Magyar Zoltán: több erdélyi adatközlőm már-már alkotótársammá vagy pótnagyszülőmmé vált
Fotó: Kurucz Árpád/Magyaridők.hu
A hagyományos népi hiedelemvilág immár évtizedek óta visszaszorulóban van, a társadalmi átalakulás és a mindenhová behatoló tömegkultúra következtében mára már közösségi szinten lényegében megszűntnek nyilvánítható – mondta Magyar Zoltán néprajzkutató. A budapesti Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársát annak kapcsán kérdeztük, hogy frissen jelent meg négykötetes munkája, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus.
2021. december 19., 18:412021. december 19., 18:41
– Nemrég látott napvilágot a munkája eredményeként a négykötetes, szinte kétezer oldalas Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus, amely ismertetője szerint „a nemzetközi folklorisztika eddigi legnagyobb szabású olyan monográfiája, amely típus- és motívumindex formájában, hatalmas adatbázis alapján mutatja be egy európai régió prózaepikai hagyományvilágának ezen szegmensét”. Hogyan tudná összefoglalni az erdélyi olvasók számára (is), milyen hiányt pótol a frissen megjelent, nagyszabású monográfia?
– Idestova bő száz éve készülnek a nemzetközi folklorisztikában olyan kézikönyvek, amelyek egy-egy nemzet, népcsoport vagy régió népköltészeti hagyományait (mesekincsét, balladahagyományát stb.) mutatják be nem szöveggyűjtemény, hanem a folklóralkotások szüzséit leíró és azt rendszerszerűen is láttató katalógusok formájában. Mára például a legtöbb európai nemzet elkészítette a maga népmese-katalógusát, de például a legalább oly változatos és nagy múltú mondáról alig születtek hasonló kötetek. A három éve megjelent könyvem, a 12 kötetes A magyar történeti mondák katalógusa az első a világon a maga nemében, és a sokáig csak „babonás történeteknek” nevezett hiedelemmondákról is mindössze néhány hasonló, lexikonszerű kézikönyv készült Európában.
Hiedelemtörténeteket eddig elsősorban a különféle mondagyűjteményekben lehetett olvasni egy-egy település vagy tájegység kapcsán. A sok szerteágazó információ immár egységben is szemlélhető. De ha csak a tündér-hagyománykörre, vagy netán az ördögszolga hiedelemalakjára kíváncsi az olvasó, lényegében mindenre rálelhet, amelyről az utóbbi két-háromszáz évben meséltek, beszéltek az erdélyi elődök.
– Ön Kiskőrösön született, szerteágazó szakmai munkája legnagyobbrészt Magyarországhoz kötődött, bár Romániában is végzett terepmunkát néprajzosként. Miért vállalta, hogy pont az erdélyi hiedelemvilágról ír ilyen hatalmas lélegzetű munkát?
– Megemlíthetem, hogy fél évet, még az 1990-es évek elején, a kolozsvári egyetem magyar és néprajz tanszékén voltam vendéghallgató, és egyetemi szakdolgozatomat is a moldvai csángók búcsújáró szokásairól írtam. Az egyetem elvégzését követően pedig lényegében máig is évente több hetet töltök néprajzi terepmunkával a keleti magyar nyelvterületen. Eleinte egy-egy néprajzi tájegység (Gyimes, Kalotaszeg, Szilágyság, Mezőség, Fehér megye stb.) mondahagyományát igyekeztem megörökíteni ama bizonyos 24. óra jegyében.
Sokáig elsősorban a népi történelmi emlékezet, a történeti mondák világa foglalkoztatott, ehhez gyűjtöttem elsősorban adatokat, de ha már úgyis ott voltam a terepen, minden olyan hagyományt is igyekeztem feljegyezni, amely az adott községben vagy vidéken még megörökíthető volt. Vagy éppen némi szerencsével sikerült rátalálnom olyan nagy tudású hagyományőrzőjére, aki annak a népköltészeti műfajnak volt specialistája. Gondolok itt elsősorban a megtalált utolsó erdélyi népi mesemondókra, de a tréfás elbeszélések specialistáira éppúgy, mint például balladaénekesekre.
A hiedelemmondák rendkívül színes hagyományvilága szinte predesztinált is arra, hogy egy önálló műben feldolgozzam, hiszen Erdély (és Partium) történetileg, földrajzilag, kultúrtörténetileg olyan országnyi méretű régió, amely önmagában is kompakt, teljes, és amelynek szájhagyományozott szellemi kultúráját az interetnikus hatások minden más nagytájnál élénkebben termékenyítették meg.
Fotó: kötetborító
– A kötet ismertetőjében az szerepel, hogy Erdély a magyar népi kultúra archaikus rétegét képviseli. Szokták mondani az erdélyi nyelvjárásokról is (a csángó nyelvjárásról kifejezetten), hogy még mindig őrzik az archaikus nyelvi elemeket, szókincset. Erdélyben a hiedelemvilág is hasonlóképpen őrző szerepű? Tovább marad(t) élő a hiedelemvilág a közösségek emlékezetében, tudatában, mint a magyar nyelvterület más régióiban?
– Erdély és Moldva valóban a magyar nyelvterület legarchaikusabb népi kultúrájú két nagytája, bár nyilván léteznek e tekintetben belső eltérések. Mivel a néprajzi gyűjtéseket a moldvai és a gyimesi csángók között kezdtem, mondhatni, nagyon magasra került a folklorisztikai kuriózumok és archaikumok keresése közben a mérce.
De aztán más erdélyi tájegységekre is kiterjesztve e kutatásokat, szerencsére még szinte mindenhol felsejlett a még élő emlékezetből mindaz, amikben generációkkal előtte, akár évszázadokkal korábbra visszamenőleg is hittek, illetve melyekről meséltek. Természetesen a hajdani hiedelemvilág a kollektivizálás óta, a hagyományos paraszti életrend és faluközösség bomlásával, fokozatosan szorult vissza a peremterületekre, ezért is munkált bennem e tekintetben is a vonatkozó hagyományok megörökítésének az igénye.
– És általában véve a népi hiedelemvilág mennyire tekinthető ma is élőnek, illetve mennyiben beszélhetünk múlt időben róla?
– Mint utaltam rá, a hagyományos népi hiedelemvilág immár évtizedek óta visszaszorulóban van, sőt a gyökeres társadalmi átalakulás és a mindenhová behatoló tömegkultúra következtében mára már közösségi szinten lényegében megszűntnek nyilvánítható. Csak egyes, a hagyományos hiedelmekben az átlagnál mélyebben hívő emberek emlékezetéből rekonstruálható ma már az adott településen élők 19–20. századi hiedelemvilága. Ám ők is jellemzően olyan nagyon idős emberek, akik még a kollektivizálás előtt nőttek fel. Mint ahogyan a ballada, az eredetmagyarázó monda vagy az apokrif népi imádság már egy letűnt műfaj, ugyanúgy igaz ez a néhány évtizede még széleskörűen mesélt (és hitt) hiedelmek többségére is.
És a példák még sokáig lennének sorolhatók. Ugyanakkor azonban mindez nem jelenti azt, hogy a hiedelemmonda is már történeti műfaj lenne. Hiszen bár tematikailag rendkívül beszűkült, néhány témacsoportja a posztmodern korban is virul tovább, gondolok itt a visszajáró halott, a román pap, a rontás és igézet hiedelemkörére, melyekben esetenként még városi, többdiplomás emberek is hisznek. És olykor még új történettípusok is keletkezhetnek, utalhatok az angolszász kultúrkörből érkezett városi/modern mondák bizarr eseteire, netán az UFO-król szóló történetekre.
Fotó: Facebook/Magyar Zoltán
– A kötetek a hiedelemvilág olyan szegmenseiről szólnak, amelyek természetesen nemcsak a néprajzzal foglalkozó szakembereket, vagy a néprajz iránt fogékony olvasókat érdekelhetik, de mindenki izgalmasnak, érdekfeszítőnek találhatja. Ilyen a természetfeletti lényekhez, a (kísértet, ördög, lidérc, váltott gyerek), a természetfeletti tudással rendelkező emberekhez, a mágikus rítusokhoz, stb. kapcsolódó hiedelmek. Ha lehetséges volna kiemelni egyetlen erdélyi hiedelemelemet, amely Ön szerint a legmeglepőbb a mai ember számára, mi lenne az?
– Nehéz lenne csak egyet kiemelni, hiszen e könyvemben 5274 olyan történettípust regisztráltam, amelyek mindegyike egy-egy szellemi univerzum, a mondaképződés szintjén fennmaradt eset. Hirtelenjében egy társtalan gyimesi történet jut az eszembe, amelyet 1996-ban egy ciherekpataki mesemondó mondott el nekem. E monda egy természetdémoni jegyeket magán viselő fehér farkasról szól, aki úgy ráijeszt az elbizakodott vadászra, hogy az többé nem mer kimenni még az erdőbe sem. Vagy még számomra is meglepő volt, hogy az ezredforduló körüli években Erdély középső és déli részein, Nagyenyed és Gyulafehérvár vidékén még mennyire élő volt a prikulics hiedelemköre. Szinte minden magyarlakta faluban beszámoltak olyan konkrét személyekről, akikről azt tartották, hogy holdtöltekor átváltozva járják a falut és támadják meg kutyaalakban az embereket.
– Mi jelentette ennek a hatalmas szakmai munkának a legnagyobb szépségét és legnagyobb nehézségét?
– Nehézségét nem igazán tapasztaltam. Persze, fiatal kutatóként még kevésbé törődik az ember úti viszontagságokkal vagy a mindennapi komfort hiányával. Az a tudat, hogy valami olyant sikerül feljegyeznem, amely a megkérdezett emberek halálával nemsokára végérvényesen a felejtés részévé válik, kárpótolt minden esetleges kényelmetlenségért. Ám igazából az emberi dimenzió volt e gyűjtőutak legnagyobb szépsége. Egyrészt, mert a hallottakat egyfajta időutazásként élhettem meg, másrészt szinte minden faluban találkoztam még olyan kivételes tudású, intelligenciájú és tehetségű parasztemberekkel, akiknek gesztusai, történetei, az általuk beszélt ízes tájnyelv részemmé, vagy legalábbis könyveim részévé váltak. Több ilyen jeles „adatközlőm” – újra és újra visszatérve hozzájuk – már-már alkotótársammá vagy pótnagyszülőmmé vált, mint például a nemrég elhunyt szilágysámsoni Szilágyi Ferenc, vagy a pálpataki mesemondó, Lakatos Károly. Vagy éppen öreg gyimesi barátom, Tankó Fülöp Gyugyu, akinek alakját és történetrepertoárját néprajzi egyéniségmonográfia és portréfilm formájában kívánom megörökíteni a közeljövőben.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A Szent Anna-tó körül szervezett, 35 éve kezdeményezett AnnART Nemzetközi Performansz Fesztiválokat idézik meg július 24-én és 25-én a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A kolozsvári Puck Bábszínház tizenkilencedik alkalommal szervezi meg a Bábok Múzeuma című kiállítást a Bánffy-palotában.
Hat bemutató, Interferenciák, Harag György Emlékhét – véget ért kolozsvári színház 232. évada. Amint a társulat közölte, az anyagi nehézségek ellenére is eseménydús évadot zárt a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
Rézben érthető címmel nyílik kiállítás Makkai István szobrászművész alkotásaiból a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban július 11-én.
Az Udvartér-lét című időszakos képzőművészeti tárlat fogadja a látogatókat a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében július 18-ig.
Demeter András István bukaresti kulturális miniszter hivatalos látogatást tett Magyarországon, ahol anyaországi kollégájával, Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszterrel megállapodtak egy új kulturális együttműködési cselekvési tervről.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház az évadot Thornton Wilder A mi kis városunk című drámájának a bemutatójával zárja.
Elkészült 2024 kultúrmérlege, mely szerint 2024-ben nőtt a könyvtárba járok száma, ezzel szemben a mozik, múzeumok és nyilvános gyűjtemények látogatottsága csökkent – derül ki az Országos Statisztikai Intézet hétfőn közzétett adataiból.
Újabb évfordulós koncerttel készül ünnepelni a kincses városi Schola Cantorum Transsylvaniensis kamarakórus.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház a legjobb előadás, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház produkciója a legjobb rendezés díját kapta meg a június 20-28 között megrendezett Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!