Vallasek Júlia műfordító: „ egy alkotás fordítás által átlényegül, átalakul egy másik nyelven valamivé, ami egyszerre azonos az eredetivel, mégis más”
Fotó: Deák Anita
Vallasek Júlia kolozsvári műfordító a nyelvek közti átjárásban leginkább arra szeret rácsodálkozni, ahogy az egymás mellett élés során bizonyos szavak átkerülnek egyik nyelvből a másikba, ahogy időnként jelentést, jelentésárnyalatot váltanak – mondta el a Krónikának adott interjúban. A műfordítót nemrég kapott szakmai díjáról, munkájának kulisszatitkairól kérdeztük.
2024. november 23., 08:272024. november 23., 08:27
– Fordítói díjjal jutalmazta munkásságodat októberben a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja. Jöjjön rögtön a szokásos kérdés: mit jelent a műfordító számára ez a szakmai elismerés?
– A szokásos válasz nyilván az, hogy örömöt, megerősítést jelent, hiszen fordítókat azért viszonylag ritkán szoktak díjakkal kényeztetni. A fordítás, (ahogy a szövegek szerkesztése, gondozása is egyébként) jellegzetesen olyan munka, ami csak akkor válik igazán jól érzékelhetővé, amikor valamit elhibázunk. A hibák ugyanis roppant látványosak tudnak lenni. Ugyanakkor engem egy szakmai elismerés, de sokszor még egy egyszerű, magánszemélytől érkező visszajelzés is arra szokott késztetni, hogy kicsit végiggondoljam, leltározzam, mérlegre tegyem a saját munkámat.
Van, akitől több kötetnyit, van, akitől csak egy-egy rövidke részletet. Azt hiszem, tekintve, hogy végső soron „hobbifordító” vagyok, vagyis nem ebből élek elsősorban, ez azért tisztes eredménynek tekinthető.
Vallasek Júlia műfordítása
Fotó: Vallasek Júlia archívuma
– Kicsit általánosabban közelítve a témához: a műfordítás mindig is ingoványos talaj volt és valószínűleg marad is: te magad fogalmaztál úgy, hogy a fordító bizonyos értelemben „áruló”, „garabonciás”, „ferdítő”. Szállóigévé vált Kosztolányi megfogalmazása, miszerint a fordítani annyi, mint „gúzsba kötve táncolni”. Te belülről, műfordítóként miként látod ezt a kérdést?
– Ez a fordítással kapcsolatban talán leggyakrabban idézett mondás, miszerint a fordítók árulók egy olasz nyelvű mondásra vezethető vissza: traduttori e traditori. Ennek eredete homályba vész ugyan, azt tudni, hogy Giuseppe Giusti 19. századi toszkán közmondásokat tartalmazó gyűjteményéből vált közismertté. Nyilván a közkedvelt fordításról szóló megállapításokban benne van az is, hogy kívülről nézve a fordítás kicsit kiismerhetetlennek, bűvészmutatványnak látszik, hiszen egy alkotás fordítás által átlényegül, átalakul egy másik nyelven valamivé, ami egyszerre azonos az eredetivel, mégis más. És mint ilyet, hajlamosak vagyunk egyszerre csodálni és gyanakvással figyelni.
Sokszor megtapasztaltam azt is, hogy minden komoly fordítási folyamat során a szavak, mondatok fegyelmezett piszkálgatásán túlmenően mindig működésbe lép kicsit a varázslat is, például amikor sokat gondolkodom azon, hogyan tudnék megoldani egy adott fordulatot és váratlanul, többnyire nem is akkor, amikor konkrétan a fordítással foglalkozom, beugrik egy jó, frappáns megoldás.
– Az elismerést október közepén a magyar-román irodalmi kapcsolatok ápolásáért, a román irodalmi művek magyar nyelve való fordításért vehetted át. Azonban nemcsak románból, hanem angolból is fordítasz. Ha meg lehetne röviden közelíteni: melyik nyelvben – az angolban és a románban – miként érzed magad otthon? Különbözik-e a két nyelvben való „otthon léted”, és ha igen, miben?
– Mindkettőben otthonosan mozgok, napi szinten használom mindkettőt, de egyiket sem beszélem olyan jól, amennyire szeretném. Vagyis tökéletesen, hibátlanul, úgy, hogy közben (csak) azon a nyelven gondolkodjam.
Számomra nem a nyelvtől, hanem a konkrét lefordítandó szöveg nyelvi-stilisztikai viszonyaitól függ az, hogy mennyire érzem magam otthon benne. Ez nem eleve adott, ezt az otthonosságot mindig másképpen kell megteremteni, ahogy egy fizikai teret, egy új lakást is lassan és tudatosan formál otthonná az ember. Lehet kísérletezni például a szavakkal, próbálgatni, hogy hangzanak az adott kontextusban. Van, hogy egy egyszerű „illetve” vagy „netán” idegenül kong a mondatban, másként kell újraírni. A franciás hagyományú román esszényelv gyönyörűen felépített, sokszorosan összetett mondatait például miután kigyönyörködtem magam bennük, fel szoktam tördelni kicsit, mert magyarul nehézkesen vagy mesterkélten hatnának, és akkor éppen a lényeg vész el fordítás során: az hogy lehet okosat hosszan, könnyedén, elegánsan mondani.
Azt, hogy egy adott jelenet szereplői közül nő vagy férfi mond egy bizonyos mondatot, azt magyarul nem tudom egyetlen névmással megoldani. Játszani kell a lehetőségekkel, és ezt nagyon szeretem.
Vallasek Júlia műfordítása
Fotó: Vallasek Júlia archívuma
– Még egy általánosabb jellegű kérdés: mi jelenti a legnagyobb szépséget és nehézséget számodra a nyelvek közötti átjárásban?
– Azt hiszem, a korábbi példa részben megválaszolja ezt a kérdést is.
Spontán módon, anélkül, hogy az ember különösebben odafigyelne, állandó edzésben tartják a „fordítói reflexeit”. A nyelvek közti átjárásban leginkább arra szeretek rácsodálkozni, ahogy az egymás mellett élés során bizonyos szavak átkerülnek egyik nyelvből a másikba, ahogy időnként jelentést, jelentésárnyalatot váltanak.
– Adja magát a kérdés, hogy a lassan az életünk szinte minden területére beszüremkedő mesterséges intelligencia világa és egy kattintásra való elérhetősége miként érinti – könnyíti vagy nehezíti meg – egy műfordító munkáját manapság?
– Magát komolyan vevő műfordító igényes szöveget aligha fordít mesterséges intelligencia által működtetett fordítóprogrammal. Ma még – tenném hozzá óvatosan. A dokumentálódást nyilván megkönnyíti a nagyfokú digitalizáció, hogy egy csomó információnak online könnyen utána lehet járni, de egyelőre még a jó fordítóprogramok is, ha nem is hibásan, de meglehetősen „szárazan” fordítanak. Amikor hibáznak, olyankor a hibáik viszont látványosak.
Mi az, amiről a hatékonyság és gazdaságosság jegyében hajlandóak vagyunk lemondani, és mi az, amiről nem?
Úgy tud írni elmúlásról, halálfélelemről, hogy közben minden sorából árad az életigenlés és az érzékiség – fogalmazott a 38 éve, március 19-én elhunyt Jékely Zoltánról Vallasek Júlia irodalomtörténész a Krónikának.
– Meg tudnál-e nevezni két-három olyan művet, amelynek magyarra való átültetése a legközelebb áll a szívedhez és miért?
– Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert noha nem mindig én választottam ki a szövegeket, időnként „kiadói megrendelésre” is dolgozom, mégsem fordítottam soha olyan könyvet, ami valamiért ne állt volna közel a szívemhez. Minden egyes kötethez, sőt a folyóiratban megjelent fordításokhoz is általában kapcsolódik valamilyen emlék, élmény, ha kézbe veszem ezeket, óhatatlanul felidéződnek bennem. Nem szeretném egyiket sem kiemelni, ezért inkább legelső (és egyetlen francia nyelvből készült) műfordításomat említem. Talán tizedikes voltam, és a franciatanárnő nyomta a kezembe a magyar származású francia írónő, Christine Arnothy J’ai quinze ans et je ne veux pas mourir (Tizenöt éves vagyok, és nem akarok meghalni, 1955) című debütregényét, hogy fordítsak le belőle egy részletet az iskolai évkönyvbe.
Lehet, hogy ez villanásnyi felismerés volt az, aminek köszönhetően egy életre megszerettem a fordítást.
– Fordítasz kortárs és régebbi szövegeket is – utóbbira példa a Jane Austen levelei, amely külön „csemege” nemcsak az olvasóknak, de biztosan a fordítónak is. Mennyiben más a műfordító számára, ha mondjuk a kortársnál régebbi, 19. századi szövegbe kell mélyen belemerülnie?
Vallasek Júlia: „magát komolyan vevő műfordító igényes szöveget aligha fordít mesterséges intelligencia által működtetett fordítóprogrammal”
Fotó: Deák Anita
– Azt hiszem, már a huszadik század első felének szövegvilágát is bátran idevehetjük. Amikor ilyesmit fordítok, számomra mindig az a legnagyobb kihívás, hogy sikerüljön megőrizni a szöveg temporális összetettségét, tehát az olvasó számára érzékelhető legyen, hogy nem kortárs szöveggel van dolga, ugyanakkor ne váljon az időbeli távolság idegenséggé, nehézséggé az olvasásban.
Érdekes, hogy időnként azzal is szembesültem, hogy az érzelemkifejezés egy régi szövegben a mai olvasó számára „túl sok”, ezért nem hiteles, akár még nevetségesnek is tűnhet, picit vissza kell belőle venni fordítás során.
– Vajon mi lesz a következő műfordítói munkád, mire számíthatnak tőled a közeljövőben az olvasók?
– Doina Gecse-Borgovan 2023-as debütkötetét (Rătăciri deliberate) fordítom éppen a Lector Kiadó számára. Érzékeny, finoman és precízen kidolgozott, nagy megjelenítő erővel bíró kispróza ez, sok figyelmet igényel, ezért igazi örömmunka számomra. A kortárs szöveg után pedig ismét régi következik majd, úgy néz ki, Austen-regényfordítóként is kipróbálhatom magamat.
Vallasek Júlia műfordítása
Fotó: Vallasek Júlia archívuma
„Én nagyon bízom ebben a generációban, szerintem azon kell gondolkodni, hogyan tudunk nekik minél több terepet, lehetőséget adni” – mondja diákjairól Vallasek Júlia egyetemi docens, irodalomkritikus, műfordító. A női szerepeket is sokat kutató irodalom- és sajtótörténész szerint nőként nehezebb alkotónak lenni.
Farkas Árpád költőre emlékeznek a Hargita megyei Székelyszentmiklóson szombaton – közölte honlapján az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL).
Kiválósági okleveleket adnak át április 3-án Szatmárnémetiben a helyi magyar kulturális életet gazdagító személyiségeknek.
„Kovács András Ferenc írásművészete sokunk számára minta és mérce. Ma is közöttünk jár-kel. Nógat, hogy dolgozni kell. Gyöngybetűivel listákat ír, védi a jambust és a hexametert” – fogalmazott megkeresésünkre László Noémi kolozsvári költő.
Elhunyt Richard Chamberlain Golden Globe-díjas amerikai színész, a Tövismadarak és A sógun című tévésorozatok, a Monte Christo grófja és A három testőr című filmek főszereplője – jelentették amerikai hírportálok.
Életének 90. évében elhunyt Miske László, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház erdélyi születésű, Jászai Mari-díjas színművésze – közölte a teátrum sajtószolgálata szombaton az MTI-vel.
Elsősorban egyetemistákat és fiatal szakmabelieket vár áprilisi szakmai továbbképzésére a Transylvania Trust Alapítvány, de szívesen látnak minden olyan érdeklődőt is, aki szeretne elmélyedni az épített örökség védelemének, népszerűsítésének témájában.
A Román Ortodox Egyház (BOR) bírálja a brassói születésű Botond Nagy bukaresti rendezését a „keresztény vallási szimbólumok becsmérlő használata” miatt.
Erdély a népművészet területén nagyhatalom, a már alig fellelhető népi kultúrát pedig valahogyan meg kell őrizni, és ez nemcsak a magyar közösségre vonatkozik, hanem a románságra és a cigányságra is – vallja a gyergyóditrói születésű Kelemen László.
Ádám Gyula számos rangos díjjal kitüntetett csíkszeredai fotóművésznek a nagyszebeni polgármesteri hivatal kiállítóterében nyílik kiállítása – közölte a helyi magyarságot összefogó HÍD Egyesület.
Megfogalmazta a mának szóló világnapi üzenetét Theodoros Terzopoulos Görögország Színházigazgató, tanár, író, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke. A világnapi az üzenetet alább közöljük.
szóljon hozzá!