A színésznő a kárpátaljai Beregszászról érkezett, ahol húsz évig dolgozott. „Beregszászon Vidnyánszky Attila alapította a Nemzeti Színházat 1993-ban, korábban egy népszínház működött csupán. A mai napig azok a színészek alkotják az ottani társulatot, akikkel húsz éve elindult az ottani teátrum” – magyarázta lapunknak a színésznő, aki Kijevben diplomázott, de minden évből egy felet a budapesti egyetemen tanult egy ukrán–magyar együttműködésnek köszönhetően.

A beregszászi színházban általában egy évben egy produkció született, azzal járták a világot. Vidnyánszky Attila nagy fesztivál-előadásokat rendezett, nem elhanyagolható sikerrel. Évi egy előadás ma már valószínűleg kevés a beregszásziaknak, de a helyi közönséget „meg kellett tanítani színházba járni” – magyarázta Ildikó. Sok embernek ugyanis fogalma sem volt, hogy mi történik egy színházban, és azokkal a darabokkal, amelyeket eleinte játszottak, nem is lehetett becsalogatni a közönséget.

„Ha nem jön egy szerelem az életembe – elsősorban ez hozott Marosvásárhelyre –, akkor szerintem én ott maradok Beregszászon” – ezzel a vallomással magyarázta, miért jött át Marosvásárhelyre. Béres Ildikó azt is elárulta, amikor végre meghozta a döntést, akkor tört rá igazán a kétely, hogy vajon jól döntött-e, lesz-e helye ebben a városban, ahol jóformán nem ismer senkit, nincsenek rokonai, barátai. Van viszont egy nagyon jó színház, amelynek az előadásait fesztiválokról már ismerte. „Rengeteg jó színészt láttam ezekben az előadásokban, így az a kérdés is felmerült bennem: vajon szükség van-e itt rám. Aztán megismertem a csapatot, nagyon-nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve, ezért ma már mázlistának tartom magam, befogadtak” – mesélte a színésznő.

Beregszászon az utóbbi pár évben nagyon hálás szerepeket kapott, nagyon jó feladatokat, ezért is volt nehéz döntenie. Kezdetben ideje egy részét Marosvásárhelyen töltötte, hogy ismerkedjen a várossal, egy részét pedig Beregszászon. Néha benézett a vásárhelyi színházba is, ahol tolmácsolt egy orosz rendezőnek, aki éppen szereplőválogatást tartott, és aki felfigyelve rá ki is akart osztani neki egy szerepet, de nem vállalhatta, hiszen még nem volt tagja a társulatnak. Nemsokára azonban ajánlatot kapott Keresztes Attila művészeti igazgatótól, hogy felvennék tagként a színházba. Hosszú ideig tartott az ukrán diploma hitelesítése Bukarestben, az iratok lefordíttatása, de immár egy éve Marosvásárhelyen él. Az új társulattal szemben elvárásai nem, csak álmai voltak, magyarázta Ildikó, aki úgy vélte, fontos lesz a közönség első benyomása róla.

Meg is kapta első szerepét, teljesen eltérőt attól, amit elképzelt magának. „Egy nagyon komoly, drámai főszerepet egy olyan embertől, aki nem rendező, hanem író. Egy picit aggodalmaskodtam emiatt, ő is, és a csapat is, de hiábavaló volt” – eleveníti fel a találkozást Bartis Attilával, aki saját, Rendezés című darabját vitte színre Vásárhelyen, és ez volt az első rendezői munkája. Béres Ildikó Olga alakját, a produkció egyik főszereplőjét alakította.

„Én mindig aggodalmaskodom, bármilyen kicsi szerepet kapok is, maximalista vagyok a színházban, szeretem jól megoldani a feladatot. Azzal fekszem, azzal ébredek, azzal álmodom, nézem az utcán az embereket, figyelem a gesztusokat, míg össze nem áll egy karakter” – mesélt munkamódszeréről a színésznő. Mint mondta, a mostani szereppel valahogy az elején ráérzett a történetre, és bár nagyon nagy utat járt be a társulat az előadással, nagy szerencsének tartja, hogy Bartis bízott benne.

Béres Ildikó azt is elmondta, nem dől hátra, és nem nyugszik meg egy sikeres bemutató után. „Amikor egy színész lendületben van, és lezajlik egy premier, várja a következő lehetőséget. Ami a bemutatóra megszületik, az még nyersanyag, azon tovább kell dolgozni a további előadásokban, tehát hátradőlésről amúgy sem lehet szó” – fogalmazott.