Apáról fiúra: Emil Racoviță 120 évvel ezelőtti Antarktisz-expedícióját rekonstruálja Xantus Áron filmje

„To Know or Not to Know”– ez a címe Xantus Áron rendező, operatőr, producer egész estés dokumentumfilmjének, amelyet 5 év alatt (2014-től 2020-ig), összesen mintegy 200 napon át három kontinens hét országának területén forgattak, az Antarktiszt is beleértve. Az Emil Racoviță sarkkutató 120 évvel ezelőtti felfedezőútját rekonstruáló projekt azért is különleges, mert a Xantus család három generációjának köszönhető: Xantus Áron nagyapja, Xantus János természetkutató Racoviță tanítványa volt, édesapja, Xantus Gábor pedig társalkotója a filmnek.

Az alkotás eddig csak szakmai vetítéseken volt látható, és mindkettőn jól szerepelt: 2021-ben a Román Akadémia legrangosabb kitüntetését, az akadémiai érdemdíjat (meritul academic) kapta meg, szeptember végén pedig a Romániai Filmművészek Szövetségének (UCIN) a legjobb televíziós (dokumentum)filmért odaítélt elismerését vehették át az alkotók. Az alkotásban Terényi Ede zenéje csendül fel, a dokumentumfilmet Victor Rebengiuc hírneves színész narrálja.

Xantus Árontól azt kérdeztük, miként született a hatalmas lélegzetű vállalkozás ötlete, és miért választották a témát, hogy rekonstruálják a 120 évvel ezelőtti, az emberiség történelmének első tudományos-felfedező Antarktisz-expedícióját, a Belgicát.

nagyapám, dr. Xantus János biológus-földrajz szakos tanár, természetkutató a kolozsvári Ferdinánd Király Tudományegyetemen diákja volt Emil Racoviță professzornak, aki Roald Amundsennel együtt vett részt az első nemzetközi tudományos Antarktisz-expedícióban, amelyet Belgica néven jegyez ma a tudományok története, és amely elsőként jutott el az addig teljesen ismeretlen, feltáratlan fagyos kontinensre” – mondta Xantus Áron.

Hozzátette, az expedíciót vezető Emil Racoviță világhírű tudós, sarkkutató volt, aki a bioszpeológia tudományágát is megteremtette, és létrehozta a világ első barlangkutató intézetét Kolozsvárott – két mellszobra is áll a kincses városban. „Az csak hab a tortán, hogy több mint száz, a szobrok előtt naponta eljáró, megkérdezett polgártársunk csupán elenyésző töredékének volt távoli sejtése arról, hogy ki is volt az az ember, akinek alakja ott áll bronzba öntve a Farkas utcában és a Mikó-kert fái alatt. Aztán valamikor a kilencvenes évek végén egy kulturális miniszter azt is megkérdezte tőlünk, hogy: „Da’… cine-i individu’ ăsta ?” (Azaz: de ki ez az alak?) Vagyis Emil Racovițáról nem tudta, hogy ki… Szóval ez is sarkallt arra, hogy ez a film elkészüljön egyszer” – mondta a rendező.

Úgy fogalmazott, náluk már-már családi hagyomány, talán génjeikbe íródott kényszer az ismeretlen messzeségek hívása, esetükben kamerákkal történő felkutatása és megismertetése, a nagyon távoli és sokak számára elérhetetlen világokba való betekintés – filmes módra.

„A Belgica expedíció hőskori legendája családunkban apáról fiúra szállt. Apám, dr. Xantus Gábor dokumentumfilmes, rendező és operatőr aztán negyedszázaddal ezelőtt, 1997-ben, a Belgica expedíció centenáriumán gondolt egyet, és felvetette egy nagyívű film elkészítésének tervét, mely az Antarktisztól a szkerisórai jégbarlangig, a Baleár-szigetek földalatti világától az argentínai Andok gleccsereiig vezette volna el a nézőket azokra a távoli tájakra, melyek csupán korabeli naplójegyzetek és a több mint 100 éves, expedíciós fényképek révén váltak megismerhetővé valamennyire az utókor számára” – mondta el Xantus Áron.

Kifejtette, a filmterv annyira utópisztikusnak, megvalósulásában lehetetlennek, amolyan rózsaszín álomnak tűnt, hogy gyakorlatilag nem akadt rá támogató (finanszírozó, szponzor) partner, pedig sokáig kerestek erre kapható társakat.

„Itt van például egy klasszikus eset, amikor évekkel ezelőtt a filmünk azóta elhunyt főmunkatársával, Iosif Viehmann szpeológus professzorral, Racoviță egyik életrajzírójával felkerestük az egyik nagy hírű, szűkebb pátriánkban, Transzilvániában prosperáló pénzintézetet, kérve, hogy profitjának nulla egész nulla nulla valahány százalékát tegye hozzá ehhez a filmhez, hogy a témához méltó módon elkészülhessen, hogy ha tehetné, járuljon hozzá ehhez a reprezentatív, volumenében eddig példa nélküli alkotás elkészítéséhez. E tárgyban levelezéseink több mint 15 évre vezethetők vissza, papírok nálunk… A lényeg az, hogy mindig a következő évre halasztották a soha be nem következett mellénk állást, miközben ott nőtt a profit, de elolvadt a jég az Antarktiszon ” – mondta a rendező.

Mint mondta, ekkor merült fel benne, hogy mindezek ellenére meg kellene csinálni a filmet, bebizonyítani, hogy képesek arra, akár önerőből is, amit még egy „sztárbank” sem mert, vagy nem akart vállalni.

a klasszikusnak nevezhető értékek ignorálásába, a „mitől lesz jó ez nekem?” örök érvényű, tartózkodó dilemmájába, sok-sok hitegetésbe vagy akár egy kis szakmai féltékenységből eredő ellenállásba. Summa summarum: 2015-ben elindultunk az utunkon, nemegyszer széllel szembe. Öt év alatt közel 200 forgatási napon mindenhova eljutottunk, ahol filmezni akartunk, vállaltuk a kockázatot a legvadabb helyszíneken, tengeri viharban, a jéghegyek labirintusában, barlangok mélyén, levegőben és víz alatt, három kontinens hét országában” – mondta el Xantus Áron. Úgy összegzett, a filmet elkészítették, mozivászonra adaptált változata 120 perces, emellett 2×52 perces televíziós verzióján is dolgoztak.

Dióhéjban ez a díjazott mozink előélete, hosszan vajúdó születésének története” – mondta a rendező. Kérdésünkre, hogy mikor láthatja a nagyközönség az alkotást, arra is kitért, hogy a film mostani állapotában még furcsa helyzetben van, a projekt pillanatnyi neve, címe ugyanis „film in safe” – ez annyit jelent, hogy a mesterpéldány egy vaskasszában várja a „kiszabadulását”, azaz a nyilvános bemutatást, mert bizonyos költségek rendezése, archívfilm-jogok megvásárlása még hátravan.

Xantus Áron kérdésünkre azt is elmondta, hogy az alkotás címe – To Know or Not to Know – az angol nyelvű idézet parafrázisa, a „lenni vagy nem lenni” filozofikus kérdés átvitt értelmű változata: „Tudni vagy nem tudni (A ști sau a nu ști)”. „Ezt egy Racoviță-írás címéből idéztük, magyarított változata kissé sután hangzik. Az írás a felfedezés, a megismerés kényszerét boncolgatja” – mondta a rendező.

A térben és időben is nagy volumenű munka folyamatáról a rendező azt mondta, a produkció minden vonatkozásban atipikusnak mondható: nevezhető szakmai erőpróbának, szélsőséges ambíciónak, hazárd vállalkozásnak, meggondolatlan és kockázatos kalandnak, őrültségnek, de tekinthető főhajtásnak is azok előtt, akikre erősen ráborul ma a feledés homálya – a filmben mindezek benne vannak.

Például arról, hogy miként vészeltük át kemény tengeri betegségtől gyötörten oda-vissza a Horn-fok előtt, a Drake-szoros (Dél-Amerika legdélebbi pontja – szerk. megj.) vizein a kétszer 3 napig tartó, 15–20 méteres hullámokon való utazást, hogy aztán mindenért kárpótoljon az a transzcendens élmény, amit a befagyó, ólomszürke és jégkásás, ködbe burkolózott antarktiszi vizeken egy egész bálnacsaláddal történő szürreális találkozás és kommunikáció – igen, kommunikáció – jelentett számunkra” – mesélte Xantus Áron. Kifejtette, ezek a hatalmas, 15 méter hosszú, egyenként 30 tonnás cetek kíváncsiságukban olyan közel álltak be a csónak köré, hogy még a legszélesebb látószögű objektívjeik terébe sem fértek be.

„Mielőtt elköszöntünk volna tőlük, egy búcsú erejéig még reánk fújták a vastag bálnazsírral telített, kilélegzett párát, amit aztán napokig törölgettünk a kameráinkról. Most azt gondolom, hogy a film filmjét is el kellett volna készíteni, mert hiszem, hogy az hiteles és elgondolkodtató kortörténeti lenyomata lehetett volna kortárs kis világunk furcsa természetrajzának is” – összegzett a rendező.

Kérdésünkre a rendező elmondta, a film forgatókönyvét édesapja, az alkotás ötletgazdája és főmunkatársa, esetenként társoperatőre, Xantus Gábor írta. „A film további sorsát, a rendezést, a forgatások lebonyolítását, az utómunkákat reám bízta. Kezdetben tudománytörténeti, expedíciós, ismeretterjesztő kalandfilm és dokumentumportré ötvözéséből felépülő alkotásban gondolkodtunk. Aztán ahogy telt-múlt az idő, elkezdtem árnyalni, pontosabban »korszerűbbé« tenni a rendezői koncepciót” – mondta Xantus Áron.

Hozzátette, közelebb akarta hozni a témát és a helyszíneket a mához, megtartva a kezdeti keretet, a „genius locit”, de aktualizálva a problematikát.

„Példaként említeném, hogy a korabeli kutatók jegyzetei és a hajónaplók nyomán pontosan követtük a 125 évvel ezelőtti felfedező utazók partraszállási pontjait, az Antarktisz esetében mind a 17 kikötési ponton. Ők a csillagok állása szerint szeksztánssal, iránytűvel tájékozódtak, mi GPS-szel navigáltunk. Ők evezőkkel harcoltak a jéggel, mi gyors járású, Zodiac motorcsónakkal. Nekünk volt könnyebb dolgunk” – mondta a rendező. Arra is kitért, hogy korabeli fényképeket is magukkal vittek, kameráikat éppen oda állították, ahol egykoron Frederick Cook és Emil Racoviță cövekelte le a fényképező masinák faállványait. Még az évszakok, a dátumok is majdnem megegyeztek: bemérték a sziklás partvonal sziklafalain húzódó hóhatárt, összevetették azzal, amit ugyanabból a perspektívából láthattak anno az előttük járók.

„Klímaváltozás ide vagy oda, az antarktiszi hóhatár ugyanott volt, mint 125 évvel azelőtt. De a forgatások során olyan helyszíneket is dokumentáltunk, ahol valóban drámai képet mutat az általános felmelegedés. A szokatlanul magas hőmérsékletektől fehér vászonleplekbe csomagolt, az Alpokban elfogyó, olvadó gleccsereket drónnal repültük körbe” – ecsetelte Xantus Áron. Mint mondta, a felvételeket ott is összevetették a korábbi állapotokkal és a kép, a folyamat drámai, tagadhatatlan, hogy helyenként már apokaliptikus.

A Belgica expedícióra 19 ember utazott, tudósok és a hajózó legénység emberfeletti erőfeszítéssel, a jég fogságába szorítva vészelte át a déli-sarki telet. Kérdésünkre, hogy a dokumentumfilm elkészítésén kik, hányan dolgoztak, a rendező azt válaszolta, a film jellegéből és mindenféle nehézségéből adódóan a stáb tagjainak vállalniuk kellett a nehéz körülményeket.

A lehető legkisebb létszámú csapat dolgozott, általában három, legtöbb négy fő, de volt olyan is, hogy csak ketten voltunk, vagy éppen egymagam. A legkorszerűbb felvételi technika volumene mindig meghatározta a »kiszolgáló személyzet« létszámát. De mindig jóval kevesebben voltunk, mint ahányan egy kerek csapatban lennünk kellett volna” – mondta a rendező.

A forgatócsoport egyébként azokat a helyszíneket is bejárta, ahol a szilágysomlyói születésű Gáspár Ferenc (1861–1923), az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészet világjáró fregattjának hajóorvosa az 1900-as évek elején elkészítette azokat a fényképfelvételeket, melyek a magyar földrajzi felfedezések történetének első, e térséget dokumentáló, hőskori fotográfiái voltak. Xantus Áron azt mondta, erről a témáról is terveznek külön alkotást. „Éltünk a lehetőséggel. Ahogyan mondani szokták: ha már véletlenül éppen arra jártunk… Mert közben leforgattuk a másik, szerényebb volumenű dokumentumfilm nyersanyagát földinkről, Gáspár Ferencről, aki ugyan nem jutott el az Antarktiszra, de Dél-Amerika legdélebbi partvonalaira igen” – mondta a rendező.

Az alkotás apa és fia közös projektje, hiszen Xantus Gábor és Xantus Áron mindketten filmes szakemberek: rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök, tehát alkotótársak. Felvetésünkre, hogy mi a közös munka legfontosabb hozadéka,

Xantus Áron azt mondta: van, amikor a dolgok rendje az, hogy a fiú követi apját a szakma útjain, esetükben a hivatásban is.

„Velem ez történt, mert valójában beleszülettem a filmkészítés, a mozgóképes dokumentarizmus csodálatos világába. Gyermek voltam, amikor Afrikában, a Serengetiben apám a kezembe nyomta a felvevőgép állványát – hogy cipeljem –, és a Zenit fényképezőgépet, hogy fotózzak. Azóta együtt dolgozunk” – mondta a rendező. Mint sorolta, forgattak minden kontinensen és szigetvilágokban, Galapagostól Borneóig, de gyakran kamerájával a maga útját is járja a világban. „Egyébként apám is így kezdte. Ő is beleszületett a filmcsinálás bűvkörébe, mert nagyapám is filmezett. Ő volt az egyik legelső, Romániában készült dokumentumfilm, A Retyezát hegységben című, a Sahia stúdióban készült alkotás tudományos munkatársa, a korabeli stáb egyik tagja. Így öröklődött a filmes megszállottság nálunk. Akár régen a hentes, a suszter, a sintér, a cukrász vagy a cigányzenész dinasztiák esetében.

– mondta Xantus Áron.