Megismertetni a románokkal a magyar kultúrát – Kósa András László a 30 éves bukaresti magyar intézet küldetéséről

– Megalakulásának harmincadik évfordulóját ünnepelte júniusban a bukaresti Magyar Kulturális Intézet (jelenlegi neve: Liszt Intézet Bukarest), amelynek Ön sorrendben az ötödik igazgatója. Több mint tíz éve vezeti az intézetet, tehát bőven van rálátása: hogyan lehetne összegezni ezt a három évtizedet?

– 1992-ben nyílt meg államközi megállapodás eredményeként a bukaresti magyar kulturális központ, ezzel párhuzamosan Budapesten megnyílt a Román Kulturális Intézet. Azóta folyamatosan jelen van Bukarestben a magyar kulturális központ, amely előbb a Batistei utcában volt egy villában, most pedig a Victoriei tér közelében, a Gina Patrichi utcában működik 2009 óta. A román fővárosban régóta jelen van a magyarság: a 19. század közepétől működik a Petőfi Ház kulturális egyesületként, ezenkívül jelen vannak a magyar egyházak – két református, egy katolikus, evangélikus, unitárius gyülekezet, és persze van magyar iskola.

A Bukaresti Magyar Intézet kifejezetten a román közönséget hivatott megszólítani, nekik kívánjuk bemutatni a magyar kultúrát. Ez sose volt másként, és a teljes Kárpát-medence magyar kultúráját kell bemutatnunk, nemcsak a magyarországi kultúrát. Picit könnyebb helyzetben vagyunk, mint a többi Liszt Intézet szerte a világon, hiszen nagyon sokat tudunk meríteni az erdélyi kulturális programokból, amelyeket könnyebben el tudunk hozni Bukarestbe.

– Milyen a kapcsolata a magyar intézetnek a bukaresti román kulturális intézetekkel?

– Az intézetnek a román kulturális életbe való beágyazottságánál a legfontosabb, hogy a legjelentősebb intézetekkel van partnerségi megállapodásunk. Rendszeresen vannak kiállításaink a szépművészeti múzeumban (MNAR), jó az együttműködésünk a színházakkal: a Nemzeti Színházzal, az Odeon színházzal, a Nottara színházzal – utóbbit be is fogadtuk a Colectiv-tragédia idején, amikor másfél-két évre bezárták az épületüket. Az Odeonnal együttműködésben szerveztük meg június elején a Bukaresti Magyar Színházi Fesztivált, a Bukfesztet öt társulat részvételével. Az UNITER-rel (Román Színházi Szövetség) is jó a kapcsolatunk. Ugyanakkor a filmfesztiválokkal is együttműködünk.

Az AnimEst-tel nagyon régi a kapcsolatunk, az elmúlt években több magyar film is nyert ott különböző díjakat. Az egyetlen politikai filmfesztivállal, a Cinepoliticával is jó az együttműködésünk. Mindenképpen meg kell említeni a legjelentősebb romániai filmfesztivált, a TIFF-et, amelynek mindig van magyar programja, aminek természetesen partnerei vagyunk. Zenei téren is jó a kapcsolatunk a román intézményekkel: a bukaresti zeneművészeti egyetemmel vagyunk partnerek, ez főleg a Magyar Zene Fesztiválunkhoz köthető. A zeneiskolákkal is jó a kapcsolatunk. Egyik programunk keretében fiatal román zenészek számára adunk lehetőséget, hogy koncertfellépésük legyen a magyar intézetben, kikötésünk, hogy magyar zeneműnek is szerepelnie kell a repertoáron. Ugyanez a „belépője” a Magyar Zene Fesztiválnak is: a repertoár egyharmada magyar mű kell legyen. Hogy látsszon, mennyire változik a hozzáállás: amikor elindult a fesztivál, Liszt, Bartók, Kodály művei szerepeltek a felhozatalban, mostanra pedig olyan kortárs szerzők műveit is játszották a román zenészek, akik még nem számítanak „világsztárnak”.

Több fesztiválunk is van, ilyen a Bukaresti Magyar Jazznapok, amit idén 4. alkalommal tartunk, itt fontos, az erdélyi jazz nagyjait mutassuk be: Kőrösi Jancsit (Iancsy Körössy), Boros Zoltánt, és megerősítsük a köztudatban, hogy ők magyar zenészek. A magyar jazziskolát is bemutatjuk: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékével szoros az együttműködésünk, de a székesfehérvári Kodolányi János Egyetemmel is. Cél, hogy bemutassuk a híres magyar jazziskolákat, és nemcsak meghívunk egy-egy jazztanárt, aki fellép tanítványaival, de műhelymunkát is tart. A két ország közti kulturális cserét erősíti, ha fiatal román zenészek tanulhatnak majd magyarországi intézményekben.

– A magyar filmművészetet is rendszeresen bemutatják a román fővárosban, erős rendezvényük a Bukaresti Magyar Filmhét, amit eddig már 15 alkalommal szerveztek meg.

– A fesztivál, amelyet november közepén szoktunk megszervezni, arra hivatott, hogy a legfrissebb magyar filmtermést mutassa be. Amikor az elődeim elkezdték szervezni, épp akkor kezdett kibontakozni az új magyar filmes hullám. Akkoriban sok első filmest lehetett bemutatni, de a nagy öregeket is meghívták: Jancsó Miklóst, Szabó Istvánt. Aztán következett egyfajta lejtmenet a magyar filmben – épp ekkor erősödött meg a román újhullám, ebben az időszakban nehéz helyzetben volt a Filmhét, nehezen lehetett összeszedni olyan magyar filmeket, amelyek román közegben bemutathatóak. Én azt gondolom, hiába gondolkodunk általánosan magyar filmben, mert Bukarestben olyan alkotásokat kell bemutatnunk, amik román közegben értelmezhetőek. Aztán volt egy hullám, amikor a magyar filmek sorra nyerték a nagy díjakat, Oscar, Berlinálé, Cannes, ekkor megint nagy volt a „felfutás”. Tehát hullámzó volt a filmes mozgás, de az biztos, hogy a Magyar Filmhetet nagyon szereti a román közönség.

– És általában véve mi rajzolódik ki Ön számára tíz év elmúltával, milyen a magyar kultúra visszhangja a román befogadóknál?

– Nagyon pozitív. Ha mi megkeresünk egy román kulturális intézetet, akkor nagy valószínűséggel szívesen lesznek a partnereink. Számunkra az is nagyon fontos, hogy székházunk belvárosi csendes kis utcában van, a központ kiállításoknak, előadásoknak, koncerteknek ad otthont, nyáron az udvaron filmeket vetítünk. Itt folyamatosan zajlik egy kulturális pezsgés, de a nagyobb eseményekhez lényeges a román nagy intézményi partnerség.

Egy példa: amikor Klaus Iohannis két éve azt mondta, hogy a PSD eladja Erdélyt a magyaroknak, rengeteg román intézményvezető hívott fel, például a Román Írószövetség elnöke. Nicolae Manolescu külön kérte, hogy együttműködési megállapodást kössön az intézet és az írószövetség azért, hogy ők demonstrálják, Iohannis badarságokat beszél. Ilyen jellegű szolidaritás a nagy nyilvánosság előtt valószínűleg az 1990-es évek politikai, társadalmi hangulatában elképzelhetetlen lett volna. Az értelmiségi réteg persze mindig is nyitott volt a magyar kultúra iránt, el tudta helyezni a román kultúrához képest.

Ugyanígy fordítva is igaz: amikor a Colectiv-tragédia után felajánlottuk a Nottarának, hogy játsszanak az intézetünkben, tudva, hogy nincs színháztermük, hanem egy kis kamarateremben tudnak játszani, akkor soha annyi pozitív sajtómegjelenése nem volt a magyar intézetnek. Ekkor a hatóságok számos kulturális intézetet zárattak be, és akkor jött a magyar intézet, és kitárta a kapuit. Tehát oda-vissza érvényes a szolidaritás.

– Említette, hogy júniusban megszervezték első ízben az erdélyi magyar színházak fesztiválját Bukarestben. Milyen volt a fogadtatás?

– Amikor a szervező MASZÍN (Magyar Színházi Szövetség) megkeresett az ötlettel, elmondtam, hogy a mi intézetünknek nem áll módjában társulatokat utaztatni, mozgatni a stábot, technikát kamionokkal, ők azt mondták, ha helyismeretünkből adódóan tudunk segíteni, akkor előteremtik az anyagiakat. Sikeres lett a fesztivál, hét nap alatt szinte mindenik előadás telt házas volt, például a temesvári Csiky Gergely Színház Az ember tragédiája előadására felvonult a teljes román színházi szakma.

Ezeket a kapcsolódási pontokat kell megtalálni. A fesztiválnak van nemzetpolitikai célja is, hogy a bukaresti magyar közönség lásson magyar színházi előadásokat, de az is cél, hogy a román színházi szakmának megmutassuk, mi történik a vidéki – az udvarhelyi, csíki, szatmári, nagyváradi, temesvári – színházban. Egyébként persze román felirattal hozták el az előadásokat a színházak, hogy értelmezhető legyen a román közeg számára. Remélem, a jövőben is megszervezhetjük a Bukfesztet, hiszen ha egy rendezvény eléri a harmadik, negyedik kiadást, akkor már várják, a kritikusok és a közönség is.

– A kultúra minden területét igyekszik befogni tevékenységeivel az intézet. Ide tartozik az irodalom, a műfordítás is.

– Amikor a 90-es évek elején az intézet indult, még létezett a Kriterion kiadó köréből a régi műfordítói gárda, akik közben megöregedtek, egy részük visszaköltözött Erdélybe, sokan elhunytak. Jött egy időszak, amikor kvázi nem voltak műfordítók, átalakult a könyvkiadás, alig volt pénz kiadásra is, nemhogy műfordításra. A Román Kulturális Intézettel közösen szerveztünk 2013-ban műfordítói műhelymunkát: az egyiket Balatonfüreden, a másikat az Ilfov megyei Mogoșoaián, ahol román művek magyarra való átültetése volt a téma. Mostanra már 10–15 olyan fiatal műfordító dolgozik, akik mögött komoly munka áll, például Andrei Dósa, Mihók Tamás, Gabriela Constantin, Bara Hajnal, Tomonicska Ingrid, Alexandru Călin – ők mind George Volceanov (magyar műveket fordít románra) műhelyéből kerültek ki.

A román művek magyarra fordítása alapvetően az erdélyi magyar írókhoz, költőkhöz köthető: Lövétei Lázár László, Király Zoltán, Szonda Szabolcs a képviselői. De semmiképpen nem szabad megfeledkezni Koszta Gabrielláról, Gábos-Foarță Ildikóról, Kocsis Franciskóról és másokról...

– Kik azok a magyar szerzők, akiknek a műveit leggyakrabban fordítják románra?

– A nagyobb román könyvkiadók olyan művek fordításait jelentetik meg, amelyek a nemzetközi piacon jelen vannak, ilyen szerző például az erdélyi származású Dragomán György és Bartis Attila. Bogdan Alexandru Stănescu a Polirom kiadónak volt a szerkesztője, most indított egy Pandora M kiadói részt, nemzetközi piacon sikeres írókat fordíttatnak és adnak ki, például Krasznahorkai László legújabb könyvét. És vannak a fiatalok, akik először lefordítják a magyar műveket, aztán keresnek kiadót.

A Román Írószövetségnek sok lapja van, Szebenben, Temesváron, Bukarestben is, ezekben a lapokban a műfordítások meg tudnak jelenni, és akkor már a magyar szerzők nevei ismertté válnak. A román könyvvásárokon is jelen vagyunk, de nem önálló standdal, hanem azokat a kiadókat erősítjük, amelyek magyar műveket jelentetnek meg. Ezekre a rendezvényekre elhozzuk a magyar szerzőket, akiknek frissen jelent meg román fordítása. 2017-ben jelent meg a legtöbb magyar mű román fordításban, talán majdnem 20. Azóta is minden évben legalább 10 magyar mű lát napvilágot.

– Milyen arányban anyaországi magyar és milyen arányban erdélyi magyar mindaz, amit bemutat az intézet Bukarestben?

– Sok esetben nehéz megvonni a határt, hogy mit is jelent, hogy erdélyi magyar kultúra. Például Dragomán vagy Bartis erdélyi vagy magyarországi? Mi meghívó intézetként nem szoktunk különbséget tenni, ugyanolyan értékes az erdélyi magyar és magyarországi magyar kulturális „termék” is. Anyagi kérdések fölmerülhetnek, mert egyre drágább és nehezebb elhozni valakit Pestről Bukarestbe, ugyanakkor lehetnek nyelvi akadályok is. Az erdélyi meghívottak esetében ez egyszerűbb. Még azt tartom nagyon fontosnak, hogy sok olyan programunk van, amit megszervezünk Bukarestben, majd elvisszük más erdélyi városokba is. Példa erre: elkészítettük a Kalandra fel – Budapest–Konstantinápoly autóverseny (1912) című kiállítást.

Mi pedig elhoztuk Bukarestbe. Egy kiállítás esetében fontos, hogy tudjuk valamihez kötni: elvittük egy veterán autós kiállításra, Ion Țiriac autómúzeumába, ahol egy szombati napon háromezren nézték meg. Az intézetünkben egy nap maximum száz ember tekinti meg, így nem összemérhető a két lehetőség. Három nyelvű kiállítási anyag volt, magyar, török, angol, de a törököt értelemszerűen kicseréltük románra, elvittük Udvarhelyre a Hargita Ralira, ahol a román résztvevők is értették. Tőlük jött a visszajelzés, hogy: „nem igaz, hogy nem szólalnak meg románul is az udvarhelyi vendéglátók, sőt, egy kiállítás is van, ami bár magyar, de románul is követhető”. Az 1912-es fotókon látszik Brassó főtere, a helyszín ma is a román rali egyik központi helyszíne – tehát beazonosítható a mai kor számára. Fontosnak tartom, hogy nem az erdélyi magyar kulturális szereplők helyett kell nekünk rendezvényt szervezni az erdélyi magyar közönségnek, hanem mindenekelőtt az erdélyi román közönségnek is meg kell mutatni a magyar értékeket.

Szörényváron (Drobeta Turnu-Severin) nagyon hosszú ideje nem volt magyar rendezvény, ide elvittük a dunai hajózás történetéről szóló kiállításunkat. A budapesti közlekedési múzeummal indítottunk egy sorozatot: három szakaszban mutatjuk be a dunai hajózás történetét a kezdetektől, amikor Széchenyi hajózhatóvá tette a Kazán-szorost. Az egész sorozatot elvisszük négy romániai helyszínre: Bukarestben, Szörényváron, Brăilán és Galacon ismerheti meg a közönség a dunai hajózás történetét a 19. századtól a rendszerváltásig.

– Intézményvezetőként mire helyezné a hangsúlyt a jövőben?

– A fesztiváljainkat továbbra is erősíteni szeretnénk, és lényeges, hogy a nagy román kulturális rendezvényeken ott legyünk. Ilyen a Román Design Hét, a Nemzeti Színházi Fesztivál, a filmfesztiválok, mint például a TIFF, az AnimEst, a Cinepolitica. Másrészt a székházunkat élővé kell tenni. Ha csak ott ülünk benne, és nem történik mozgás, az nem jó. Az intézet 30. évfordulóján, június elején elhívtuk az egyik leghíresebb bukaresti street art művészt, aki a kerítés falát festette meg. Ez a falfestés bekerült egy fontos turisztikai felületre, amely azt ajánlja, hogy milyen falfestéseket érdemes megtekinteni Bukarestben. Szóval ha a lehető legszélesebb körben jelen lehet Bukarestben a magyar kulturális vonatkozás, az csak jó lehet.