László Noémi költő új gyerekverskötetéről: a gyerek még érzi, mi vers és mi nem

– Nem jelent meg gyerekversköteted 2010 óta, most viszont a csíkszeredai Gutenberg Kiadónál lát napvilágot az új, Bodzabél című, amellyel a novemberi Marosvásárhelyi Könyvvásáron már találkozhat a közönség. Ezek a versek a Napsugár gyermeklap hasábjain jelentek meg az elmúlt hét évben. Ahogy mondani szokás, a legjobb múzsa a lapzárta. Ezeknek a verseknek az esetében ez mennyire volt így?

– Egy sok évvel ezelőtt rendezett újévi Napsugár-találkozón szóba került, hogy ki milyen módon küldi verseit a lapnak.

Miközben azon lelkendeztünk, hogy remekül „gyártom” megadott témára és határidőre a verset, Kányádi Sándor fejcsóválva közbeszólt, hogy rendes ember nem művel ilyesmit: nem írunk rendelésre verset.

Ám ha Zsigmond Emese, a kolozsvári gyereklapok főszerkesztője nem kérné minden alkalommal tőlem a verset, és a határidő lejárta után nem tartana ki fegyelmezetlen szerzője mellett, ezek a versek nem léteznének. Lehet, hogy túlzás azt állítani, rendelésre készülnek, mert végül sosem épp úgy és épp olyan vers születik, ahogyan és amit elvárnak, tény viszont, hogy nógatás nélkül nem szedném össze magam. Másrészt azt is el kell mondani, hogy a felnőttszerű élet viharában nekem már nem működik a versírás, nincs hozzá időm, magányom, magánéletem – ha ez így nem túlzás.

Így ezekben a gyerekversnek nevezett darabokban sok minden kibukik, ami egyebütt nem talál csatornát magának.

Mindig azt hangoztattam: az ember ne akarjon versírásból megélni. Most, az út felénél úgy látom, aki nem akar a költészet kedvéért éhen halni és koldulni, hajbókolni sem hajlandó, annak a múzsái elhallgatnak. Remélhetjük, hogy csak egy időre. Ihlet nélkül nem szeretek verset írni.

– A korábbi, Feketeleves című kötet felnőttekről felnőtteknek és gyerekeknek is szóló, sok helyen kesernyés, ironikus, szarkasztikus darabjai a felnőttek világának fonákságaira világítanak rá. Úgy tűnik, mintha a Feketelevesben a te gyerekkori éned szólalna meg. A Bodzabél esetében mennyire van így? Hiszen a 2010 és 2017 közti időszakra esik a gyerekeid kiskora. Ők mennyire ihletadói a mostani verseknek?

– Ebben a kötetben már akad néhány vers, amit konkrétan a lányom és a fiam ihletett, olyasmi, amit mondtak vagy tettek. A Bodzabél versei nem annyira egységesek, összefüggőek, mint a Feketeleves anyaga, nem is úgy születtek.

A Feketelevest egy hónap alatt írtam, és utána cizelláltam rajta, de a kötet szinte egyszerre jött világra, mint a gyermek. Gyakorlatilag gyermeki és kamasz énemtől búcsúztam benne, mert szülővé váltam éppen.

A Bodzabél hét év mindennapjainak lenyomata. Darabjait az évszakok rendje szerint fűztem fel, tavaszból télbe tartanak a versek, az időjárás változása mellett a gyermeki életritmus különféle állapotait is jelzik. Nagy levegővétellel azt is mondhatnám, egyfajta kölyökkalendárium ez a kötet. Jó címe lehetett volna ez, ha időben eszembe jut.

– A nagyobbik gyereked tízéves, úgyhogy ő nyilván már potenciális olvasód. Tesztelted rajta a gyerekverseid hatását? Hiszen az élő, közvetlen olvasói visszajelzés feltehetően sokat jelent a szerzőnek.

– Nem tesztelem rajta, úgy érzem, az csalás volna. De visszajelzést kapok tőle, és ez sokat jelent. Például, olvasta a Feketelevest, és tudom, melyik verset szereti. Vagy tudom, hogy a Ragyog a mindenség erdélyi gyerekvers-antológiában, amit sokszor elővesz, az én verseimet is elolvassa, nem csupáncsak azért, mert az anyja írta őket. Ez jólesik.

Leginkább az esik jól, hogy szeret verset vagy bármit olvasni, anélkül, hogy én valaha is akarattal erre idomítottam volna őt. Azt hiszem, egyszerűen és természetesen átvette az írott szó szeretetét tőlünk.

És a Sándorok, Kányádi, Csoóri, Weöres vagy Szabó T. Anna, Lackfi János, Kukorelly Endre és mások köteteit lapozva el szokta mondani, mi miért tetszik, úgyhogy azért valamennyire belelátok a versolvasó gyerekfejbe, igen.

– A Bodzabélben megjelent versek talán nem annyira kíméletlenül őszinték, mint a Feketelevesben olvashatók, és mivel eredetileg a Napsugárba írtad őket, talán inkább a gyerekolvasót célozzák. Hogyan látod, húzható egyáltalán valamiféle határvonal gyereknek és felnőttnek írt vers között? Vagy a jó gyerekversnek mindig a felnőttnek, illetve a felnőttben ott lapuló gyereknek is kell szólnia?

– Én nem tudok határt húzni a két tételezett műfaj között.

Ebben Weöres Sándor mellé állnék, aki úgy tartotta, nincs külön gyerek- és külön felnőttvers, hanem egyszerűen csak vers van.

A mai hisztérikusan politikailag korrekt korban normálisan nem is lehet erről a témáról beszélni, amit mondanék, az azonnal kirekesztően hangzana. Például azt mondanám, hogy ami túlzottan cuki, szimpla vagy gügye, az egyszerűen nem vers és kész, azt nem becsületes dolog jobb híján a gyerekek nyakába varrni azzal, hogy jó lesz az nekik, mert hiszen úgysem értenek ők sokat ebből a világból. Ez nem igaz, nagyon is sokat értenek belőle, csak erről mi felnőttek, akik egy másféle világrendet erőszakolnánk rájuk, nem szeretünk beszélni. Rossz gyerekverset népszerűsíteni olyan, mint fals, monoton, semmitmondó zenével kedveskedni. Bár arra is akad példa bőven, sajnos. Ugyanakkor a másik pólusról gondolkodva azt is mondanám, hogy ami túlzottan intellektuális, fagyos, formátlan és izzadtságszagú, az szintén nem vers, hiába akarjuk felnőttvers címén annak eladni, mert bonyolult és magasröptű és felfoghatatlan.

Az igazi vers nem szájbarágó és nem zagyva, nem kényeskedik és nem keménykedik, nem dadog és nem hivalkodik, és még sorolhatnám. És nem is lehet elmondani, milyen, de érezni és tudni lehet,

és nagyon remélem, hogy a gyerekek még érzik és tudják, hogy adott szöveg vers-e vagy sem, jó-e vagy sem. Ugyanúgy, ahogyan a felnőttnek, ha kell, arcába vágják: rossz vagy!

– A Bodzabél Kürti Andrea varázslatos illusztrációival lát napvilágot. Te hogyan látod, ezek a rajzok egy másik, vizuális dimenziót is nyitnak a verseidből kiindulva? Milyen irányba viszik az üzenetet? Merthogy mindenképpen egyfaja értelmezést, pluszjelentést hordoz a versekhez rendelt illusztráció.

– Idén tavasszal, a Napsugár hatvanadik születésnapja alkalmából a Kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában rendezett kiállításon beszélgettünk Kürti Andreával az akkor még csak „mocorgó” illusztrációkról. Úgy gondolta, mondta, könnyű dolga lesz, mert közel áll hozzá a Bodzabél verseinek világa, ezzel szemben meglepetten tapasztalta, hogy küszködik a rajzokkal és épp a közelség miatt nehezen megy a dolog. A képanyag ismeretében úgy látom, szülésszerű volt ez a folyamat. Remélem, Andrea elfelejtette már a „vajúdás” fájdalmait – a rajzokat hosszasan inkább nem is jellemezném.

Kék és álomszerű, lebegő és mégis súlyos, és mindvégig jellegzetesen Kürti Andrea, de úgy, hogy a versek világát hitelesen tükrözi. Azt hiszem, a két alkotónak remek porontya született.

Még szerencse, hogy a Gutenberg Kiadó ilyen szépen összehozta őket, és hogy a kép- és szöveganyagból olyan gyönyörű nyomdai terméket varázsolt, amilyen ez a könyv lesz. Majd meglátják!

– Tervezel-e további köteteket?

– Korábban említettem, hogy hallgatnak a múzsák.

Néha persze kitör az ember ebből a csendből, de ez korántsem olyan, mint húszas éveinkben, amikor egyre-másra buktak elő a versek. Vannak verseim és kötettervem is van, csak állandóan valami egyébbel „kell” foglalkozni.

Utoljára 2013-ban jelent meg verseskötetem, úgyhogy nem ártana újjal jelentkezni – bár második, elhamarkodott könyvem óta nem rohanok a szövegeimmel a kiadóba. Sajnos nem mindegy, hol, hogyan jelenik meg az a verseskötet. Ezzel kapcsolatban teljesen tanácstalan vagyok már. Majd, ha kifundálok valami zseniális stratégiát, talán megmozdulok. Addig hadd mocorogjanak a versek a fiókban. Arra, úgy érzem, most már bőven van idő. Nem sietek sehova.