„Az igazi, nyilvános bocsánatkérés soha nem történt meg, ezért az intézmény nevében megkövetem Dávid Gyulát” - jelentette ki T. Szabó Levente.

Kifejtette, évtizedek óta nem ajánlott a magyar tagozat jelöltet a tiszteletbeli professzori címre, Dávid Gyula jelölését pedig egyöntetűen támogatta valamennyi egyetemi testület. „Ha van ember, akit áthat a Bolyai Egyetem szellemisége, az ő” - mondta az irodalomtörténészre utalva, akinek, ha pályája töretlenül ívelt felfele, sokkal nagyobb lenne az életműve, de a méltató szerint így is vetekszik bármelyik „békebeli professzoréval”. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a kar és egyetem vezetését nem csak az a szándék vezette, hogy jóvátegyen egy múltbeli hibát, elsősorban ezt az életművet akarták ünnepelni.

Ioana Bican dékánhelyettes szerint a cél helyreállítani azt, amit a kommunista diktatúra erőszakosan félresöpört, tavaly például Ana Blandianát „fogadta vissza” hasonló gesztussal az intézmény.

A gondolat szabadsága

Rámutatott, az intézményvezetés olyan dolgot próbál jóvátenni, amit nem biztos, hogy jóvá lehet. „Amit tehetünk, hogy tudatosítjuk a történteket, megünnepeljük azt az életművet, mely a megpróbáltatások ellenére született, azt az erőt, mellyel Dávid Gyula nemcsak visszatért, hanem egy szép karriert is épített” - mondta. Úgy vélte, ez az ünnepi alkalom arról szól, hogy a karrier, ami egykoron kettétört, elérkezett arra a csúcsra, melyre egyébként is elérkezett volna.

Politikai elítéltként Szamosújváron és a Duna-delta munkatáboraiban nem gyűlölködést tanult, minden maradék energiáját a szellemi munkára fordította.

Aranytól tanulta az irodalmat

„Köszönöm a szeretetet, amiből ez az elismerés fakad” - kezdte elfogadóbeszédét a nemsokára 90. életévét betöltő Dávid Gyula, aki sokakat meghazudtoló szerénységgel, könnyedséggel és humorral reagált az elhangzottakra. Elmondta,

1947-ben, a Bolyai Egyetemre kerülve felfedezte magának az egyetemi könyvtárat, és a későbbiekben kutatóként „az egyetemre már csak az ösztöndíj folyósítása napján járt be”, mesélte. Az állami könyvkiadóhoz úgy került, hogy helyettesítette a szabadságát töltő Bajor Andort, és „mindenféle kanyarokkal, megszakításokkal” 56 évet töltött kiadói munkával. 1956 novemberében kellett volna leadnia disszertációját, de erre nem került sor, kinevezték tanársegédnek, a forradalom miatt Magyarországon rekedt Jancsó Elemér helyett tartotta az órákat az egyetemen különösen zaklatott forradalmi légkörben.

Mint mondta, ez az alatt az idő alatt megtanult kapálni, gyomlálni és sok más fizikai munkát, majd másfél éves „vízvezeték-szerelői pályájának” az vetetett véget, hogy írt egy tanulmányt Tudor Argheziről és ezáltal „a román irodalom szakértőjévé” avanzsált. Ez nyitotta meg számára a visszatérés útját, 1969-ben a Kriterion Kiadóhoz, majd a Polishoz került, ahol mai napig dolgozik. „A professzori címet tehát igazából nem érdemlem meg” - jelentette ki rövid tanári pályafutására utalva.

Eddigi munkásságáról kifejtette, sokszor fontosabbnak tartotta egy számára is érdekes mű életre segítését, minthogy ő sokasítsa azok sorát.

A felszólalók által említett jóvátételre utalva elmondta: erre különösen az egyetemnek semmi oka, hiszen az, hogy kollégái hívták a Korunkhoz, az Utunkhoz közölni, segítette őt a visszatérésben. „Mindig megkerestek a különböző feladatok, szívesen vállaltam bármit, amiről úgy éreztem, hogy hasznossá válik” - mondta Dávid Gyula, aki szerint ez nagy belső elégtételt, erőt ad. És ha láthatja, hogy annak haszna van, hogy van, aki továbbviszi az általa elkezdett munkát, az hatalmas ajándék is, tette hozzá az ünnepelt.