(Idestova 15 éve Bukarestben és környékén élek, és itt a magyar szó nem föltétlenül a mindennapok része.) Egyébként az írott és a kimondott szó területén egyaránt megtapasztalható ez a gazdagság: az olvasmányélményeink, a színház- és filmművészet vagy az eljátszott szerepek szintjén.

– Színészként, az eljátszott szerepeit illetően is érvényes, hogy mindkét nyelven alkotott.

– Közel 52 éves vagyok, és majdnem annyi szerepet játszottam románul, mint magyar nyelven. Az utóbbi néhány évben több volt a román színpadi és filmszerepem, a legutóbbi magyar nyelvű színpadi szerepemet évtizedes szünet után, 2016-ban alakítottam: Bánk bánt a békéscsabai Jókai Színházban. Időközben román nyelven játszottam, vagy francia és angol nyelven kalandoztam különböző szerepekben. Főszerepet a magyar és román nyelven kívül alakítottam német nyelven is. A kultúranapi leltár során érdemes felidézni, hogy amikor magyar színész hosszú évekig nem játszik az anyanyelvén, akkor majdnem akkora, hacsak nem nagyobb figyelmet kell fordítania a kiejtésre, mint a milyent a román nyelv pontos, akcentusmentes használatára. Ez a valóban izgalmas színészi kihívás.

– Ha a két kultúra határmezsgyéjén mozgó színházi tapasztalataira gondol, mit emelne ki közülük?

– A Rómeó és Júlia című musical budapesti operettszínházi változata nyomán elkészült a bukaresti operettszínházi változat is. Ezt az előadást megismételtük két nyelven, Bukarestben és Budapesten is. Mindkét helyszínen több ízben játszottuk a kétnyelvű előadásokat.

Az általam játszott Lőrinc barát, az egyház képviselője mindkét nyelvet felváltva használta. Ezt prózai szöveg esetében könnyebb megejteni, hiszen az embernek csupán azon a nyelven kell gondolkodnia, amelyiken meg kell szólalnia. De az utolsó áriám során egy versszakot románul, egyet magyarul kellett énekelnem. Prózában sosem esett nehezemre a váltás. A kétnyelvűség valóságos erőpróbáját az jelentette, amikor egyazon ária éneklése közben kellett nyelvet váltanom.

Nem próbálhattam volna ki ezt az életérzést, ha nem Romániában, Marosvásárhelyen születek magyarként, ha nem lennék egy időben a magyar és a román kultúra részecskéje. Részecskéje, hiszen az, hogy valaki egy kultúra valós részévé váljon, gondolom, gazdagabb alkotómunkát feltételez, mint ami nekem eddig megadatott.

– Ha a kultúra egészére, az aktuális helyzetre gondolunk, nyilvánvaló, hogy a kulturális szféra a járvány miatt ellehetetlenült. Hogyan látja ezt?

– Ez egyszerűen alkati kérdés. Attól függ, hogy ki miként tudott és tud alkalmazkodni. Akik 2020 márciusától mostanáig akartak alkotni, azok alkothattak, akik színházat akartak csinálni, megtehették. Akik, akárcsak jómagam, televíziós, színházi vagy filmprodukciókat készítettek, vagy azokban játszottak, azok ezt megtehették. Akik igyekeztek a sorstársak számára is lehetőségeket teremteni, befogadói vagy fesztiválprojekteket dolgoztak ki, megtehették. Úgy, hogy alkalmazkodtak a szabályokhoz, az új idők új követelményeihez. A járványhelyzet mindenki számára kihívás, egyesek kibúvót keresnek miatta vagy találnak benne, mások pedig azt mondják: jelen, és megteszik, amit tehetnek.

– A kulturális élet nagyrészt online térbe szorult: a színházak, mozik, múzeumok, kiállítások is. Így a közönséggel való kapcsolat mindenképpen megváltozott, más dimenziókat kapott.

– Itt az jut eszembe, amit a londoni pestis idején Shakespeare és kortársai megéltek: három évig voltak bezárva a színházak, és ezalatt átértékelték a színházat és a dramaturgiát. Ez történt 2020-ban, és ez történik most is, amíg a színházak, mozik nézőterei megközelíthetetlenek, amikor a színészek, előadóművészek, zenészek, kiállítók más formában fordulnak közönségükhöz, mint amilyen a közvetlen, megszokott forma volt évszázadokig.

Visszatérve a Shakespeare és kortársai analógiára: talán a londoni pestisnek is köszönhető, hogy a nagy drámaíró dramaturgiája a járványt követő nyitás után olyan lett, amilyennek ismerjük, és a mai napig a világ legizgalmasabb drámai hagyatékát képezi. Úgy gondolom, nem kell évszázadokig várnunk majd, hogy valaki észre vegye és megfogalmazza, hogy mit nyerhet a befogadó és az alkotó a koronavírus megszorításhalmazából – legyen szó a kultúra bármelyik területéről: színház-, film-, zene-, szépművészet, irodalom.