A magyar kultúra napjára, Moldvából szeretettel

A magyar kultúra napja lassan beépül a rendes éves eseménynaptárunkba, számon tartjuk és elvárjuk, hogy kulturális intézményeink produkáljanak valami méltót és szépet, valami igazán lélekemelőt ezen a napon, amitől büszkék lehetünk arra, hogy mindehhez nekünk bizony, közünk van! Rendes mindennapi lövészárok-háborúink is némiképp alábbhagynak ilyenkor, hiszen mindabban, amit ezen a napon ünneplünk, azért mégiscsak testvérek vagyunk, Balassi, Zrínyi, Apácai, Mikes Kelemen, Csokonai, Petőfi, Arany, Jókai, Liszt, Bartók és Kodály, Kányádi és a Magyar Állami Népi Együttes mindenkié! A sor természetesen még hosszan folytatható lenne a Kolozsvári-testvérekkel, a kazettás mennyezetfestő Umlingokkal, Barabás Miklóssal, Csontváryval, Fadrusszal, Kós Károllyal, Sütő Andrással… Kőrösi Csoma, a két Bolyai, Szent-Györgyi Albert…

Aztán eszünkbe jut, hogy a kultúra szavunk tulajdonképpen nem csak magasművészetet és tudományt,

hanem valójában életmódot jelent, s ami ezzel még képbe kerül, az már nem is fér el az asztalon. És most képzeljük el, hogy mindaz, ami a magyar kultúra kapcsán nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak azonnal eszünkbe jut, Moldvában szinte teljesen ismeretlen. Megvalósult ugyan Tatros várában a reneszánsz kor hajnalán egy bibliafordítás – az első magyar bibliafordítás! – de aztán több évszázados török hódoltság jött, és itt nem hirdették Isten Szent Igéjét anyanyelven a protestáló prédikátorok, nem voltak hitviták, véreiket felkaroló bőkezű mecénások, iskola-alapítások sem, sem messzi országok egyetemeit járó, majd hazatérő vándordiákság, felvilágosodás, nemzeti emancipáció, nemzeti romantika, szabadságharcok. Vagyis mindaz, ami révén a Kárpát-medencei magyarság erős nemzetté összeforrni képes volt.

Nemcsak magyarul tanítják a gyerekeket, az „egész csángó lelket” segítik kibontakozni

Nemcsak a magyar nyelv és kultúra (vissza)tanítására, de a csángó gyerekek lelkének formálására is hangsúlyt fektet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) tehetséggondozó programja – mondta el a Krónikának Orbán Imola pszichológus, programfelelős.

Ide Mohács után nem jutott el a nemzeti irodalom, színház, tudomány és popkultúra,

nem alakult ki a modern Európára jellemző pontos jelentésű szakfogalmakkal operáló kritikai szemlélet, ellenben az emberek ma is hittel vallják, hogy amit gondolnak, mondanak, tesznek vagy nem tesznek, azzal el kell majd számoljanak az utolsó ítélet napján.

És az istenadta nép, a moldvai csángómagyarok is bizony igen gyakran kételkednek benne, hogy vajon ők tényleg a magyar anyanemzethez tartoznak-e. Hiszen amióta csak vannak itt iskolák, azt tanítják azokban nekik – mi több, ezt mondja nekik a templomban Isten felettébb méltatlan, ámde felkent szolgája is – , hogy ők csupán „eltévelyedett románok”, akik régen egy időre a szörnyű vétkek özönét elkövető rettenetes ellenség hatása alá kerültek ugyan, de immár a veszély elmúlt, a hatalom immár vigyáz rájuk.

Erőszakkal is, ha kell.

Megpróbálom még egyszer kihangsúlyozni: ebben a mesés vadkelet-európai tartományban az emberek (főleg a csángómagyarokra gondolok itt, de igen, a többségi nemzet tagjai is) a művelt Európáról, jogokról, egyenlőségről és szabadságról hallani is csak elméletben, alig és keveset hallottak, nem ismerik a modern nemzet fogalmát, a nemzetiség és az állampolgárság közötti különbséget, saját igazi történelmüket.

Identitásuk nem nemzeti, hanem vallási alapú ma is, megtapasztalni pedig csak a kérlelhetetlen, erőszakos elnyomást volt alkalmuk,

de azt évszázadokon keresztül, sokszor és sokféleképpen, egyénileg és közösségileg is.

Az emberek pedig megpróbálnak mindenféle körülmények között életben maradni, hát beolvadnak vagy elmenekülnek, így megy ez emberemlékezet óta, semmiféle harcnak nem látják értelmét, a győzelemben nem hisznek.

És nem segít rajtuk az sem, hogy amikor velünk, Kárpát-medenceiekkel találkoznak – akik valljuk be: pár sablonos, akár pozitív, akár negatív módon elfogult mítoszon kívül, ami a moldvai csángómagyarokat a mi elménkben körüllengi, nem nagyon tudunk a mindennapi valóságukról semmit – azonnal az irreális elvárásainkkal szembesülnek: tudsz magyarul? Rendesen nem tudsz, hiszen nem értem, amit-ahogy beszélsz…

Miért nem magyar a neved? Március tizenötödikén miért nem hordasz magyar-trikolór kokárdát? Hogy-hogy nem olvastad A kőszívű ember fiait?

Hogy-hogy te román nyelvű misére jársz? Miért hallgatsz román popzenét? Nem tudod a Nemzeti dal-t sem…???

Másik véglet, a zavarba hozó és tapintatlan szánakozás: szerencsétlen nép szerencsétlen gyermekei, rettenetesen tragikus, ahogy elbánt veletek a történelem, tatárok, törökök, oroszok, románok… Na, de most majd mi megmentünk!

Gyere, megtanítom neked a Nélküled-et, az már majdnem himnusz, és kapsz csokit. Ettél már csokit?

Pedig nekünk van közös magyar kultúránk, amit ezen a napon különösen, de amúgy bármikor/mindig együtt ünnepelhetnénk. Csakhogy, amit ebből a moldvai magyarok a mai napig megőriztek és ugyan nem feltétlenül tudatosan, de mégiscsak tudnak, azt mi többnyire már nem ismerjük, nem ismerjük fel, ha találkozunk is vele, nem tartjuk a magunkénak.

Itt arra a hatalmas középkori kulturális örökségre gondolok, amit az

ez iránt nyitott tudósaink részben visszahoztak ugyan a témára fogékony kevesek látóterébe, de amiből a legtöbb nemzettársunk valahogy mégis kimaradt:

a csodálatos balladakincs, dallamok és szövegek mesés gazdagsága, archaikus virág- és istenes énekek, apokrif magyar nyelvű népi imádságok, furulya- és kobozmuzsika, sajátos hegedűjáték, részben keleti, részben nyugati eredetű közép- és reneszánsz kori, egykoron a királyi udvarokban táncolt, de a hatalmas újdonság-dömping miatt mára szinte minden más európai kultúrtájról eltűnt körtáncok, a rendkívül régies lepelszoknyás népviselet, a szövés, hímzés, a földből való építkezés, a gyógyfüvek, gyógyító ráolvasások és a savanyú ételek tudományának kimeríthetetlen tárháza, és/de legesleginkább az a lelkület, ami mindezt áthatja és körüllengi, ami ezeknek az embereknek sajátja! A ma is élő, megismerhető középkori kultúra, a Halotti beszéd és könyörgés nyelvezete és lelkülete itt van! Még! Bár nem tudatos, nem szándékosan őrzött módon, hanem „csupán”, mert itt ez így szokás.

Arca van és kezei és története, érzései, szíve-lelke, békét remél, azért imádkozik, amit és ahogyan mond,

az akkor is összeköt vele, ha szavát nem értjük, nem azért, mert nem magyarul beszél, hanem talán éppen azért, mert ő tényleg magyarul beszél, nála a szavaknak még az eredeti értelme érvényes.

A bizalmát elnyerni azonban érthető módon nem könnyű, ki kell azt érdemelni, nagy türelemmel, szeretettel és a megértés igaz szándékával.

Mindezt felismerni, megismerni és a mindennapi műveltségünk, a mi közös magyar kultúránk részévé tenni újra olyan lenne, mint egy sokadik emeleten élőnek végre lejönni a földszintre, netán kijönni a csilláros-tükrös, újabban már inkább digitális-virtuális beltérből a virágos rétre. Ahol amúgy esetleg esik az eső, vagy fúj a szél, de aminek megismerése nélkül az a beltér, az az emelet csak egy alapjaitól elszakadt, ezáltal nem is teljes, és nem is teljesen érthető részlete az igazságnak.

És ebből a megvilágításból – hogy sokkal több közös kultúrkincs köt minket össze, mint amennyi különbség elválaszt

– talán már azok a fentebb emlegetett mindennapi lövészárok-háborúink is másképpen néznének ki, mint amilyennek ma látjuk.

Egy nagy, erős alapokon nyugvó, minden alkotóelemét a helyén tudó falazat talán nem inogna a szélben, s megvédene bennünket a bizonytalankodó izgágák kicsinyességétől, mely rákfene ma oly nagyon erősen jelen van közöttünk.

Utóirat helyett: Harangozó Imre, a vallási néprajz kiváló magyarországi tudósa hívta fel rá a figyelmemet, hogy a Hegyet hágék, lőtőt lépék, kőkápolnecskát láték kezdetű moldvai csángómagyar archaikus népi imánk fő motívuma bizony, jelen van Sinka István pásztor-költő Napimádó című versén túl Kölcsey Ferenc kiváló költeményében, a mi nemzeti himnuszunkban is, amelynek születésnapját éppen most ünnepeljük.

Ezt véssük ma a szívünkbe és soha ne feledjük el!