Fekete március – Megvezettek sok rendes, ám tudatlan román embert

– Milyen hangulatban utaztak Budapestre 1990 tavaszán a magyar–román értelmiségi találkozóra?

– Nagy örömmel fogadtuk a kezdeményezést, hiszen a meghívás olyan időszakban érkezett, amikor Erdélyben, de különösképpen Marosvásárhelyen már javában dívtak a nacionalista mozgalmak. Egy adott pillanatban már úgy éreztük, hogy a fejünk fölött átcsap a Vásárhelyen egyre erőteljesebben duzzadó magyarellenes hullám. A magyar–román értelmiségi találkozó ötlete viszont reménysugarat hozott az életünkbe. A budapesti esemény várakozásainknak megfelelően zajlott: végig baráti, empatikus hangulat jellemezte. Szinte mindannyian egyformán éreztünk, függetlenül attól, hogy Bukarestből vagy Budapestről, Kolozsvárról vagy Marosvásárhelyről érkezett magyarok vagy románok voltunk. A beszélgetések, kerekasztalok végig pozitív hangulatban zajlottak mindaddig a pillanatig, amíg egyszer, március 19-én valaki be nem jött a terembe, és be nem jelentette, hogy Marosvásárhelyen elszabadult a pokol. A tárgyalások helyszínén, a folyosókon több tévékészülék is volt, ott láthattuk az utcai összecsapásról készült felvételeket, híreket.

– Bizonyára mindez ez rányomta a bélyegét a találkozóra. Vagy csak a pillanatnyi hangulatukra?

– Nagyon rosszul éreztük magunkat – főként a román résztvevők. Bár egészen mást képviseltünk, mint azok, akik ezt a magyarellenes harcot kirobbantották, valóságos bűntudat szakadt ránk. Elvonultunk, és arról kezdtünk tanakodni, mit tehetünk. Az az ötlet támadt, hogy megfogalmazunk egy nyilatkozatot, amely a román–magyar összefogásról, a véres események azonnali megfékezéséről szólt volna. Igen ám, csakhogy felkavartságunkban nem találtuk a megfelelő szavakat, mígnem, meglepetésünkre Gabriel Liiceanu, írói adottságainak köszönhetően, papírra vetett néhány mondatot. Egyikre, amely felért egy közös programmal, ma is emlékszem.

– valahogy így szóltak az ismert író és filozófus gondolatai. Mire a találkozó valamennyi résztvevője elfogadta a közös nyilatkozatot, érkezett a második csapás: megtudtuk, hogy Sütő Andrást súlyosan megverték. Mivel Budapestre szállították, talán a harmadik napon, meglátogattuk a kórházban. Mi, a jelen lévő román értelmiségiek arról próbáltuk biztosítani, hogy készek vagyunk mindent megtenni annak érdekében, hogy soha az életben meg ne ismétlődjék az, ami akkor, március 19–20-án Marosvásárhelyen történt.

– Pár nappal a forradalom után Marosvásárhelyen megalakult a Prietenia–Barátság elnevezésű platform, amelynek egyes tagjai utólag a magyarellenes Vatra alapembereivé váltak. Mikor lehettek őszinték ezek a személyek?

– Hiszem, hogy egy részük őszintén gondolhatta a román–magyar barátságot. De azt is, hogy később opportunizmusból, netán félelemből csatlakozott a Vatra nacionalista-sovén ideológiájához. Ne felejtsük el, hogy ugyanazokban a napokban, 1989 végén jött létre a Pro Európa Liga is, amelynek alapítói szintén románok és magyarok, illetve más nemzetiségű értelmiségiek voltunk, közülünk viszont senki nem pártolt át a Vatra Româneascához. Azt hiszem, hogy többeket azok közül, akik csatlakoztak a Prietenie–Barátság platformhoz, arra utasítottak, hogy lépjenek onnan ki, mert a románság számára nem az a járható út.

Már akkor, januárban lehetett érezni, hogy valakiket nagyon zavar a két nemzet között kialakuló jó viszony, ezért foggal-körömmel harcoltak az etnikumközi kapcsolatok ’89 előtti, Ceauşescu-féle nacionalista-kommunista mederbe való visszatereléséért.

Ezt a kölcsönös bizalmat csak egy ék beverésével lehetett szertefoszlatni.

– Ki adhatott utasításokat a forradalmat követő napokban, hetekben ilyesmire? A Szekuritáté csillaga ugyebár elméletileg leáldozóban volt.

– Az éppen létező vezetőség, amelynek élén Ion Iliescu állt, meg a volt Szekuritáté emberei, akik 1989. december 22. után nagyon hamar összeszedték magukat. Rájöttek, hogy a forradalom többet is jelenthet, mint amennyit eredményez egy államcsíny. Érezték, hogyha nem vigyáznak, a történet nem mindössze a kommunista vezetők neokommunistákkal való lecseréléséről fog szólni. A nép nem csupán Ceauşescu menesztését követelte, hanem ennél sokkal többet: demokráciát és szabadságot. A magyarok is vissza szerették volna kapni alapvető jogaikat, azokat, amelyektől évtizedeken keresztül megfosztva éltek. Ennek tükrében születhetett meg a parancs, miszerint vissza kell fogni ezeket a tendenciákat. Mi más magyarázata lenne annak, hogy a Barátság platform tagjainak egy része egyik napról a másikra száznyolcvan fokos irányt vált, és a Ceauşescu-típusú politika ideológusává válik.

– Ez lenne az oka annak is, hogy a marosvásárhelyi román értelmiség hangja teljesen elhalkult? Bár szinte minden értelmesebb román ember tudta az igazságot, a nyilvánosság előtt az ön kivételével szinte senki nem merte felvállalni.

– Nem hinném, hogy kivétel lettem volna. Más románt is ismerek, aki ugyanazokat az értékeket, gondolatokat képviselte, mint én. Ezek viszont jobbára csak titokban szolidarizáltak velem, és négyszemközt adtak igazat, nagyon szűk körű magánbeszélgetések alkalmával bátorítottak. Az is igaz, hogy 1990 elején olyan időket éltünk, amikor nagyon kevesen merték felvállalni hitüket és meg­győződésüket. Nagy nyomás nehezedett az erdélyi román értelmiségiekre, főként azon intézmények részéről, amelyek Ceauşescu nélkül, de mindenképpen az ő politikáját igyekeztek folytatni. Azt az asszimilációs politikát, amelyet lényegében nem is ő talált fel, hanem már 1918 óta a román állam zászlajára tűzött. Másrészt azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1989–90-ben egyik volt kommunista állam a másik után omlott össze és bomlott fel: Jugoszlávia, Csehszlovákia, a Szovjetunió. Sokan attól tartottak, hogy a történelmileg kiemelkedő román–magyar összefogás Erdély leválását és Románia szétesését eredményezheti.

– Miért engedte meg Marosvásárhely mintegy 60 ezres románsága, hogy 1989 után is katonatisztek, volt párttitkárok, propagandisták, kollaboránsok és szekusok álljanak a közösség élére? Nem volt igény egy más típusú elitre?

– Nemcsak akkor, hanem 1989 végétől az 1996-os választásokig az egész országnak nem volt igénye egyébre. Különben mivel magyaráznánk, hogy hat éven keresztül ezek a retrográd erők voltak dominánsak?! Amelyek propagandájának köszönhetően

Marosvásárhelyen, de úgy általában Erdély-szerte nagyon sok rendes, ám tudatlan román emberben megerősödött az a tévhit, hogy a magyar közösség belső ellenség.

Olyan, amelynek a kérései, követelései felbontják az addigi rendet, a románságot pedig a társadalom peremére sodorják. A múlt embereinek sikerült elhitetniük, hogy ezt, a románok számára nemkívánatos helyzetet csak az ő jelenlétükkel, vezetésükkel, fundamentalista politikájukkal lehet megelőzni. Ennek megtestesítői pedig a katonatisztek, volt szekusok, rend­őrök voltak. Ezzel magyarázható, hogy a ’89 decemberében tapasztalt Szekuritáté- és kommunistapárt-ellenes hangulat teljes fordulatot vett a magyarok ellen.

– Volt olyan pillanat, amikor gerinces kiállása miatt veszélyben érezte az életét?

– Nem nagyon volt időm erre gondolni. Egyre-másra kaptam a névtelen fenyegető leveleket és hívásokat. Olyanokat írtak és mondtak, hogy megölnek, a telefonzsinórral fojtanak meg, de személyes látogatóim is akadtak a bábszínházban, amíg ott dolgoztam. Egyikük, Vasile T. Suciu néhai milicista azzal jött be a munkahelyemre, hogy voltak még ilyen árulók, mint amilyen én vagyok Avram Iancu idejében is, és azokat is kivégezték. Áprilisban mondvacsinált okok miatt kirúgtak az állásomból, egy hónap múlva – Kincses Előddel együtt – töröltek a parlamenti választások jelöltlistájáról. A nemzetközi összefogás és tiltakozás ellenére a román igazságszolgáltatás hajthatatlan maradt. Jóval később, 1998-ban, amikor Emil Constantinescu államfő kinevezett Románia észtországi és finnországi nagykövetének, egy kisebb tüntetést szerveztek a szüleim marosvásárhelyi háza előtt, kérték a parlamenttől a visszahívásomat, közben egy ablakot is betörtek. Mihai Răzvan Ungureanu, az ország későbbi miniszterelnöke kiállt mellettem, és nemet mondott a nacionalista erők követeléseinek.

– Ha jól emlékszem, hosszú évekkel ezelőtt, amikor egyik peres ügyéhez ügyvédet keresett, a román jogászok között egyet sem talált.

– Jól emlékszik, sajnos tényleg így volt. A magyar olvasók is jól tudják, hogy a helyi román nyelvű napilap, a Cuvântul Liber 1990 elejétől rendszeresen rágalmaz. Ugyanezt teszi, pontosabban tette a România Mare hetilap is.

Hol magyar-, hol CIA-ügynöknek neveznek, Budapest bérencének titulálnak, meg furcsábbnál furcsább hazug címkéket aggatnak rám.

A szintén érintett Gabriel Andreescuval egyetemben rágalom és becsületsértés miatt bűnügyi feljelentést tettünk a két sajtóorgánum ellen: Bukarestben a România Mare, Marosvásárhelyen az itteni lap ellen. A fővárosban az ügyészség nem találta bűncselekménynek azt, amit Corneliu Vadim Tudor és kollégái műveltek, itthon viszont elkezdődött a per, és nem sikerült egy román ügyvédet találnom. Tudatosan nem fordultam magyar jogászhoz, hogy a bíróság még véletlenül se terelje etnikai síkra az ügyet. Így minden egyes tárgyaláson önmagamat képviseltem, míg az újság főszerkesztője, Lazăr Lădariu egyetlenegyszer sem jelent meg. Mindig az volt a kifogás, hogy nem kapta kézhez az idézést. Magyarán: a bíróság képtelen volt kideríteni, Marosvásárhelyen hol lehet megtalálni a Cuvântul Liber főszerkesztőjét. Lădariu addig húzta az időt, amíg a törvény megváltozott, és ennek következtében ejtették az ügyet, hiszen a rágalmazás fogalmát kivették a Btk.-ból, és a polgári törvénykönyvbe sorolták.

– Milyen érzés volt sokáig a saját közössége által kitaszítottként élni?

– Egész életemre rányomta a bélyegét a magyarbarátság. Így, ahogy visszatekintek az elmúlt harminc esztendőre, el kell mondanom, hogy több száz interjút adtam a magyar, illetve nemzetközi sajtónak, és mindössze egy párat a román médiának. Néhány kivételt leszámítva, sem a központi televízió, sem a kereskedelmi hírcsatornák nem kíváncsiak a véleményemre. Pedig egy olyan román családból származom, amelynek egyes tagjai mind a 19. század derekán, mind a 20. század elején kiálltak az erdélyi románság jogaiért. Ez egy olyan hagyomány, amelyet én a kölcsönösség elvének betartásával próbáltam honorálni.

Elveim szerint ha egy kisebbség bajba vagy sebezhető helyzetbe kerül, a többségnek az ő igazáért is ki kell állnia. Egy életen keresztül ezt vallottam. De ennek van egy ára, amit azóta is megfizetek.

– Érik még fenyegetések?

– Nem. És már sértegetések sem. Ellenkezőleg. Ügyintézés vagy adófizetés végett sokszor olyan hivatalokba kell belépnem, vagy olyan üzletekben vásárolok, ahol rám ismernek, mosolyognak, udvariasan szolgálnak ki. Az az érzésem, hogy azok az emberek is, akik nem osztják a véleményemet, mégis tisztelnek, ha nem egyéb azért, mert a politikusokkal szemben én mindvégig határozottan kitartottam az elveim mellett még akkor is, ha ez, mint említettem, bizonyos áldozatot követelt. Jómagam is hálás vagyok az ilyen embereknek, örülök, hogy elfogadnak, és ennek köszönhetően jól érzem magam Marosvásárhelyen.