő bekerült a releváns irodalomtörténeti kézikönyvekbe, illetve Thuróczy Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa Az ellopott tragédia és A megtalált tragédia című könyveiben (2015, 2016) új alapokra helyezte a Rejtő-filológiát, feltárva azokat a hálózatokat, amelyekben Rejtő otthonosan mozgott. Máshol tartunk tehát, mint 1990-ben. Fontos ugyanakkor, hogy Rejtő figurája és életműve teljes mértékben kompatibilis a vizualitásra, mémesíthetőségre jobban építő kultúránkkal is, ezért további sikereket jósolok neki.