„Diák úr, kérem!” – A Székelyföld folyóirat főszerkesztője a fiatalok és az irodalom viszonyáról

Kiss Judit 2019. október 30., 08:47

Hatékony irodalomoktatás nincsen olvasás, olvastatás nélkül, ennek megszerettetésében a digitális eszközök ésszerű felhasználásának lehet szerepe, de nem helyettesítheti magát az olvasást – mondta el megkeresésünkre Borsodi L. László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, magyar nyelv- és irodalomtanár, akit annak apropóján kérdeztünk, hogy a lap szerkesztői rendhagyó irodalomórákat tartottak erdélyi középiskolákban.

Borsodi L. László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője Fotó: Facebook

 – A Székelyföld folyóirat szerkesztői rendhagyó irodalomórákat tartottak számos erdélyi iskolában: jártak nemcsak székelyföldi, de zilahi, kolozsvári, marosvásárhelyi tanintézetekben is, ahol főként a kortárs irodalomról beszélgettek a diáksággal. A folyóirat főszerkesztője, ugyanakkor magyar nyelv- és irodalomtanár is. Hogyan látja, miért van szükség ilyen és ehhez hasonló, tanórákon kívüli, rendhagyó alkalmakra?

– A tanóra az iskolai oktatásnak az alapja. Átlagosan három magyar irodalomórája van egy középiskolás diáknak. A fiatalok érdeklődésének fenntartása még akkor is nagy kihívást jelent, ha egy tanár nagyon megragadóan, hozzáértően tud beszélni tárgyáról, de sokszor nemcsak ennek hiányossága okoz gondot, hanem az is, hogy a tárgyalt mű világa távol áll tőlük, s akkor még magának az olvasás műveletének akadályairól vagy egyáltalán az elfogadtatásáról nem is szóltam.

A rendhagyó irodalomórák a remény alkalmai: hogy szó eshet ilyenkor olyan kortárs szerzőkről és műveikről, akikről és amelyekről irodalomórán nem hallottak, s hátha a kortársak problémafelvetése, stílusa becsalogatná a diákokat az olvasók egyre kevesebb tagot számláló klubjába.

– Meséljen kicsit arról, miként zajlanak ezek a rendhagyó irodalomórák, miről esik szó, és milyen visszajelzéseket kapnak a diákoktól, esetleg tanároktól? Mit tapasztalnak, kik azok a kortárs szerzők, akiket leginkább ismernek, olvasnak a gyerekek?

– A szeptember 19. és október 11. között Fekete Vince költővel közösen tartott órák apropója a Székelyföld kulturális folyóirat által meghirdetett diákpályázat népszerűsítése volt. Azon kívül, hogy fiatal alkotókat kerestünk, biztatást nyújtva nekik a pályakezdéshez, arra voltunk kíváncsiak, hogy mely kortárs szerzők műveit ismerik, olvassák azok, akik írni szeretnének, és egyáltalán, milyen képük van a mai diákoknak a kortárs irodalmi palettáról. A kilenc középiskolában tizenöt óra alatt szerzett tapasztalataink alapján egyrészt azt állapítottuk meg, hogy van néhány sztárköltő, akiket szinte mindenhol említettek (Varró Dániel, Lackfi János, a slammerek – Závada Péter, Pion István, Simon Márton), másrészt hogy – az egy Dragomán Györgyöt leszámítva – alig halottak kortárs prózaírókról, illetve nem vagy nagyon kevesen ismernek valamit a kortárs erdélyi irodalomból.

– Sok szó esik manapság arról, hogy a kamaszok, a középiskolások egyre távolabb kerülnek az irodalomtól, hiszen a virtuális világ egyre inkább dominálja az érdeklődésüket. Hogyan tapasztalta ezeken a rendhagyó irodalomórákon, valóban egyre kevesebb diák olvas szépirodalmat?

– A rendhagyó jelző mutatja: ezek az alkalmak mások a tanulók számára, mint a saját tanáruk által tartott órák. Vendég mivoltunk, az, hogy nem a tananyag szerinti leckéről beszéltünk, hanem valami szokatlanról, iskolán kívüliről, eleve felkeltette a többségük érdeklődését, ami örömmel töltött el bennünket. De azoknak a diákoknak, sőt egy esetben a tanárnőnek a telefonozása nem felejtette el velünk, hogy bizony nehéz onlineról offlinera, azaz irodalomra kapcsolni mindenkit.

A kolozsvári unitárius kollégiumban is tartottak rendhagyó irodalomórát a Székelyföld szerkesztői Fotó: János Zsigmond Unitárius Kollégium Kolozsvár

– A Székelyföld rendszeresen hirdet irodalmi pályázatokat a diákok számára. Idén a Karinthy-írás címét parafrazálva azt a címet adták a pályázatnak, hogy Diák Úr, kérem! Röviden: miről szól ez a pályázat, és mi a célja?

– Ez az ötödik kiírásunk: volt már téma a szerelem, a „Ki vagyok én?” örök kérdésnek a megválaszolása, a szülőföld Mi(t) nekem Erdély? címmel, illetve a család. Ezúttal október 31-ig olyan verseket, prózai munkákat, esszéket várunk, amelyek a tanár-diák, az iskola-diák, a diák-diák viszonyról szólnak. A felhívásban ilyen kérdéseket fogalmaztunk meg, mint: Szabad vagyok-e, szárnyalhatok-e az iskolában? Vagy kötöttség, kötelesség csupán? Létezik-e vajon kultúra iskola, tanulás nélkül? Miért fontosak a jó tanárok? stb. Célunk pedig az, hogy olvasásra és azokat, akik késztetést éreznek erre magukban, írásra késztessük a 14–18 év közötti diákokat, hogy próbálják meg művészi formába önteni és mások számára közölhetővé tenni azt, amit gondolnak és éreznek, végső soron önmagukat – lehetőleg olyan stílusban, ami csak az övék.

– Magyar irodalomtanár, nyilván gazdag tapasztalata van arra vonatkozóan, hogy milyen tendenciák érvényesülnek manapság gyerek és irodalom viszonyában. Hogyan vélekedik, a kötelező iskolai tananyagnak mennyire sikerül a gyerekek érdeklődését a kortárs irodalom felé terelnie? És ha ez nem sikerül, akkor milyen eszközökkel lehet felkelteni a diák érdeklődését az élő irodalom iránt, hogy az ne csak „holt költők társasága” maradjon?

– Bár a jelenlegi középiskolai készség- és képességfejlesztés-központú magyar nyelv és irodalom tanterv megengedi, hogy kortárs irodalmi alkotásokat is bevonjunk a tanításba, meggyőződésem, nem kizárólag a tantervtől kell várni, hogy a gyerekek érdeklődését a kortárs irodalom felé terelje. Mindenekelőtt az a kérdés, milyen olvasói környezetből jön a gyerek, abban jut-e szerep a kortársak olvasásának. Ha meg a tantervtől várjuk ezt a terelgetést, akkor annak alkalmazásában sok függ a tanári kreativitástól, attól, hogy felkészültségének és nyitottságának megfelelően milyen kortárs szövegeket épít be a tanmenetébe, miként tudja feloldani azt az évek óta tartó ellentmondást, ami a képességfejlesztő tanterv és a kimeneti követelmények között fennáll. Én a magam részéről úgy próbálom megoldani ezt a kérdést, hogy bár kénytelen vagyok értelmeztetni olyan szövegeket a diákjaimmal, amelyek a kimeneti követelmények felől megkerülhetetlenek, igyekszem az időben, stílusban tőlük távol álló műveket összekapcsolni maiakkal (így kerül Jókai Az arany embere Bodor Ádám Sinistra körzete és Kosztolányi Esti Kornélja Esterházy Estije mellé, így dialogizál Csokonai és Dobai Bálint, Vörösmarty és Baka István, Dsida és Fekete Vince, Babits és Kovács András Ferenc költészete). Az általam alkalmazott módszerek (közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció, prezentáció képanyaggal, filmrészletekkel stb.) hatékonyak mind a klasszikus, mind a kortárs szövegek olvas(tat)ására.

Meggyőződésem azonban, hogy üdvös módszerek, technikák, amelyek egyöntetűen sikeresek lennének az irodalomoktatásban, nincsenek. Hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása és olvastatása nélkül nincs, az olvasás megszerettetésében pedig a digitális eszközök ésszerű felhasználásának van/lehet szerepe, de nem helyettesítheti magát az olvasást.”
Diák úr, kérem!

„Arra kérünk benneteket, mai középiskolásokat, hogy írjatok ezekről a kérdésekről: miért fontos nektek (ha fontos egyáltalán) az iskola, örömforrás-e, vagy inkább megoldandó, csak „legyünk túl rajta” probléma stb. Ami fontos, hogy mindenképp a Tietek legyen az élmény: versben, prózában, akár esszében. Verseket (maximum két-három verset, de 60 sornál nem többet) és prózai szövegeket (maximum 10 000 karakternyit) várunk tőletek, a mai 14–18 évesektől (IX–XII. osztályos diákoktól) a Székelyföld folyóirat postacímére (530 170 Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. sz.), avagy a szekelyfold@hargitamegye.ro címre” – olvasható a Székelyföld folyóirat pályázati felhívásában. Beküldési határidő: 2019. október 31. Eredményhirdetés 2019 decemberében.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat