– valahogy így szóltak az ismert író és filozófus gondolatai. Mire a találkozó valamennyi résztvevője elfogadta a közös nyilatkozatot, érkezett a második csapás: megtudtuk, hogy Sütő Andrást súlyosan megverték. Mivel Budapestre szállították, talán a harmadik napon, meglátogattuk a kórházban. Mi, a jelen lévő román értelmiségiek arról próbáltuk biztosítani, hogy készek vagyunk mindent megtenni annak érdekében, hogy soha az életben meg ne ismétlődjék az, ami akkor, március 19–20-án Marosvásárhelyen történt.

– Pár nappal a forradalom után Marosvásárhelyen megalakult a Prietenia–Barátság elnevezésű platform, amelynek egyes tagjai utólag a magyarellenes Vatra alapembereivé váltak. Mikor lehettek őszinték ezek a személyek?

– Hiszem, hogy egy részük őszintén gondolhatta a román–magyar barátságot. De azt is, hogy később opportunizmusból, netán félelemből csatlakozott a Vatra nacionalista-sovén ideológiájához. Ne felejtsük el, hogy ugyanazokban a napokban, 1989 végén jött létre a Pro Európa Liga is, amelynek alapítói szintén románok és magyarok, illetve más nemzetiségű értelmiségiek voltunk, közülünk viszont senki nem pártolt át a Vatra Româneascához. Azt hiszem, hogy többeket azok közül, akik csatlakoztak a Prietenie–Barátság platformhoz, arra utasítottak, hogy lépjenek onnan ki, mert a románság számára nem az a járható út.

Ezt a kölcsönös bizalmat csak egy ék beverésével lehetett szertefoszlatni.

Olyan, amelynek a kérései, követelései felbontják az addigi rendet, a románságot pedig a társadalom peremére sodorják. A múlt embereinek sikerült elhitetniük, hogy ezt, a románok számára nemkívánatos helyzetet csak az ő jelenlétükkel, vezetésükkel, fundamentalista politikájukkal lehet megelőzni. Ennek megtestesítői pedig a katonatisztek, volt szekusok, rend­őrök voltak. Ezzel magyarázható, hogy a ’89 decemberében tapasztalt Szekuritáté- és kommunistapárt-ellenes hangulat teljes fordulatot vett a magyarok ellen.

– Volt olyan pillanat, amikor gerinces kiállása miatt veszélyben érezte az életét?

– Nem nagyon volt időm erre gondolni. Egyre-másra kaptam a névtelen fenyegető leveleket és hívásokat. Olyanokat írtak és mondtak, hogy megölnek, a telefonzsinórral fojtanak meg, de személyes látogatóim is akadtak a bábszínházban, amíg ott dolgoztam. Egyikük, Vasile T. Suciu néhai milicista azzal jött be a munkahelyemre, hogy voltak még ilyen árulók, mint amilyen én vagyok Avram Iancu idejében is, és azokat is kivégezték. Áprilisban mondvacsinált okok miatt kirúgtak az állásomból, egy hónap múlva – Kincses Előddel együtt – töröltek a parlamenti választások jelöltlistájáról. A nemzetközi összefogás és tiltakozás ellenére a román igazságszolgáltatás hajthatatlan maradt. Jóval később, 1998-ban, amikor Emil Constantinescu államfő kinevezett Románia észtországi és finnországi nagykövetének, egy kisebb tüntetést szerveztek a szüleim marosvásárhelyi háza előtt, kérték a parlamenttől a visszahívásomat, közben egy ablakot is betörtek. Mihai Răzvan Ungureanu, az ország későbbi miniszterelnöke kiállt mellettem, és nemet mondott a nacionalista erők követeléseinek.

A szintén érintett Gabriel Andreescuval egyetemben rágalom és becsületsértés miatt bűnügyi feljelentést tettünk a két sajtóorgánum ellen: Bukarestben a România Mare, Marosvásárhelyen az itteni lap ellen. A fővárosban az ügyészség nem találta bűncselekménynek azt, amit Corneliu Vadim Tudor és kollégái műveltek, itthon viszont elkezdődött a per, és nem sikerült egy román ügyvédet találnom. Tudatosan nem fordultam magyar jogászhoz, hogy a bíróság még véletlenül se terelje etnikai síkra az ügyet. Így minden egyes tárgyaláson önmagamat képviseltem, míg az újság főszerkesztője, Lazăr Lădariu egyetlenegyszer sem jelent meg. Mindig az volt a kifogás, hogy nem kapta kézhez az idézést. Magyarán: a bíróság képtelen volt kideríteni, Marosvásárhelyen hol lehet megtalálni a Cuvântul Liber főszerkesztőjét. Lădariu addig húzta az időt, amíg a törvény megváltozott, és ennek következtében ejtették az ügyet, hiszen a rágalmazás fogalmát kivették a Btk.-ból, és a polgári törvénykönyvbe sorolták.

– Milyen érzés volt sokáig a saját közössége által kitaszítottként élni?

– Egész életemre rányomta a bélyegét a magyarbarátság. Így, ahogy visszatekintek az elmúlt harminc esztendőre, el kell mondanom, hogy több száz interjút adtam a magyar, illetve nemzetközi sajtónak, és mindössze egy párat a román médiának. Néhány kivételt leszámítva, sem a központi televízió, sem a kereskedelmi hírcsatornák nem kíváncsiak a véleményemre. Pedig egy olyan román családból származom, amelynek egyes tagjai mind a 19. század derekán, mind a 20. század elején kiálltak az erdélyi románság jogaiért. Ez egy olyan hagyomány, amelyet én a kölcsönösség elvének betartásával próbáltam honorálni.

– Érik még fenyegetések?

– Nem. És már sértegetések sem. Ellenkezőleg. Ügyintézés vagy adófizetés végett sokszor olyan hivatalokba kell belépnem, vagy olyan üzletekben vásárolok, ahol rám ismernek, mosolyognak, udvariasan szolgálnak ki. Az az érzésem, hogy azok az emberek is, akik nem osztják a véleményemet, mégis tisztelnek, ha nem egyéb azért, mert a politikusokkal szemben én mindvégig határozottan kitartottam az elveim mellett még akkor is, ha ez, mint említettem, bizonyos áldozatot követelt. Jómagam is hálás vagyok az ilyen embereknek, örülök, hogy elfogadnak, és ennek köszönhetően jól érzem magam Marosvásárhelyen.