Az a hagyományos szakma, amely komoly műhelyt, eszközkészletet és nehéz fizikai munkát igényel, egyre inkább visszaszorul. Például a kovácsszakmánál azt lehet megfigyelni, hogy egyre kevesebb a patkolásra váró igavonó, és szerszámgépeket sem készítenek már. Régebben házi szerszámokat is kellett készíteni, kilincseket, zárakat, ez már szintén a múlté. Felújításra váró épületeknél van még munkája annak a kovácsnak, aki nemcsak egyszerű patkót tud elkészíteni, hanem díszműkovácsolással foglalkozik. Talán a kovácsmesterségnek hosszú távú élete lesz, Nyugat-Európában iparművészeti szinten oktatják a szakmát. Válogatott vevősereg alakul ki, az tartja fenn a mestereket, de az, ami tömeges, úgymond népi, eltűnik, sőt a hagyományos értelemben vett nép is eltűnt mint felvásárlóerő e szakmák mögül.

 – Természetes folyamat, hogy eltűnnek mesterségek, újak bukkannak fel. Hogyan látja néprajzosként, mi az, ami belefér a ma oly sokszor emlegetett, sőt elcsépelt „hagyományos” fogalmába? Alapanyag, technika vagy módszerek a meghatározóak e tekintetben?

– Nehéz kérdés, a „hagyományos” megnevezést sokszor a néprajzosok is fárasztónak találják. Nekünk sokkal megengedőbbeknek kell lennünk, mint a korábban dolgozó néprajzosoknak, ahogy telik az idő, egyre több mindent vagyunk kénytelenek hagyományosként elfogadni. Ma már elektromos áram hajtja mondjuk a kovácsnál a prést, ezelőtt két-háromszáz évvel a nagy vasipari művekben, a bodvaji vaskohóban nagy pörölyök verték, tömörítették a vasat, azt a víz hajtotta meg.

Például a forgácskalapot azzal az örökölt technikai tudással készítik, mint régen: a készítő tudja, hogy miként lehet a vékony háncsot jól hajlítani ahhoz, hogy jól nézzen ki, ehhez 5-6 milliméter széles kell hogy legyen. Azt tartom hagyományművelőnek vagy hagyományőrzőnek, aki e kitapasztalt tudás birtokában állítja elő a terméket.

 – Nyilván óriási, évekig tartó terepmunka előzte meg a Hagyományos népi mesterségek Háromszéken és Erdővidéken című kötet megjelenését, kísérte a projekt lebonyolítását. A kötet 360 oldalon 400 fotó segítségével mutatja be a népi mesterségeket: a földműveléshez, állattartáshoz, építkezéshez, viseletekhez, ruházkodáshoz, kisipari foglalkozásokhoz kapcsolódóakat. Hogyan tapasztalta, ahogy végiglátogatták a több mint 300 háromszéki mestert: visszataníthatóak ezek a népi foglalkozások a fiatal nemzedéknek? Hiszen tudjuk, hogy manapság egyre gyakoribb a székelyföldi fiatalok körében is az elvándorlás…

– Azokban a szakmákban, ahol jól felszerelt műhely van, vagy családi tudás öröklődik tovább nemzedékeken keresztül, olyan, ami még ma is megélhetést biztosít, ott a család fiataljai vagy akár betanuló falubéli inas is hosszabb perspektívában gondolkozik. A kőfaragást például két településen művelik olyan szinten, hogy díszítőművészeti darabokat is készítenek, nemcsak kockakövet faragnak, és akár egy templom gótikus ajtókeretét is ki tudják pótolni. Egyik ilyen helyen, bár a fiatalok elmentek külföldre, hazajöttek, és együtt dolgozik az apa a két fiával. Újabb gépeket szeretnének venni, fejlesztik az eszköztárat, de a technológiai tudásrész továbbra is hagyományos. A piac is alakítja persze, hogy milyen munkákat végeznek, de ez mindig is így volt: amikor egy új dolog felbukkan, a fogadóközönség teszteli, hogy tetszik-e, megtűrik, elfogadják, és aztán esetleg promoválják.

 – Mivel Háromszék a gazdasági fejlődése szempontjából elmaradottabb vidék volt, ez a néprajzosoknak „kincsesbányát jelentett”: hosszabb ideig lencsevégre kapható, vagy leírható egy-egy mesterség. Mihez viszonyítva elmaradottabb Székelyföldön Erdélyen belül a többi régióhoz viszonyítva? 

– Erdélyen belül mindenképpen, Maros megyéhez viszonyítva egyértelműen. Van még néhány megkülönböztetett néprajzi turisztikai régió Romániában, mint Máramaros vagy Bukovina, ezeket a vidékeket kézművesség szempontjából is intenzíven népszerűsítik. Utánanéztem, hogy Romániában, milyen régiókat részesítenek előnyben turisztikai céllal, tájékozódtam a kézművesek és népművészek felől, de ilyen sokféle mesterséget, mint Háromszéken, nem láttam sehol.

 – Tervezik a háromszéki hagyományos népi mesterségekről szóló második kötetet is? Bukkan-e fel újabb mesterség, amelyet az új kötetben dokumentálni kellene?

– A foglalkozások, tevékenységek, mesterségek listája összeállt már, a további tervünk az, hogy az egyszerűbb háztáji munkákat is le kellene írni hasonló módon, mint a komplex szakmákat. Ilyen például a szappanfőzés, ami hagyományos tudást feltételez. A régi gazdasági élet rendjéhez hozzátartozott, hiszen ott semmi nem veszett kárba, avas zsír, csont sem, ezekből szappant készítettek. Bár nem mesterség, de fontos lenne dokumentálni filmes módszerrel is. Több hasonló tevékenység veszett ki mára, mint például a hamuzsírfőzés.

Leírás akadhat, de teljesen más, ha olvassuk, és más, ha valaki megmutatja. A filmeket (a háromszéki népi mesterségeket Mesterségek.ro honlapon bemutató filmeket – szerk. megj. ) épp azért készítettük. Ha egy kép többet mond, mint ezer szó, akkor egy film még ennél is jóval többet… Nem néprajzi sűrű leírás, de egy tízperces filmbe rengeteg információt bele lehet tömöríteni.

 – Bár Háromszéken dolgozik, a Székely Nemzeti Múzeum külső egységeként működő zabolai csángó múzeum szakmai felelőse is, eredetileg nem háromszéki. A régiót most már saját terepének érzi?

– Erdőszentgyörgyön születtem, a feleségem háromszéki. Másfél évtizede dolgozom a térségben, Háromszéket már sokkal jobban ismerem, mint Marosszéket, hisz minden zegét-zugát összejártam.

korábban írtuk

Túlélés a székelység újabb viharos századában – Magyar Örökség díjban részesítik a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot

Hatalmas megtiszteltetés, közel 150 éves történelmében hasonló elismerésben nem részesült az intézmény – mondta Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója annak kapcsán, hogy szombaton Magyar Örökség díjban részesítik a közgyűjteményt.