„Nem kell begörcsölni december elsejétől” – Benkő Levente történész friss díjáról, munkásságáról, a román centenáriumról

Kiss Judit 2018. november 28., 08:10 utolsó módosítás: 2018. november 28., 12:12

Frissen kapott, Erdővidék Kultúrájáért díjáról, szerteágazó történészi munkásságáról kérdeztük Benkő Leventét. Az újságíró, történész, lapunk volt munkatársa arról is beszélt, meglátása szerint miként kellene viszonyulniuk az erdélyi magyaroknak a románság december elsejei, centenáriumi ünnepéhez.

Benkő Levente: én semmi mást nem tettem, mint tudásom és lehetőségeim szerint segítettem, toltam a szekeret Fotó: Páva Adorján

– Erdővidék Kultúrájáért díjjal tüntettek ki a múlt héten Baróton. Az elismerést 2005-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a közművelődésért cselekvőket elismerésben részesítsék. Hogyan értékeled a kitüntetést?

– Nagy meglepetés volt számomra a díj, mert amikor 1989 decemberében, rögtön a rendszerváltozás után, majd 1990 januárjában elkezdtük Baróton szervezni a Gaál Mózes-köröket, majd 1990 áprilisában létrehoztunk és jogilag is bejegyeztettük a Gaál Mózes Közművelődési Egyesületet, Arany Jánost idézve: „gondolta a fene”, hogy egyszer ez lesz belőle. 1990-ben elindítottunk valamit, ami – a díjtól teljesen függetlenül – életképesnek és jónak bizonyult. A teljesség igénye nélkül sorolnám az akkori csapattársakat: Demeter János, ő volt az egyesület alapító elnöke (én voltam az alelnök), Kós Katalin, Hoffmann Edit, Deák Vilma, Egyed Ákos, aki ma is az egyesület tiszteletbeli elnöke. Visszatérve a kérdéshez: az elismerés nagy megtiszteltetés, de én semmi mást nem tettem, mint tudásom és lehetőségeim szerint segítettem, toltam a szekeret.

 – Történészi, újságírói pályafutásod, munkád szerteágazó. Szűkebb pátriád Erdővidék, tágabb hazád a Székelyföld és Erdély, Kolozsváron dolgozol történészként. Milyen helyet foglalt el munkásságodban az Erdővidék kultúrájáért folytatott küzdelem?

– A méltatásokból az derült ki, hogy azért érdemeltem ki ezt a díjat, mert az újságírói és történészi munkám során igyekeztem Erdővidék hírnevét öregbíteni, feltárni a közelmúltját – a második világháború utáni korszakot, riportokban bemutatni a vidéket. A jóleső szavaknak ez a része megfelel a valóságnak. Gyermekkorom óta érdekel a dolog, hiszen nagyszüleim sokat meséltek a második világháború szilágysági történéseiről. Nagytatámat, Nagy Sándor tanítót a Tövishát közeli Alsóberekszóra helyezték ki egy színromán faluba igazgató-tanítónak 1940 és 1944 között.

Amikor átvonult a front azon a vidéken, nagyapámat a román lakosság szedte ki a román csendőrség karmai közül. Mert el akarták hurcolni, a falubeli román szülők összefogtak a kiszabadítására, mondván, hogy szükségük van a „domnu’ directorra”, hiszen ő tanítja a gyermekeiket magyarul és románul is betűvetésre és emberségre.”

Mivel nagyszüleim visszaemlékezései felkeltették az érdeklődésemet, később újságíróként, immár magnóval felszerelve, bármerre jártam Erdővidéken, Háromszéken, Székelyföldön, a napi penzum mellett soha nem mulasztottam el megkérdezni: élnek-e a faluban egykori foglyok, honvédek, frontharcosok? Több kötetem született így: az 1944-es szárazajtai vérengzést feldolgozó kötet, a Fogolykönyv, a Muszáj volt élni valahogy című, szintén második világháborús emlékeket felidéző kötet, a barcaföldvári láger történetét feldolgozó kötet, aztán a Magyar fogolysors a második világháborúban című kétkötetes könyvünk, amit a feleségemmel, Papp Annamáriával közösen írtunk. De az 1956-os forradalom romániai hatásai is érdekelnek, így született a Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetem, a Bűn volt a szó című könyvem (ebben Moyses Márton ’56-os meghurcolt, elítélt életét dolgoztam fel) és Az őszinteség két napja, amelyben a marosvásárhelyi és kolozsvári magyar értelmiségi elit ’56-os magatartásának egy szelete követhető nyomon. A lényeg, hogy újságírói munkámmal párhuzamosan gyűjtögettem az anyagot, hadifoglyokkal, civil internáltakkal, ’56-os elítéltekkel készítettem rengeteg beszélgetést, és ezzel párhuzamosan levéltárakban kutattam és kutatok ma is.

Fotó: Páva Adorján

–  A második világháborús vagy akár ’56-os események túlélői, tanúi közül ma már alig élnek néhányan…

–  2016 nyarán Tóth Orsolyával és Murádin János Kristóffal készítettünk interjúkat Székelyföldön, a Sapientia egyetem egy pályázata keretében: 11 túlélővel vettem fel a kapcsolatot, és elmentünk forgatni, így született meg a Hazatértem az orosz fogságból című film. A 11 túlélő közül hárommal egyáltalán nem tudtunk kommunikálni… Hiszen 90 évnél idősebbekről van szó! A kézdiszentléleki, 92 éves Barra András bácsival és a nagybaconi Virág Mihály bácsival például remek interjú készült. Amúgy a magnós-kamerás gyűjtés a kilencvenes években élte virágkorát, amikor az évtizedeken át tabuként kezelt témáról már nyíltan lehetett beszélni. Hála Istennek, nagyon sokan gyűjtöttek Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Magyarországon, és ami nagyon fontos: nemcsak mi, magyarok, hanem német ajkúak és románok is, így mindhárom nemzet érintettjei, meghurcoltjai ki tudták beszélni magukból a történteket.

Valóságos kincs az összegereblyélt anyag, mert bár ez a tanúságtevő nemzedék lassan elköszön, az emlékeik itt maradnak, és azokat az azóta elérhetővé vált levéltári forrásokhoz lehet csatlakoztatni, hogy kiderüljön: a történetek márpedig így válnak kerekebbekké, érthetőbbekké.”

A levéltári forrásokból ugyanis legtöbbször nem derül ki a személyes sors, az interjúkból, beszélgetésekből már igen.

– Akkor mondhatni arra törekedtél, hogy a túlélők, visszaemlékezők személyes sorsa, emberi arca is kirajzolódjék?

– Számomra mindenekelőtt az ember a fontos ezekben a történetekben. Azt akarom felmutatni, hogy mi mindenen ment keresztül az ember, hogy miként élte meg az első és második világháborús poklot, beleértve a fogságot is, az ’56-os forradalmat és a rákövetkező megtorlást. Az érdekel, hogy a vallomásaikban milyen kép rajzolódik ki a történtekről, hiszen elsősorban nem az irodák és fotelek biztonságában iratokat, rendelkezéseket, statisztikákat gyártó vezetők és hivatalnokok, hanem a lövészárkokat, harctereket, fogolytáborokat, politikai börtönöket megjárt és megélt emberek azok, akik látták és a saját bőrükön tapasztalták meg a történelmet. Egy példát mondok: a tankönyvek, a krónikák leírják, hogy az Isonzó-völgyi harcokban, Doberdónál az Osztrák–Magyar Monarchia 440 ezer, az ellenfél, Olaszország 900 ezer katonát veszített egy akkora területért, mint Kalotaszeg. De közben fogalmunk nincs, hogy ezek az emberek miken mentek keresztül!

 – Ilyen módon a köteteidben olvasható visszaemlékezések emberközelbe hozzák a történelmet.

–  Pontosan, arra törekszem, hogy megmutassam a háborúk, a meg- és elhurcolások igazi arcát, azt, hogy mi van a számok, a statisztikák, a „hivatalos” források mögött.

Nem titkolom, azért akarom láttatni mindezt, hogy mindenki érezze: mivel jár a háború. Ha úgy tetszik: elrettentő példát akarok felmutatni, egyben emléket állítani a kor tanúinak.

Elég sok első világháborús naplót, visszaemlékezést is feltártam, rendeztem és rendezek sajtó alá, sok pályatársam is ezt teszi, hiszen a nagy háború centenáriuma kínálva kínálja a lehetőséget. Én nem találtam olyan emlékezést, amelyben ne jelenne meg, hogy „elegünk van a háborúból, ez nem a mi harcunk”. Idézem az egyik naplóból: „néhány piszok ember feldúlja embermilliók békességét”. Hiszen voltaképpen erről van szó: az első világháború a korabeli európai uralkodók közötti hatalmi, érdekharcról szólt, és ennek esett áldozatául sok millió ember. Hogy aztán eljöjjön a második „felvonás”, szintén sokmillió áldozattal…

–  Pár nap múlva a centenáriumot ünnepli a románság. Történészként hogyan látod, miként viszonyuljanak az erdélyi magyarok az örömmámorhoz, az uszítással, helyenként magyarellenes megnyilvánulásokkal együtt jelentkező ünnepléshez?

–  A román centenárium mindannyiunk centenáriuma: tágabb értelmezésben nemcsak Erdélyben, hanem szerte Európában, hiszen száz éve, 1918. november 11-én fejeződött be hivatalosan a nagy háború, és erre emlékezni kell. Hogy az első világégés teljes folyamata tekintetében ki milyen mozzanatra helyezi a hangsúlyt, az az ő dolga. Nekünk, erdélyi magyaroknak különleges a helyzetünk, hiszen a román centenárium arról szól, hogy Gyulafehérváron 1918. december elsején az erdélyi románság elhatározta, hogy egyesül az anyaországgal. A mi erdélyi, román–magyar vagy magyar–román közös történelmünkben vannak olyan mozzanatok, amelyek egyik oldalról egyértelműen pozitívak, a másik oldalról pedig egyértelműen negatívak. Ezekkel nem lehet mást tenni, mint tudomásul venni: megtörténtek, és innen tovább kell lépni. Hogy aztán ki, milyen tőkekovácsolásra használja és tupírozza fel a valamikori eseményeket, az már nem szakmai kérdés, hanem valami más. Nekünk, erdélyi, romániai magyaroknak tudomásul kell vennünk: 1918. december elsején olyan volt a katonai-politikai konjunktúra, hogy a románság megtehette ezt a lépést, és meg is tette, kihasználta a kínálkozó lehetőséget.

Egy szó, mint száz: nem kell december elsejétől begörcsölni se románnak, se magyarnak. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy ez egy évforduló, ha a románság meg akarja ünnepelni decens módon, uszítás, lázítás, mellékzöngék nélkül, tegye, nincs ezzel semmi gond.”

Az óhatatlanul előbukkanó uszításokat, hangulatkeltéseket pedig a helyükön kell kezelni. December elseje el fog múlni, aztán jön karácsony, újév, aztán a tavasz, március 15-e, egyiket sem kell bagatellizálni, sem túllihegni, és az élet megy tovább a maga rendjén. Nekünk, magyaroknak tudomásul kell vennünk, hogy olyan országban élünk, ahol nem vagyunk egyedül, és akár tetszik a románság egy részének, akár nem, Romániában, Erdélyben a románok sincsenek egyedül, hiszen mi, magyarok is itt vagyunk. Sőt szeretnénk itt maradni, élni és jól élni.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
2 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat