Fotó: A szerző felvétele
2007. június 14., 00:002007. június 14., 00:00
Valamennyi pécsi, akivel valaha találkoztam, büszke a városára. Mit jelent a pécsiség a Szélkiáltó számára?
Fenyvesi Béla: Régen, mikor azt írták a plakáton a nevünk mellé, hogy pécsi, nem tetszett. Miért nem azt írják, hogy magyar? Kezdetben olyan vidékiesnek tűnt ez a megnevezés, hiszen az ember rátört volna országra-világra: nem fontos, hol vagyok, az egész világ kell. Volt annak idején egy buta reklámja a pécsi kesztyűgyárnak, így szólt: „Pécsi kesztyű, pécsi kesztyű, pécsi kesztyű”. Mi erre ráköltöttünk: „Pécsi szélkiáltó, pécsi költő, pécsi költő, pécsi költő, pécsi szélkiáltó”. Merthogy majdnem mindegyik helyi költőt ismerjük, néhányukkal jó barátságban vagyunk. Most viszont másként gondolkodom ezekről a dolgokról – hozzánk tartozik, hogy pécsiek vagyunk. Mindenütt azt gondolják rólunk, különben, hogy budapestiek vagyunk, Magyarországon is. Legutóbb Pécsen játszottunk, és kérdezték tőlünk többen, most mit fogunk csinálni. Mondtuk, megyünk haza, mire sajnálni kezdtek, hogy három órát kell utaznunk. Büszke vagyok arra, hogy pécsi vagyok. Mert jól érzem magam benne, szép, lakható, élhető város. Nem nagyobb, és nem kisebb, mint kéne. Az emberek ismerik egymást, és befogadják a külső dolgokat.
Rozs Tamás: Én is nagyon szeretem Pécset, de szerintem mindig ki kell menni belőle ahhoz, hogy újra jó legyen. Magyarország Pest központú, szóba is került egyszer, hogy odaköltözzünk. 1983-ban megnyertük a Ki mit tudot, és utána nagyon fölfutott az együttes: volt olyan év, hogy 180 koncertet tartottunk. Lemezt készítettünk, sokat gondolkodtunk a jövőnkön, végül mégis maradtunk. Máig maradt bennem tüske emiatt. Számolnak velünk, de ha koncertekről van szó, nem ugrik be rögtön a nevünk.
A Kaláka után néhány évvel indult a Szélkiáltó, abban az időben, mikor új volt még a táncházmuzsika, a hagyományos népzene ihlette versmegzenésítések. Hogyan talált rá mindegyik együttes a maga útjára?
Lakner Tamás: Mi 1974-ben alakultunk, akkor a Kaláka már ötéves volt. Sebő Feri már énekelt verseket, az első, legendássá vált lemeze – egyik oldalán hagyományos népzenével, másik oldalán megzenésített versekkel – volt az igazi előzmény. ’74-ben kerültünk a pécsi tanárképző főiskolára mint magyar–ének szakos tanárjelöltek. Mindannyian énekeltünk, gitároztunk, valami sajátos önkifejezési formát kerestünk. Azért lett Szélkiáltó a nevünk – József Attila Szélkiáltó madár című verse nyomán –, mert a néphitben a szélkiáltó madár akkor szólal meg, mikor valami baj van. Akkoriban nagy kultusza volt a politikai daloknak, békedaloknak, és mi ezen a vonalon akartunk elindulni, hogy majd megmondjuk, mit kell tenni az aktuálpolitikában. De nagyon hamar rájöttünk: ez nem megy. ’74-ben nagyon „dúlt” a rendszer, és inkább versekkel kezdtünk foglalkozni. Olyan verseket kerestünk, amelyek nem a holnaphoz vagy a mához szólnak, hanem esetleg száz éve is fontosak voltak, és ma is. Népzenéből inspirálódtunk, és a klasszikus zenéből is, hiszen annak idején énektanári szakot végeztünk. De nemcsak a magyar népzenéből ihletődtünk: Baranya megye olvasztótégely ebből a szempontból, a délszláv népzenétől a németig mindenfélét hallani errefelé. Mindebből egyéni hangzásvilág alakult ki. Kicsit eklektikusnak lehetne nevezni, de szerintem jó értelemben véve eklektikus, nem tolakodóan.
Milyen az otthoni közönség, ahol sok az állandó rajongó? Hogyan fogadják Erdélyben a csapatot, ahol a nézőtéren még sokan nem ismerik?
L. T.: Nekem erről az jut eszembe, amit a koncertek végén szoktunk énekelni, a közönséggel együtt, kánonban: „Szélben jár a dallam,/ és minden kis dalban,/ együtt énekelünk”. Persze nemcsak éneklésről van itt szó, hanem arról, ahogy ráhangolódik valaki a muzsikánkra. Az itteni közönséggel ez megtörténik, lehet érezni a levegőben. Ezért is van az, hogy bárhol lépünk fel, a közönséget látnunk kell, soha nem koncertezünk sötét nézőtér előtt. Szeretem látni a szemeket, tudnom kell, hogy aki ott ül, szereti, befogadja ezt a zenét, vagy sem.
Számít, hogy hányan ülnek a nézőtéren?
L. T.: Számít, persze. De ha kevesen vannak, és mégis veled együtt lélegeznek, akkor nem. Van úgy, hogy látok két vagy akár egy arcot, és neki játszom.
Dzsafar Panahi világhírű iráni rendező titokban forgatott Egy egyszerű baleset című thrillerének ítélte az Arany Pálmát a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a Juliette Binoche francia filmszínésznő által vezetett nemzetközi zsűri szombat este.
Csütörtökön debütál a Hunyadi-sorozat a Filmión. A magyar filmek és sorozatok streamingplatformján a tízrészes széria magyar szinkronos változata mellett a rendezői (eredeti) változat is elérhető.
Harag György ikonikus színházi rendező munkássága és öröksége előtt tiszteleg az a centenáriumi emlékhét, amelyet június 1. és 9. között szervez a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
Tizenkét nagyjátékfilm és tíz dokumentumfilm versenyez a június 13. és 22. közt szervezendő, 24. kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon – jelentették be csütörtökön a szervezők.
Korodi Janka és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészei kapták idén a Gábor Miklós-díjat, mellyel évről évre a legjobb magyar nyelvű Shakespeare-alakításokat díjazza a szakma.
Zenés bábelőadás készül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház legkisebb nézőinek. A Plüm-Plüm kalandjai című előadást május 28-án 10 órától mutatja be először a társulat.
Berecz András Kossuth-díjas előadóművész Szívverés a magasban című fotókiállítását nyitják meg Kolozsváron május 20-án.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház május 20-án 19 órától mutatja be a Madárka című új előadását, amely barátságról, traumáról és az emberi lélek törékenységéről mesél.
Életműdíjjal tüntette ki a filmkritikusok nemzetközi szövetsége (FIPRESCI) Szabó Istvánt péntek este a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon.
Az első világháború után a budapesti Szépművészeti Múzeum letétjeként közel száz ritka műalkotás, köztük három Munkácsy-kép maradt Aradon, ezek is láthatók május 17-én a Kultúrpalota második emeleti Képtárában.