Évtizedes sebek mérgezik Ciprus fővárosában, Nicosiában a görög és a török közösségek viszonyát

Az 1964 óta felosztott városban – amelynek határait az 1974-es török invázió után hermetikusan lezárták – ma már három ellenőrző pont működik, ahol nemcsak gyalogosan, de gépjárművel is át lehet lépni a török, illetve a görög oldalra. A megélénkült forgalom ellenére a sziget egyesítése továbbra is távoli álomnak tűnik, hiszen mindkét oldalon rengeteg a tüske, a görögök és a törökök pedig sok esetben gyanakodva néznek egymásra.

A hidegháborús Berlin szelleme

Egykedvű határőrök figyelik a főleg turistákból álló, északi irányba hömpölygő tömeget a ciprusi főváros görög oldalán, s tüzetes ellenőrzést csak egy-egy, a török részről érkező visszatérő esetében végeznek. Aki először látogat – az ENSZ által 1964 óta ellenőrzött ütközőzónán átvezető – Ledra utcai határállomáshoz, annak picit az az érzése, mintha a hidegháború alatt felosztott Berlinben próbálna meg átjutni nyugatról keletre. Leszámítva talán azt a kulturális választóvonalat, hogy míg az északi, mozlim oldalon müezzin hív imára, addig fél óra múlva délről erős harangzúgás jelzi a keresztény ortodox jelenlétet. A ki- és belépési pont között, a Nicosia térképén először sötétzöld krétával megrajzolt, emiatt csak zöld zónának – illetve ENSZ-ütközőzónának – nevezett területen romos, a háború nyomait viselő épületek és egy kihalt, csak a világszervezet itt állomásozó békefenntartói által őrjáratozásra használt, hatalmas fémajtókkal eltakart kísértetutca található. Tilos fotózni – olvasható több figyelmeztető feliraton. Ha azonban valaki egy pillanatra bekukucskál a pléhlemezek rései között, képet kaphat arról, hogyan is nézhetett ki az óváros eme része harminchét évvel ezelőtt. A plakátok, falfirkák 1974 óta ékesítik az épületek falait, homlokzatát. A határnyitást követően persze a helyiek óriásplakátokkal takarták le a „halott zónában” lassan négy évtizede üresen álló épületek oldalát, hogy az alkalmi kíváncsiskodók a lehető legkevesebbet lássanak a történelem eme szomorú és máig megoldatlan felvonásából.

A túloldalon török lobogó és a csak Ankara által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaság zászlója leng jó magasan mindenhol. A görögök szerint azért, hogy bosszantsák őket. Igaz, a magas, a másik oldalról is jól látható zászlórudas technikát ők is előszeretettel alkalmazzák.

Európa határvonala

A biztonsági zóna mögött a török hatóságok tisztségviselői légkondicionált konténerben állítják ki a fehér lapra nyomatott, a belépéshez elengedhetetlen vízumot. Az útlevélbe nem pecsételnek. Teljes név, okmányszám, állampolgárság és egy határozott dátumszignó után már be is lehet lépni a török részre. Itt – a megszokott déli hangulathoz képest – más világ várja a látogatókat. Néhány méteren belül érezhetően megszűnik Európa. Mecsetek és minaretek nőnek ki a földből. Több keresztény templomot pedig korábban mozlim vallási központtá alakítottak. Mint például az áttérő turisták egyik kedvencének számító Szent Zsófia-katedrálist.

Az 1200-as évek elején francia minták alapján épített templomot még a sziget török hódítása elején, 1570-ben alakítják mozlim imádkozóhellyé, a helyiek ma Szelimije-mecsetnek nevezik. Népszerű turistacsalogató még az egykori katedrális mellett található, a 17. században dervisek számára épített nagy fogadó, a Büyük Han, amelynek impozáns belső udvarában számtalan bolt, kávézó üzemel. A helyi boroktól a fűszereken és a kézzel készített szappanon át az ismert nyugati divatmárkák koppintott termékeikig minden megtalálható a kis bazárok polcain.

A határnyitás óta a török oldalon szemmel láthatóan a bevásárlóturizmusra építenek, több-kevesebb sikerrel. Noha a hivatalos pénznem a török líra, a boltokban elfogadják az eurót is, igaz, a két valuta közötti árfolyamkülönbség ilyenkor lényegesen rosszabb, érdemes tehát helyi fizetőeszközt váltani. A helyiek is örülnek, ha a turisták nem egyből euróval próbálnak meg fizetni. Az árak azonban a görög részhez képest sem számítanak olcsónak. Az üzletsorok ugyanakkor csak az ütközőzóna utáni néhány utcára korlátozódnak. Az ide érkezők nem is igen szoktak mélyebbre hatolni a 85 ezres északi részben. (A görög oldalon közel 314 ezren laknak – a szerk.) A helyiek egyébként barátságosak, főleg miután megtudják, hogy Magyarországról érkeztünk, széles mosoly kíséretében, Magyarisztán felkiáltásokkal invitálnak be mindenhová. Érdekes az is, noha a pénzváltáshoz a bankban elkérték az útlevelet, ám a török alkalmazottaknak sokáig tartott, mire kiderítették, melyik országot is jelöli a „Hungary” angol szó, hiszen az ő rendszerükben – magyarul leírva – Magyar Köztársaságként szerepel hazánk.

Tüskék a görögök és törökök között

Az északi oldal történeti belvárosának legészakibb pontján, a Kyrenia kapu előtt Kemal Atatürk monumentális szobrának oltalmazó kezei mutatják az Ankara felé vezető helyes irányt, nem messze áll ettől a Rettegések Háza elnevezésű kiállítóhely, amely a görögök által elkövetett szörnyűségeket mutatja be. A másik oldalon is számtalan olyan tárlat akad, amely a mozlimok terhére írt visszásságokat tárja a nagyvilág elé. Ilyen látható például a nicosiai Bizánci Múzeumban is, ahol az 1974-es invázió után a török által elfoglalt területek kulturális pusztulását, a kora keresztény, bizánci és középkori ortodox templomok kifosztását, illetve a műkincsek szigetről történő kicsempészését, gazdag műgyűjtőknek történő eladását és visszaszerzésének folyamatát, az egyes műtárgyak kalandos történetét mutatja be. Hiába nyitottak meg 2003 óta hét határátkelőt a szigeten, az ellentétek, az évtizedes tüskék mind a mai napig megvannak a görög és a török ciprióták között. Sok görög például nem hajlandó átmenni a török részre, mondván, a saját országában ő senkinek sem mutatja meg az útlevelét. Az 1974-es események miatt még ezerötszáz görögöt és közel ötszáz törököt keresnek hozzátartozóik, míg az inváziót követően mintegy 180 ezer görögnek és ötvenezer töröknek kellett elhagyni otthonát és átköltöznie az ENSZ ütközőzónájának másik oldalára. Ez azóta is számtalan súlyos problémát vet fel a két fél között, hiszen – főleg északon – az egykori tulajdonosok helyére új, sok esetben Törökországból betelepített családok költöztek, megnehezítve a majdani egyesülés utáni tulajdonviszonyok elrendezését.

Balogh Roland
A szerző a Magyar Nemzet munkatársa