HIRDETÉS
– Fotográfusként korábban Londonban, Bécsben is több elismerést kapott, nemrég pedig Ortodoxia című sorozatáért megkapta az egyik legjelentősebb szakmai kitüntetést, a Capa Központ nagydíját. Mit jelent ez a díj, hogyan fogadta?
– A Capa-nagydíj óriási megtiszteltetés. Az odaítélésének a következő a menete: egy éve kihirdették a három ösztöndíjast, és egy esztendőnk volt, hogy felkészüljünk a prezentációra, kiállításra, továbbfejlesszük, komplexebbé tegyük a projektet. Október 21-én volt a prezentáció és kiállításmegnyitó, ekkor dőlt el, hogy ki lesz a fődíjas: a zsűri engem választott. Az elmúlt évben rengeteget dolgoztam, végeztem a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) mesterszakán, az Ortodoxia sorozat volt a diplomamunkám, és ezzel pályáztam a Capa-nagydíjra is.
Nagy utat tettem meg az elmúlt három évben, az utolsó kifejezetten intenzív volt.
– A Capa-nagydíjat az ortodox egyház terjeszkedését, megalomániáját ábrázoló Ortodoxia sorozatáért kapta, mely októberben Kolozsváron is látható volt a Fotopia fesztiválon. Mi ihlette a sorozatot?
– Kolozsváron születtem és nőttem fel, hat éve az egyetem miatt jöttem Budapestre. Otthon sokat utaztunk Marosvásárhelyre, és valahányszor átutaztunk Nyárádtőn, édesapám felháborodottan mesélte, hogy ott egy régi „magyar” templomra ráépítettek egy ortodoxot. Ez volt az első pillanata a sorozatnak, az első helyszín, ahova ellátogattam. Az eredeti terv az volt, hogy egyedül ezt mutassam be. De a helyszínen kiderült, hogy fotográfiailag nem elegendő, nehéz fotózni. Az is kiderült, hogy édesapám tévedett, sokan rosszul tudják: az eredeti templom görögkatolikus.
Emiatt a történet miatt kezdtem el érdeklődni a román ortodox egyház térnyerése iránt.
– Hogyan fejlődött a projekt? Hány helyszínre jutott el, és milyen szempontok alapján választotta ki ezeket?
– Összesen húsz kisebb-nagyobb utam volt, többnyire egyhetesek, de kéthetesek is. Fárasztóak voltak, fizikailag és pszichésen is. Több mint 29 ezer kilométert vezettem le Románia-szerte, több mint 800 templomot látogattam meg. Fontos volt a helyszínek jellege: aszerint válogattam, hogy a különböző elemek együttállása hogyan tud képileg beszélni, szimbolikusan megmutatni egy olyan összetett helyzetet, mint az ortodox egyház térnyerése.
Az volt a koncepció, hogy a rendszerváltás után épült templomokról szóljon a sorozat. Ellátogattam hagyományos kolostorokba is, de ezeket szándékosan nem fotóztam le.
A rendszerváltás után több ezer ortodox templom épült Romániában, a sorozat és a mesteri disszertációm is arról szól, hogyan kapcsolódik össze az ortodox egyház és a román nemzeti identitás, és ebben milyen szerepet játszik az állam. Ez a fő gerince, a fotók is eszerint készültek, azonban vannak képek, melyek ki-kitekintenek a téma más aspektusaira is.
– Van egyfajta ellenérzés a román ortodox egyház terjeszkedése ellen, sokan kritizálják emiatt. Az erdélyi magyarság is, mivel egyfajta ideológiai térnyerést, gyarmatosítást lát ebben. De a románság is elkezdett negatív érzést táplálni eziránt, elsősorban az anyagi vetülete miatt. Sok cikket olvashattunk arról, hogy hány ezer templom épült, illetve milyen kevés kórház, iskola. A fotózások alatt voltak negatív, de pozitív élményeim is.
Nem az volt az elsődleges cél, hogy amint belépek egy templomba, megkeresem a pópát, a híveket. Ha elkezdtem volna beszélgetni, nem lettek volna spontának a történések, más fotók készültek volna.
Kétfajta fotográfiai hozzáállás létezik: a dokumentarista fotós, aki láthatatlan, és nem avatkozik bele a történésekbe. És aki előbb megismerkedik az alannyal, és utána készülnek a fotók, amelyek lehetnek akár beállított képek is. Én dokumentarista szemszögből közelítettem meg az épületeket. A legnegatívabb reakció a bukaresti a Nemzet megváltása katedrális felszentelésekor ért, ami egy óriási, háromnapos esemény volt. Egy nappal korábban elmentem, hogy készítsek pár fotót az előkészületekről. Az egyik szervező annyira felidegeskedett ezen, hogy elvette a fényképezőgépből a memóriakártyát, és törölte a képeket.
Ez a negatív hozzáállás valószínűleg épp amiatt van, mert sokan kritizálják az ortodox egyház építkezéseit, és ők így próbálják megvédeni magukat.
De voltak pozitív élmények is, jókat beszélgettem pópákkal és hívőkkel. Nem tartom magam vallásosnak, de a rituálék sokszor még rám is hatással voltak. A sorozat semmiképp nem a vallást, hitet akarja kritizálni, és végképp nem a híveket. Ha van is kritikai éle – és lássuk be, van –, az az egyház felé irányul, a felülről jövő, központosító kezdeményezés felé. És arról szól, hogy az ortodox egyház sokszor mobilizációs erőként használja a nemzeti identitást. Igaz, lassan a románság is kezd eltávolodni ettől, elkezdődött egy lassú szekularizációs folyamat.
– Egyetemi éveim alatt kezdtem el társadalmi jelenségekkel foglalkozni. Öt-hat éve Budapesten élek, de a témaválasztás mindig visszahúz Erdélybe.
Romániában intenzív a nemzeti identitás megélése, legyen szó a román, akár az erdélyi magyar társadalomról. Funar idejében nőttem fel Kolozsváron, ahol nagyon erős volt a nemzeti identitás megélése.
Tehát olyan közegből jövök, ahol túlságosan egyhangú véleményeket kaptam erről. Szeretném megtapasztalni a realitását. És nem olyan emberek szájából hallani, akik lehet, hogy más véleményen vannak, mint én.
– Erdélyben ezek a társadalmi jelenségek jól ismertek. Mennyire fogékony ezekre a magyarországi közönség?
– Meglepően értik. A kelet-európai országokra nagyban is jellemző a nemzet-
építés, a nemzeti identitás kialakítása. Romániában ez főleg az oktatás és vallás révén valósul meg. De a magyarok is fogékonyak a témára, sokszor vontak párhuzamot a román templomépítések és a magyarországi stadionépítések között. Tudnak kapcsolódni, mert
Magyarországon is erős a nemzeti identitás építése, csak a sport révén történik. Szerbiában, a Moldovai Köztársaságban is templomépítési láz van, Görögországban is.
A keleti blokk nagyrészt az identitás kereséséről és kialakításáról szól.
– Az egyetem miatt jöttem Budapestre, de mivel nagyváros, azt tapasztalom, hogy intenzívebb a fotográfiai élet, és számomra inspiráló ez a közeg.
De magamat ismerve, jól tudom, hogy a témaválasztás mindig vissza fog húzni Erdélybe.
Nem tudom pontosan, mi lesz a következő projekt, de nagy valószínűséggel a romániai társadalmi jelenségek egy másik vetületét fogom bemutatni. Emiatt a kettősség miatt is döntöttem Budapest mellett. Mehetnék Nyugatabbra, ahol ennél is gazdagabb a fotográfiai élet. De Budapest egy jó középút: közel maradok a szülőföldemhez, miközben olyan közegben vagyok nap mint nap, mely többet nyújt számomra szakmailag.
– Ez nagyon érdekes. Sokat gondolkodtam, mivel magyarázható, hogy amikor Kolozsváron éltem, egyáltalán nem foglalkoztam ezekkel a témákkal. Más fotográfiai stílus, témák érdekeltek, például az emberi test.
Amint Budapestre jöttem, attól a perctől a fotográfia szempontjából visszatértem Romániába. Ez annak is betudható, hogy honvágyérzetem van.
De talán annak is, hogy szakmailag fejlődtem, egyre komplexebb témákkal foglalkozom. Félig kívülálló vagyok, félig nem. Nem érzékelem, ami a romániai hétköznapokban történik, de mivel ott nőttem fel, van egy szoros kapcsolatom az ottani történésekkel. Van egy erős belső motivációm is, hogy foglalkozzak a romániai társadalmi jelenségekkel, és egyfajta távolságtartás is, ami által analitikusabban, objektívebben tudom bemutatni az otthoni történéseket.
