Én meg épp Emanuel Pârvu román rendező versenyfilmjének vetítésére igyekeztem – ahol manele fogadott. Elmondhatom, hogy a Cannes-ban nem mellesleg már megfordult rendező Trei kilometri până la capătul lumii (Három kilométer a világ végéig) című filmje egész jó. Magabiztosan megállja a helyét a versenyfilmek sorában. A film a Duna-delta legközkedveltebb településén, Szentgyörgyön játszódik – ahová erdélyi magyarok is előszeretettel járnak nyaralni, s ahol én is sokszor megfordultam.

Tulajdonképpen első, 2002-es ottani pihenésem óta nyomon követtem szinte évről-évre, hogy a románok, lipovánok lakta parányi település, ahova csak hajóval, csónakkal lehet eljutni, miként vált kis túlzással turistaparadicsommá az országban – hisz a béke eldugott szigete. Népszerűségét, illetve hírnevét nagyban köszönheti az Anonymul nevű filmfesztiválnak is, melyet immár 21 éve rendeznek meg, s amelynek köszönhetően Szabó István és Peter Grennaway is megfordult Tulcea megyében. Azon a településen, melynek utcáit nem aszfalt, hanem homok borítja, ahol az emberek nagy része régen halászatból, ma turizmusból él.

Miután titkát megtudják a szülei, ördögűzést hajtatnak végre rajta a helyi pappal, kolostorba küldenék, mindent megtesznek, hogy a szégyen ne derüljön ki. A cannes-i közönség – amely mondhatni már szokva van a román újhullámos filmekhez, melyek sorába ez gyönyörűen illeszkedik – a tapsból, éljenzésből ítélve pozitívan fogadta a filmet. Nevettek is ott, ahol éppen kellett a fanyar humor, irónia miatt.

De én azóta sem tudok napirendre térni a film fölött. Ott ültem a Fesztiválpalota több száz férőhelyes termében, jobbomon egy német újságíróval, bal oldalamon egy távol-keletivel, és a film első tíz percében eltöltött a kellemes felismerés, hogy ezt a helyet – Szentgyörgyöt – ismerem. Majd eltöltött az érzés, hogy nem a helyet, hanem ezt a világot ismerem: a bigott ortodoxiát, a rendőrt, aki megoldaná a dolgokat sunyiban, a falu gazdagját, aki mindenhol is ismer valakit, amikor intézkedni kell.

De vajon ismerik ezeket a mellettem ülők is?

Félreértés ne essék: a globalizáció korában élünk, meg mióta a művészet átívelt határokon, a kulturális különbségek ellenére is érthető, élvezhető. Én is élveztem a román film után megtekintett kínait is, a japánt is.

Elmesélhetném a mellettem ülő távol-keleti és német kollégának, hogy igen, Romániában tényleg vannak olyan bigott ortodoxok, akik képesek lekötözni egy kamaszt ördögűzés céljából, hiszen képesek voltak a világjárvány idején ugyanazon kanállal enni több százan, képesek jéghideg vízbe mártogatni csecsemőket fűtetlen templomokban. Mesélhetnék arról, hogy Delta-Szentgyörgy milyen furcsa világ, hogy húsz éve még autó sem volt, bank és orvos sem, meg hogy korrupció így meg úgy, DNA és társai. De semmi értelme sem lenne. Amikor megnézek egy filmet valamely afrikai ország női lakosainak helyzetéről, a körülmények nem lepnek meg, olvasott emberként tudok, megértek dolgokat. De nagyon sok dolog van – és ahhoz nem elég olvasni, nem elég filmeket látni, történeteket hallani –, amit nem értek, amiről talán nem is tudom, hogy nem értem, mert a miénktől eltérő kultúrából, mentalitásból fakad.

Ha a három, szotyizva söröző honfitárs megnézte volna velem a filmet, valószínűleg azt mondták volna, itt Cannes-ban, világsztárok, monacói luxusautók rengetegében, filmelméletről diskuráló esztéták és kritikus között – akik majd kellemes kritikákat írnak Pârvu filmjéről –, hogy: „böj (băi), a szülőknek igazuk volt, pópa kell ilyenkor, ki kell űzni a gonoszt szegény gyerekből”. De távol essék tőlem a románellenesség vagy bármi hasonló: az erdővidéki székely bácsi sem lenne pozitívabb, csak ő nem papot hívna, hanem eldángálná a fiút. De nem is az a lényeg, hogy a témához miként viszonyulnak, viszonyulunk, hanem az, hogy tudjuk, Kelet-Európában, Romániában, Erdélyben, Székelyföldön miként közelítenek a témához, hogy nálunk miként „mennek a dolgok”.

Még akkor is, ha ez általánosítás. Tény, hogy általában ilyenek, valamilyenek vagyunk, de azt csak mi tudjuk pontosan, hogy milyenek. De ez nem gond, ettől még élvezik a franciák, németek, japánok is Pârvu filmjét Cannes-ban, ahogy mi is az ő filmjeiket. Csak marad az a bizonyos réteg...