Kötetben Farkas Árpád verseinek hátországa: a szó szabadságáról beszélt a Krónikának a Kossuth-díjas költő

A versek egyfajta „hátországa” Farkas Árpád Kossuth-díjas költő nemrég napvilágot látott, prózai írásokat tömörítő gyűjteményes kötete. A több mint hatszáz oldalas, Nem ilyen lovat akartam című kiadvány az irodalomban és közéletben is meghatározó szerepet betöltő költő esszéiből, glosszáiból, tárcáiból, valamint a vele készült interjúkból készült.

A könyv tekintélyes volumenű, szép kivitelezésű, fotókkal illusztrált visszatekintés és kordokumentum, a publicisztikákból az elmúlt évtizedek erdélyi irodalmi mozgásai, a közélet és politika különféle rétegei, Háromszék, Székelyföld, Erdély, a szűkebb régiók és a nagyvilág árnyalatai sejlenek föl Farkas Árpád olvasatában.

A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában 2020-ban Budapesten napvilágot látott kötet sajtótörténeti szempontból is értékes: számos véleményanyag, vezércikk, esszé, kispublicisztika járja körül az elmúlt évtizedek közéleti történéseit, az irodalmi berkekben észlelt mozgásokat, az erdélyi magyar politikai porondon zajló küzdelmeket.

Farkas Árpád prózai szövegei is „versnyelven” íródnak: legyen szó költői szerepekről, kortársakról, az erdélyiség különféle arcairól, író- és költőtársakról – többek közt Kányádi Sándorról, Szilágyi Domokosról, Sütő Andrásról –, az olvasónak az az érzése: prózai köntösbe bújtatott lírát olvas.

És ez a kötetben szereplő mindenféle műfajra érvényes. A kötetben szó esik Farkas Árpád műfordításairól is, részletek olvashatók többek közt az Ana Blandiana költővel folytatott levelezéséből, Nicolae Prelipceanu kortárs román költő verseinek magyarításáról.

Az elmúlt években-évtizedekben megjelent írásokban természetesen megfogalmazódik az is, miként látja Farkas Árpád az erdélyiséget, a régiós tudatot. A Kányádi Sándor temetése után, 2018-ban készült interjúban úgy fogalmaz:

„Szeretem bizony én szabadságát a szónak” – olvasható a költővel készült egyik interjúban. Farkas Árpádtól azt kérdeztük, miként határozta, határozza meg a versei, illetve a prózai írásai születését a „szó szabadsága”, és egyáltalán, mit jelent számára a „szó szabadsága”.

„Ismét olyan időket élünk, mikor, ha az ember kissé emelkedetten akar szólni, ilyen közhelyek futnak ki a száján. Hiszen a szó szabadsága mit sem ér, ha nem kötőféken tartott vélekedésért naponta megtorolt emberek keresik egymást véle, s nem oly természetességgel használják, miként a levegő jár ki s be szánkon, orrlyukainkon” – fogalmazott a költő.

Farkas Árpád a Nyikó menti Siménfalván született 1944-ben, mint mondja, ezen a vidéken is mindig akadt közvetítője, nem csak okítója és prédikátora a szavakkal becsapható emberi közösségeknek és „az ő lova is „előre-hátra” toporogva kereste, miként száguldoztatná szabadon azt a gyereket, kinek nem sarkantyúja, hanem a történelem szele csapkodta véknyát”.

„És itt állunk megöregedve, újabb múló nemzedék, megkapaszkodva és végigküzdve egy életet a folyamatosan rengő földön, melyen világháború utáni szerződések, béketárgyalások dokumentumai, hazug szavak papírkazlai biztosítanák a nyugodt, kiegyensúlyozott, együtt élő munkás hétköznapokat, ha ama szavak nem vesznének el a sokkal nagyobb örvényben, sokkal nagyobb háborúban, a pénztőke és az ideológiák közötti küzdelemben” – fogalmazott megkeresésünkre a költő.

A világban a jelenleg zajló nagyívű mozgásokra reflektálva azt mondja:

nézzünk csak ki az ablakon, épp most a világ legjobb életminőséget kínáló, tehát legdemokratikusabbnak vélt országa-hatalma lobban már-már polgárháborúba.

„Az Egyesült Államokról beszélek, mely váratlanul a világ nemrég még szabadelvű, gazdagabb országaival együtt azt az újmarxista orcáját kezdi mutogatni felénk, mely nemrég még számunkra ördögpofát jelentett, s melynek közvetlen velejárója a szólásszabadság zsugorodása. Miközben mi rojtos bundasapkával koldulunk egy olyan igazolványt, mely tanúsítja, hogy anyanyelvünkkel, minden rendű-rangú jogainkkal ide valósiak vagyunk. És lészen majd az is egy papiros, ezért vált napjainkban más és erősebb hangsúlyt a szó jelzője, hogy igaz is legyen” – mondta Farkas Árpád.

A Nem ilyen lovat akartam című kötet több egységes részre tagolja Farkas Árpád írásait: az Asszonyidő című az 1968–1983 között, a Megyei Tükör, az Igaz Szó, az Utunk című lap hasábjain megjelent publicisztikákat tartalmazza. A Hermafrodita idő az 1990 után született publicisztikákat, közéleti írásokat sorakoztatja fel, amelyek a Háromszék című lapban jelentek meg. A Fekete doboz című fejezet a Látó folyóirat hasábjain napvilágot látott, irodalmi témájú esszéket tömöríti, a Jelentés a völgyből című részben pedig a Farkas Árpáddal készült interjúk olvashatók. A kötetet a Nem ilyen lovat akartam című, 1990-ben a Látóban megjelent írás zárja, amely egyfajta „fénykép-
album”: fekete-fehér fotókon villannak fel életképek, ezeket fogja körül a személyes hangú visszaemlékezés. A Nem ilyen lovat akartam előlapján régi fotó látható, amelyen a pár éves gyermek sarkantyúzza hintalovát, hátlapján pedig a költő elgondolkodó tekintete.

Farkas Árpád az egyetemes magyar irodalmat autentikus erdélyi színezettel gazdagító, örök érvényű témákkal foglalkozó költői életműve elismeréseként vette át a Kossuth-díjat 2018-ban a Parlamentben.

– fogalmazott 2018-ban Farkas Árpád.

Első verseskötete, a Másnapos ének 1968-ban jelent meg. „Közvetlen mesteremnek Kányádi Sándort és Nagy Lászlót tekintem, szerkesztőként Ilia Mihályt, indulásomhoz a pályán sok köze volt Lászlóffy Aladárnak. Az ő nemzedéke volt az, amelyik az erdélyi irodalomban az ötvenes évek dogmatikus és nevetséges időszaka után fordított egyet a versbeszéden. A mi nemzedékünk már azt mondta: amíg a verslábakat mossák, addig radikálisan mást kell képviselni” – idézte fel a költő.

Második kötetével, az 1971-ben kiadott Jegenyekörrel találta meg saját hangját. Mint mondta, a kilencvenes évektől úgy érezte, nincs tétje a versírásnak, ezért éveken át újságszerkesztéssel foglalkozott. 1990-től a Látó című marosvásárhelyi irodalmi lap szerkesztője volt, majd 1992-től 2010-ig a Háromszék című független sepsiszentgyörgyi napilap főszerkesztője. „Pályám elején rengeteget jártunk az emberek között, közel voltunk a valósághoz, mélyebben megismertük a körülöttünk lévő világot. Később, a kilencvenes évektől olyan kérdésekbe tudtunk belemélyedni, mint a nemzetiségi gondok, ami egyfajta misszionáriusi újságírói feladat volt” – idézte fel Farkas Árpád.