Az apagyilkos időtlenné váló sorsdrámája a színpadon

Kiss Judit 2019. november 26., 16:54

Filmművészeti látvány erejével hat, minden egyes színpadképe majdhogynem egy-egy külön festmény, de nemcsak ezért ragadja magával a nézőt – többek közt ez is elmondható a Silviu Purcărete rendezte, Oidipusz című nagyszebeni előadásról, amelyet az Európai Színházi Unió 18. fesztiválja keretében láthatott a közönség a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.

Fotó: Maria Stefanescu/Radu Stanca Nemzeti Színház

Magával ragadja és egy percre sem ereszti el bűvköréből a nézőt az Oidipusz című, Silviu Purcărete rendezte nagyszebeni előadás, amelyet hétfőn este láthatott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban zajló UTE Fest, az Európai Színházi Unió 18. fesztiváljának közönsége.

A november 19. és 30. közti seregszemléről nem hiányozhatott a több évtizedes színházi pályafutást, számos rangos szakmai elismerést maga mögött tudó rendező munkája.

A kincses városbeli közönség megszokhatta, hogy a színház által szervezett nemzetközi szemléken az utóbbi években gyakorta megtekinthetett egy-egy Purcărete-rendezést, de nemcsak ilyenkor, hiszen a világhírű alkotó több alkalommal is dolgozott már a kolozsvári magyar színházban – legutóbb, 2015-ben Shakespeare Julius Caesar című drámáját állította színpadra.

Kétely és talány

A tudtán kívül vérfertőzést, apagyilkosságot elkövető, majd többszörösen megbűnhődő mitológiai hős történetét Szophoklész Oidipusz király és Oidipusz Kolónoszban című darabjai alapján vitte színre Silviu Purcărete a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház társulatával 2014-ben. Ahogy az előadás ismertetőjében olvasható,

majdhogynem filmművészeti látvány erejével hat, a valóságosat a képzeletbelivel ötvözi, félelmek, előérzetek világát festi a nagy mesterek modorában, a sors szeszélyes változásait villantva föl.

Az Arisztotelész óta csodált remekműről a rendező azt nyilatkozta, az Oidipusz a drámairodalom legszebb szövegeinek egyike. Ugyanakkor azt is bevallotta, Szophoklész szövegei olyan kérdéseket rejtenek magukban, amikre ő maga nem talált kielégítő választ.

Így, mint fogalmazott, a kételyeket, dilemmákat jelenítette meg a színpadon, és nem akart megmagyarázni olyasmit, amire maga sem tudja a választ.

Fotó: Maria Stefanescu/Radu Stanca Nemzeti Színház

Ilyen például az a talány, ahogyan Oidipusz a történet végén nyomtalanul, titokzatos módon tűnik el, mintegy megbüntetve azokat, akik a sírja hollétéről való tudást politikai vagy más célokra akarnák felhasználni.

Harmóniával jeleníteni meg a diszharmóniát

A Purcărete rendezéseire jellemző letisztultságon és a diszharmóniát is harmóniával megjelenítő látványvilágon, a dráma különféle dimenzióiba vezető, kitáruló, majd záródó ajtókon, a megnyíló rejtett tereken keresztül a néző az emberi sors tragikumának legsúlyosabb kérdéseivel szembesülhet.

Oidipusz ókori görög sorsdrámája a könyörtelen végzet vezérelte emberé, a közel kétórás, két drámát összesűrítő előadás rávilágít, mennyire bizonytalan, ingatag és illékony az élet fonalát gombolyító szerencse, és arra is, miként törődik bele a hős abba, mennyire kiszolgáltatottja a létezésnek.

Silviu Purcărete víziójában az ókori, egyik tragédiától a másik felé tartó történet időtlenné válik. A díszletek és jelmezek, amelyek a rendezővel huzamos ideje együtt dolgozó Dragoș Buhagiar munkáját dicsérik, visszafogottan letisztultak, ugyanakkor szervesen illeszkednek a rendezői koncepcióba.

Megszokhatta már a néző, hogy Silviu Purcărete rendezéseiben minden egyes színpadkép minden egyes pillanatban esztétikailag hibátlan, akár külön festményként is megállná a helyét.

Nincsen ez másként az Oidipusz esetében sem. Szintén kiemelendő az előadást kísérő hangzásvilág, amely olykor a sorsdrámához méltóan baljós és súlyos, máskor a tragikus események egyfajta ellenpontozásaként vagy ily módon való kiemeléseként dallamos, szinte játékos.

Fotó: Maria Stefanescu/Radu Stanca Nemzeti Színház

Aki anya, feleség, lánygyermek egyszerre

Két külön drámában írta meg Szophoklész Oidipusz életének két szakaszát, és mindkettőben kulcsfigura egy-egy női szereplő: az elsőben anyja, majd felesége, Iokaszté, a másodikban lánya, Antigoné.

Erőteljes rendezői döntés, hogy a két szerepet ugyanaz a személy játssza, a számos nagyszerű filmbeli és színpadi alakításáról ismert Ofelia Popii, aki ezen kívül a görög tragédiák elmaradhatatlan karának egyik tagját is megformálja.

Purcărete azt mondta, számára teljesen egyértelmű, milyen erős a kapcsolat a két nőalak – az anya, feleség, illetve a halál felé vezető úton apját elkísérő, ápoló lány alakja között, így egyazon színésznőre bízta a két figura megformálását. Ofelia Popii nagyszerűen alakítja az érzéki, távolságtartó Iokasztét, illetve az alázatos, odaadó Antigonét is.

Szintén kiemelendő a címszerepet alakító Constantin Chiriac, aki határozott, erőteljes, esendőségében mégis gyönge, „emberi léptékű” Oidipuszt láttat a színpadon.

Kiváló rendezői fogás, szellemesen megvalósított színpadi „varázslat”, amint a görög tragédiákból ismert kar tagjai egy csapásra, könnyedén, természetesnek ható mozdulattal változnak át a dráma többi szereplőjévé, majd vissza a kar tagjaivá. Ezek a mesteri átváltozások is azt a folyamatot erősítik, ahogyan a görög tragédia időtlenné, örök érvényűen aktuálissá, magával ragadóvá válik egy 21 századi színpadon. Ehhez azonban egy olyan rendezői kézre van szükség, amely képes megteremteni ezt a varázslatot.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat