Mivel nagyszüleim visszaemlékezései felkeltették az érdeklődésemet, később újságíróként, immár magnóval felszerelve, bármerre jártam Erdővidéken, Háromszéken, Székelyföldön, a napi penzum mellett soha nem mulasztottam el megkérdezni: élnek-e a faluban egykori foglyok, honvédek, frontharcosok? Több kötetem született így: az 1944-es szárazajtai vérengzést feldolgozó kötet, a Fogolykönyv, a Muszáj volt élni valahogy című, szintén második világháborús emlékeket felidéző kötet, a barcaföldvári láger történetét feldolgozó kötet, aztán a Magyar fogolysors a második világháborúban című kétkötetes könyvünk, amit a feleségemmel, Papp Annamáriával közösen írtunk. De az 1956-os forradalom romániai hatásai is érdekelnek, így született a Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetem, a Bűn volt a szó című könyvem (ebben Moyses Márton ’56-os meghurcolt, elítélt életét dolgoztam fel) és Az őszinteség két napja, amelyben a marosvásárhelyi és kolozsvári magyar értelmiségi elit ’56-os magatartásának egy szelete követhető nyomon. A lényeg, hogy újságírói munkámmal párhuzamosan gyűjtögettem az anyagot, hadifoglyokkal, civil internáltakkal, ’56-os elítéltekkel készítettem rengeteg beszélgetést, és ezzel párhuzamosan levéltárakban kutattam és kutatok ma is.

A levéltári forrásokból ugyanis legtöbbször nem derül ki a személyes sors, az interjúkból, beszélgetésekből már igen.

– Akkor mondhatni arra törekedtél, hogy a túlélők, visszaemlékezők személyes sorsa, emberi arca is kirajzolódjék?

– Számomra mindenekelőtt az ember a fontos ezekben a történetekben. Azt akarom felmutatni, hogy mi mindenen ment keresztül az ember, hogy miként élte meg az első és második világháborús poklot, beleértve a fogságot is, az ’56-os forradalmat és a rákövetkező megtorlást. Az érdekel, hogy a vallomásaikban milyen kép rajzolódik ki a történtekről, hiszen elsősorban nem az irodák és fotelek biztonságában iratokat, rendelkezéseket, statisztikákat gyártó vezetők és hivatalnokok, hanem a lövészárkokat, harctereket, fogolytáborokat, politikai börtönöket megjárt és megélt emberek azok, akik látták és a saját bőrükön tapasztalták meg a történelmet. Egy példát mondok: a tankönyvek, a krónikák leírják, hogy az Isonzó-völgyi harcokban, Doberdónál az Osztrák–Magyar Monarchia 440 ezer, az ellenfél, Olaszország 900 ezer katonát veszített egy akkora területért, mint Kalotaszeg. De közben fogalmunk nincs, hogy ezek az emberek miken mentek keresztül!

 – Ilyen módon a köteteidben olvasható visszaemlékezések emberközelbe hozzák a történelmet.

–  Pontosan, arra törekszem, hogy megmutassam a háborúk, a meg- és elhurcolások igazi arcát, azt, hogy mi van a számok, a statisztikák, a „hivatalos” források mögött.

Elég sok első világháborús naplót, visszaemlékezést is feltártam, rendeztem és rendezek sajtó alá, sok pályatársam is ezt teszi, hiszen a nagy háború centenáriuma kínálva kínálja a lehetőséget. Én nem találtam olyan emlékezést, amelyben ne jelenne meg, hogy „elegünk van a háborúból, ez nem a mi harcunk”. Idézem az egyik naplóból: „néhány piszok ember feldúlja embermilliók békességét”. Hiszen voltaképpen erről van szó: az első világháború a korabeli európai uralkodók közötti hatalmi, érdekharcról szólt, és ennek esett áldozatául sok millió ember. Hogy aztán eljöjjön a második „felvonás”, szintén sokmillió áldozattal…

–  Pár nap múlva a centenáriumot ünnepli a románság. Történészként hogyan látod, miként viszonyuljanak az erdélyi magyarok az örömmámorhoz, az uszítással, helyenként magyarellenes megnyilvánulásokkal együtt jelentkező ünnepléshez?

–  A román centenárium mindannyiunk centenáriuma: tágabb értelmezésben nemcsak Erdélyben, hanem szerte Európában, hiszen száz éve, 1918. november 11-én fejeződött be hivatalosan a nagy háború, és erre emlékezni kell. Hogy az első világégés teljes folyamata tekintetében ki milyen mozzanatra helyezi a hangsúlyt, az az ő dolga. Nekünk, erdélyi magyaroknak különleges a helyzetünk, hiszen a román centenárium arról szól, hogy Gyulafehérváron 1918. december elsején az erdélyi románság elhatározta, hogy egyesül az anyaországgal. A mi erdélyi, román–magyar vagy magyar–román közös történelmünkben vannak olyan mozzanatok, amelyek egyik oldalról egyértelműen pozitívak, a másik oldalról pedig egyértelműen negatívak. Ezekkel nem lehet mást tenni, mint tudomásul venni: megtörténtek, és innen tovább kell lépni. Hogy aztán ki, milyen tőkekovácsolásra használja és tupírozza fel a valamikori eseményeket, az már nem szakmai kérdés, hanem valami más. Nekünk, erdélyi, romániai magyaroknak tudomásul kell vennünk: 1918. december elsején olyan volt a katonai-politikai konjunktúra, hogy a románság megtehette ezt a lépést, és meg is tette, kihasználta a kínálkozó lehetőséget.

Az óhatatlanul előbukkanó uszításokat, hangulatkeltéseket pedig a helyükön kell kezelni. December elseje el fog múlni, aztán jön karácsony, újév, aztán a tavasz, március 15-e, egyiket sem kell bagatellizálni, sem túllihegni, és az élet megy tovább a maga rendjén. Nekünk, magyaroknak tudomásul kell vennünk, hogy olyan országban élünk, ahol nem vagyunk egyedül, és akár tetszik a románság egy részének, akár nem, Romániában, Erdélyben a románok sincsenek egyedül, hiszen mi, magyarok is itt vagyunk. Sőt szeretnénk itt maradni, élni és jól élni.