Kőrösi Csoma Sándor örökségének erdélyi őrzője – Gazda József háromszéki közíró a székely tudós emlékének ápolásáról

– Harminckét évvel ezelőtt alapította meg a Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de a székely tudós emlékének ápolása korábbra nyúlik vissza az Ön életében. Mikor kötelezte el magát Csoma Sándor szellemiségének őrzése mellett?

– Nagyenyeden történt az 1960-as években, amikor három évig a Bethlen Gábor Kollégiumban taníthattam. Akkoriban nem így hívták az iskolát – nem is lehetett az erdélyi fejedelem iskolaalapító örökségéről beszélni, de ez nem vont le semmit abból a tényből, hogy sok más erdélyi tudósunkhoz hasonlóan itt tanult Kőrösi Csoma Sándor is. A tanárok feladata volt, hogy a nagy elődök emlékét ápolják, és továbbadják a diákoknak.

– Ez mennyire sikerült akkoriban a nagyenyedi tanári gárdának?

– Érdekes cikk jelent meg erről 1965-ben az Ifjúmunkás hasábjain Lázár László „Lazics” tollából, aki felhánytorgatta a nagyenyedi tanári karnak, hogy nem emlékeznek méltóan az iskolában végzett nagy elődökre, többek között Kőrösi Csoma Sándorra.

A cikkre újságoldalnyi írással válaszoltam, ami meg is jelent a lapban. Szóvá tettem, hogy már nem vagyok nagyenyedi tanár, de dühösnek érzem magam amiatt, hogy nem tettünk meg mindent a nagy elődök bemutatásáért, örökségük népszerűsítéséért. Fiatal tanárként több cikket és tanulmányt közöltem, de ennek a válaszcikknek a sikere egyikhez sem volt mérhető. Ez a vita ráébresztette az alvó nemzetet arra, hogy az értelmiség vállalja fel múltunk tagadásának és elhallgatásának bűnét.

– Új állomáshelyén, Kovásznán más lehetőségek fogadták? Többet lehetett beszélni Kőrösi Csoma Sándor szellemi örökségéről?

– Kényszerhelyzet miatt költöztünk el Nagyenyedről: jöttek a gyerekek, és nekünk nem volt megfelelő lakásunk a gyarapodó család számára. A feleségem, Gazdáné Olosz Ella háromszéki származású volt: apósom megírta, hogy a kovásznai líceumnál magyar és rajz szakos tanári állás üresedett meg, jöjjünk haza. A két iskola között nagy volt a színvonalbeli különbség – a háromszéki gimnázium pár évvel korábban alakult –, de számunkra új lehetőségeket kínált. Nekem senki nem mondta 1964-ben sem, hogy Kőrösi Csoma Sándor örökségével foglalkozzak: ezt a hely szelleme diktálta, a hely parancsaként fogtam fel Kovásznán. Úgy alakult, hogy tudták, ez az én dolgom: sokrétű munkát folytattam a diákszínpadon és máshol is.

– Egy észak-erdélyi településen nehezen lett volna elképzelhető a Ceaușescu-rendszerben, hogy Kőrösi Csoma Sándorról vagy más híres magyar személyiségről szobrot állítsanak, ellenben Kovásznán és a szomszédos településen – Csoma Sándor szülőfalujában, Csomakőrösön ez sikerült. Székelyföldön bátrabbak voltak a vezetők?

– Volt néhány magyar kommunista vezető, aki a magyar érdekeket „lopva” képviselte. Gondolok itt Király Károlyra, Kovászna megye első titkárára, Fazekas János miniszterre vagy Sylvester Lajos helyi vezetőre. Kovásznán a törvényes engedélyek megszerzésével sikerült Csoma Sándor-szobrot állítani, a Csomakőrösre tervezett szobor felállítása azonban hosszú évekre elakadt: az elkészült mű bekerült a néptanács „eresze” alá.

A szobor végül az eltervezett helyére került – nem lett belőle botrány –, és úgy tűnt, készülhetünk Kőrösi Csoma Sándor születésének a 200. évfordulójára egy méltó ünnepséggel. A csomakőrösi kultúrházban emlékszoba kialakítását engedélyezték, nagy lendülettel elkezdődtek a munkálatok. Támogatták, hogy a diákok színes műsorával készüljek az ünnepségre. Csoma Sándor születésének pontos dátumát nem ismerjük, ezért az egyházi nyilvántartásban szereplő keresztelői jegyzőkönyve alapján április 4-re tettük a születésnapot.

– A 200. évforduló megünneplését végül miért fújta le a kommunista hatalom?

– Az 1984. április eleji megemlékezés előtt 2–3 héttel jött az utasítás, hogy a párt betiltott mindenféle készülődést a megemlékezésre. Valahol magasabb szinteken eldöntötték, hogy a kezdeményezés mégsem jó, ezért leállították. Szólt az iskolaigazgató, hogy azonnal hagyjak abba mindenféle próbát a diákokkal. Nem voltunk olyan derék legények, hogy szembemenjünk a párt felsőbb utasításaival, abbamaradt az emlékszoba kialakítása is.

Magyarországról beengedtek ugyan egy busznyi embert a faluba, de a virágaikat eltávolították a szoborról. A pártvezetés két koszorút engedélyezett a helyi hivatalosságok részéről, és azt is csak úgy helyezhették el, hogy a milicisták árgus szemei mellett egy néptanácsi alkalmazott kiugrott a kocsiból, letette a koszorút, és máris ment tovább. Az ünneplés látszatát is el akarták kerülni. Hattagú családommal elgyalogoltunk Csomakőrösre, és vittünk egy-egy szál virágot a szoborra. István fiam megjegyezte, hogy fényképeznek. A nap folyamán mintegy húsz ember merészkedett egy-egy szál virággal a szoborhoz…

– Ilyen előzmények után, gondolom, a helyiek örömmel fogadták 1990-ben a Csoma Sándor emlékét ápoló egyesület bejegyzését.

– Őszintén meg kell vallanom, hogy ez 1990-ben sem volt könnyű feladat, mert többen nem értették, miért kell évi rendszerességgel Csoma-napokat tartani. Végül rám hagyták, csináljam, ahogyan jónak látom. Az volt a cél, hogy Kovászna kulturális fesztiváljává alakítsuk az évi megemlékezést, és a tudósvilágot is meg akartuk szólítani egy tudományos konferenciával. Úgy érzem, a kezdeti elhatározás sikeres történetté vált. Az elmúlt konferenciák anyagából idén jelent meg a 28. könyvünk, és az idei előadásokból készül a huszonkilencedik.

– Az őshazát kutató székely tudósként tiszteljük Kőrösi Csoma Sándort, ugyanakkor a tudományos világ többek között a tibeti–angol szótár megalkotójaként tartja számon. Hogyan sikerült megjeleníteni ezt a sokszínű szellemi örökséget?

– Az évek során sikerült megszólítanunk és elhívnunk konferenciáinkra a világ legfontosabb Kőrösi Csoma-kutatóit, illetve olyan szakembereket, akik valamilyen formában kapcsolódnak ezekhez a szakterületekhez.

A Mongol Tudományos Akadémia régészeti szakosztályának vezetője is eljött, de volt japán és kínai résztvevő is. Legutóbb dél-koreai szakemberekkel vettük fel a kapcsolatot, de idénre még nem jött össze a személyes találkozó.

– Nemrég adta át utódjának, Ferencz Évának a stafétabotot. A Kőrösi Csoma Sándor Egyesület elnökeként mi volt a legnehezebb az elmúlt harminckét évben?

– Az anyagi háttér biztosítása mindig óriási feladatnak bizonyult. Az első két évet Kovászna város vendégszeretetének köszönhetjük, majd elkezdtük járni a megye nagyvállalatait, hogy lehetőségeik szerint segítsenek. Van olyan igazgató, aki letagadta magát, amikor látta, hogy érkezünk… Nehéz évek voltak. Közben létrejött az Illyés Közalapítvány, és más magyarországi alapítványok, végül a Bethlen Gábor Alap. Mindenhova pályáztunk, többek között a Kovászna Megyei Tanácshoz is. Ezzel együtt az évi konferenciákra és kulturális rendezvényekre berendezkedő civil szervezetünket soha nem vetette fel a pénz: volt, amikor saját zsebemből tettem ki a hiányzó összeget, ugyanakkor büszkén elmondhatom, hogy 32 év alatt egyetlen lejt sem vettem fel honoráriumként egyesületi munkámért.

– Sokévnyi nehézség után a Kőrösi Csoma Sándor Egyesületre szebb napok köszöntenek: idéntől magyar állami forrásból fedezik működési költségeiket. Az egyesületnek alkalmazottai vannak, befejezhetik a kovásznai Csoma-központot, illetve Csomakőrösön is egyre több látnivalóval találkozik a magyar tudós iránt érdeklődő vendég. Elégedett az elmúlt három évtized munkájával?

– A mi munkánk csapatmunka volt. Az évi rendezvények létrejöttéhez és lebonyolításához legalább 10–15 emberre volt szükség – tanítónők, óvónők, cserkészek. Sok külső segítő is bekapcsolódott az évek során, mindenre akadt ember. Segédkeztek a kovásznai asszonyok is, hogy legyen állófogadás vagy közös ünnepi ebéd. Az összefogástól vált széppé ez a történet. És voltak benne fiaskók is, mint például a Csoma-központ építésére bő húsz évvel ezelőtt elképzelt téglajegyek nyomtatása. A sok nehézség ellenére mára az egyesület megerősödött: úgy gondolom, méltó őrzője a hely szülöttje, Kőrösi Csoma Sándor emlékének.