Fotó: A szerző felvétele
2009. július 15., 10:122009. július 15., 10:12
– A sokszínűség jellemzi zenéjét, több műfajban otthonosan mozog, és nem szereti, ha beskatulyázzák. Mégis hogyan határozná meg a munkáját?
– A kategorizálást valóban nem szeretem. Beszűkíti azt is, aki kategorizál, és azt is, akit beskatulyáznak. Igyekszem ettől távol tartani magam, de ha mégis meg kell határoznom a zenémet, azt mondanám, a real-time zenének, vagyis a valós időben történő zenélésnek vagyok a híve. Ezen azt értem, hogy nem begyakorolt produkció jelenti a műsorszámot, hanem a zene ott, az adott pillanatban születik. Komplett improvizációs estéket tartunk a kollégáimmal. A szabad improvizációs zenét szeretem, ami nem összevisszaságot jelent. Ez nagyon fegyelmezett zenélési mód, figyelmet, fegyelmet és alázatot igényel. Ezt sokkal többre tartom, mint jól vagy rosszul interpretálni egy kész darabot, ami lezárt világ. Ez szabadabb zene, lélekből jön.
– Az alternatív dzsessz meghatározó alakjának tartják. Erről miként vélekedik?
– Rám ragadt ez a meghatározás, de sokféle zenét játszom. Dolgozom a Kampec Dolores zenekarral is, ami valóban alternatív, de inkább rock-, mint dzsesszzenét játszik. Emellett olyan felvételeim is vannak, amelyek anyaga a hagyományos zenéből táplálkozik, például a Rejtély című felvételen az ötvenes-hatvanas évek magyar slágereit dolgoztuk fel, egy másikon pedig század eleji ragtime muzsikát. Én végzem a magam dolgát, nem használnám az alternatív jelzőt a zenémre, csak másként járom az utat, másként gondolkodom a zenéről.
– Ki volt önre a legnagyobb hatással pályafutása során?
– Rahsaan Roland Kirk amerikai szaxofonos. Az ő zenéje nagyon megérintett fiatalkoromban, és most is hatással van rám. Mesteremnek tekintem, annak ellenére, hogy személyesen nem találkozhattam vele. Sokat hallgatom, és sokat tanultam tőle. Számomra ő egy barát.
– Több bandában zenél, most éppen a Masina Jazz Csoporttal van Sepsiszentgyörgyön. Melyik zenekar áll önhöz közelebb?
– A Grencsó Kollektíva az igazi csapatom, lassan már húsz éve dolgozunk együtt. A Masina régi történet, Szombathelyen a 70-es évek végén alapítottuk, amikor elkezdtem zenélni, már akkor kísérletező, modern zenét játszottunk, de ez a zenekar megszűnt. A fővárosban már a Kollektívával foglalkoztam. A Masina tavaly újra összeállt, most újra zenélünk, de a Kollektíva az állandó csapat, az állandó szerelem.
– Azokkal zenél szívesebben, akikkel már összeszokott?
– Nem feltétlenül. Szeretem a kihívásokat. Vannak zenészek, akikkel húsz éve együtt dolgozom, de ez nem bezárt világ. Mindig meghívunk valakit, hogy velünk játsszon, és ha egy zenész csatlakozni akar, készen állunk a felkérésre. Ezt a fajta zenét nem lehet begubózva művelni, elefántcsonttoronyban nem lehet dzsesszt játszani. Ez a műfaj mindig is nyitott, befogadó művészet volt. Én szeretek fiatalokkal és öregekkel is együtt zenélni. Persze, csakúgy, mint a kapcsolatok terén, van úgy, hogy nem működik: ha nem rezonál egymással két ember, továbbmennek békességben. De van, akivel nagyszerű barátság, kapcsolat alakul ki. A zenében is így van ez.
– Az improvizációk során mennyire módosulnak az ön művei?
– Mi mindig mindent máshogy játszunk. Én nem szeretek kétszer ugyanúgy zenélni. Kisebb kompozíciókat, témákat rögzítünk, és van egy szerkezeti megbeszélés, de gyakran az is nyitott. A közte levő zenei történés, a muzsikosok reakciói mindig változnak. Még ha kötött zenét játszunk is, igyekszünk felfrissíteni, mert a zenésznek sem jó, ha unatkozik. Ha el kellene játszanom mondjuk a Summertime-ot százszor vagy százötvenszer ugyanúgy, fárasztó lenne. Változtatgatunk mindig, azt mondom, a zenész ne dolgozzék a hangszeren, hanem legyen részese, élje meg a zenét. Ha ez sikerül, egység, közös ünnep és várakozás lesz a zene.
– Amerikában szinte népzenének számít a dzsessz, van-e esély arra, hogy nálunk is népszerűbb legyen a műfaj, és ne csak rétegzene legyen?
A dzsessz az Államokban is rétegzene, ott is csak a műfaj populárisabb, kommersz változata találja meg az utat a nagyobb közönség felé. Az igazi dzsessz ott is háttérbe szorul. Sok amerikai zenésszel beszélgettem, akik majdhogynem panaszkodnak, és azt mondják Európában milyen jó. Most itt is visszaesett az érdeklődés a válság miatt, de Európa mindig nyitottabb volt és befogadóbb a modern dzsessz iránt. Kelet-Európában ez a műfaj mindig rétegzene marad. Kisebbségi zene, mert az emberek félnek tőle, azt hiszik, túl bonyolult, miközben ez egy jó kis zene.
– Mi a véleménye a magyarországi és romániai dzsesszről és a kettő kapcsolatáról?
– A magyarországi dzsessz nagyon jó, sok jó zenész és jó zene van. Romániában is sok jó zenésszel találkoztam. Kapcsolatok nem nagyon vannak, én legalábbis nem vettem részt közös projektekben.
– Tanítani jött Sepsiszentgyörgyre. Meddig lehet ebben a műfajban tanulni?
– Holtig tanul, figyel és hallgat az ember. Vannak a tanulásnak különböző módjai és fokozatai. Nyilván az alapokat el kell sajátítani, utána viszont mindenki magára van utalva. Én mindig azt mondom a fiataloknak, legyenek nyughatatlanok. Menjenek, keressenek, gyűjtsék a zenét. Rengeteg olyan dolog van, amit nem tanítanak meg, mert nincs rá idő. A dzsessz frissességére csak úgy lehet rátalálni, ha utánamegy a zenész, állandóan keresi. Én is nagyon sok zenét hallgatok, de nem akármit, és nem összevissza mert erre kevés az idő. A modern dolgokat gyűjtöm és hallgatom, hogy naprakész legyek. Ne süppedjek bele a kocsmadzsesszbe, azt nem szeretem.
– Találkozott-e ígéretes tehetségekkel a sepsiszentgyörgyi táborban, milyen jövőt lát számukra?
– Sepsiszentgyörgyről két fiatal szaxofonost szeretnék meghívni Pestre, pár koncertet már az ősszel összehozunk, vagy tavasszal a Mediawave-n is lehetnek közös fellépéseink. Nehéz a dzsesszzenélés, de ha valaki beleszeret és a szívét is beleadja, a széllel szembe is fog haladni, a hegyen is átmegy és megtalálja azt a kis utat, ahol előre lehet lépni. A mai fiataloknak egy fokkal könnyebb, mint nekünk a 70-es években, mert az akkori politikai helyzet nem tette lehetővé számunkra, hogy utazzunk. Ők most szabadabbak, tanulhatnak, szétnézhetnek a fesztiválokon. Hollandiában nagyon jó iskolák vannak. Én azt nézem, hogy mennyire elkötelezett valaki. Aki igazán dzsesszzenész akar lenni, az lesz is.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak A Mester és Margarita című művéből készült előadás premierjét tartja pénteken a szatmárnémeti Harag György Társulat.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.
Fürdővilág a Kárpát-medencében: Budapest, Sóvidék és Tarcsafürdő címmel nyit kiállítást április 30-án Sepsiszentgyörgyön a bukaresti Liszt Intézet.