– Bár nem kerek évforduló, hiszen 38 éve, március 19-én hunyt el Jékely Zoltán író, költő, műfordító, nem árt, ha időnként felhívjuk a munkásságára az olvasóközönség figyelmét. Sokat foglalkozott Jékely életművével, mesteri dolgozata témája volt, válogatta novelláskötetét. Ha röviden össze tudná foglalni: mik lennének a legfontosabb vonatkozások, amik miatt érdemes fellapozni verseit, regényeit, elbeszéléseit, illetve hol helyezné el az életművet az irodalomtörténet kontextusában?

– Jékely ma elsősorban költőként ismert, holott prózaíróként, sőt műfordítóként is jelentős. A Nyugat harmadik nemzedékével indult, tehát olyan nagy költőkkel egy időben, mint Radnóti Miklós, Rónay György, Vas István vagy Zelk Zoltán.

Azok közé a ritka költők közé tartozik, akik már első kötetükben sem „zsengéket” közölnek, hanem „teljes költői fegyverzetben”, vagyis profiként, nagymesterként állnak az olvasó elé. 23 évesen, 1936-ban kiadott Éjszakák című debütkötete az egyik legerősebb indulás a magyar líra történetében, amelyben Jékely már ugyanazokkal a témákkal jelentkezik, amelyek aztán teljes munkásságát végigkísérik: az elmúlás és az érzékiség témájával. Jékelynek és nemzedéktársainak verseit olvasva feltűnő, hogy milyen nagy szerepet szánnak a kultúra megjelenítésének, legyen szó antik irodalomról, reneszánsz festészetről vagy zenéről, tele vannak a verseik kulturális utalásokkal. Hittek abban, hogy a közelgő háborút, a „kultúra alkonyát” valamiképpen meg lehet állítani a magyar nemzeti művelődés és az európai kultúra, a humanizmus értékeinek összegyűjtésével. A kulturális örökség számukra nem az elzárkózás életképtelenségüket palástoló „elefántcsonttornya”, ahogy azt 1945 után a marxista kritika oly sokszor a fejükre olvasta, hanem a szellem védelmi rendszere. Ennek jegyében a szépség, a művészet és az emberi szellem fölényét hirdették abban a hitben, hogy mindez nem öncélú, hanem a kor emberét szolgálja, hiszen ez a katasztrófa elhárításának egyedüli lehetséges módja.

–  Jékely Zoltánról köztudott, hogy Áprily Lajos fia. Hogyan látja életműve fogadtatásának alakulását: mennyire van munkássága édesapja életművének „árnyékában”?

–  Szerintem ez elsősorban nézőpont kérdése. Talán csak egy sajátos, erdélyi olvasat felől tűnik úgy, hogy Jékely munkásságára, ismertségére rávetül apja, Áprily Lajos kötészetének árnyéka. Jékely indulásának pillanatától kezdve sokkal jobban be volt ágyazódva saját nemzedékének magyar irodalmi életébe, köteteinek kortárs vagy utóbbi recepciójában egyaránt kisebb szerepet játszott a regionalitás, amelynek jegyében Áprilyt azért erőteljesen „erdélyi költőként” olvasták, és talán olvassuk ma is.
 
– Jékely Nagyenyeden született, ahol édesapja a Bethlen-kollégiumban tanított. Erdélyben kezdte tanulmányait, majd a család Magyarországra való telepedése után Budapesten fejezte be. Itt szerzett doktori fokozatot magyar irodalomtörténetből, művészettörténetből és művészetfilozófiából, itt dolgozott az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosaként, majd szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként. Mennyiben határozta meg életművét erdélyisége, illetve mennyire tartotta „magáénak” a magyarországi irodalmi szakma?

– Jékely Zoltán jelentkezésének pillanatától kezdve mindvégig teljes mértékben és hiánytalanul illeszkedett a magyar irodalmi kánonba, ugyanakkor mind Áprily, mind Jékely költészetének (illetve Jékely prózájának is) mindvégig jellemző vonása egyfajta erdélyiség, ami többnyire Erdély-nosztalgia formájában jelenik meg. 1941 és 1946 között Jékely egyébként ezen a nosztalgián túllépve, Kolozsvárra költözött, az egyetemi könyvtárban majd a Világosság című napilap szerkesztőségében dolgozott.