„Soha nem fogom elfelejteni a román hivatalnok képét, az undok hivatalnokét, akit mintha zavarnál, amikor megszólítod. És egészen a közelmúltig nem is gondoltam, hogy léteznének ennél kellemetlenebb köztisztviselők. Nos, most rájöttem, hogy vannak! És Németországban élnek” – kezdte történetét a megalázott román.

Mint részletezte, miután elmondták, hogy mi járatban vannak, a német hivatalnok angol nyelven tett fel még néhány kérdést a fiatal nőnek. Semmi zavaró, teljesen természetes, gondolta a férfi, aki hátrébb lépett. Aztán az egyik hivatalnok ismét megkérte, hogy csatlakozzon hozzájuk, és a beszélgetés valahogy eljutott a két román szülővárosáig, Temesvárig.

»Á, Temesvár (így, magyarul szerepel a cikkben, holott a város neve németül is Temeswar – szerk. megj.), Erdély. Miért nem mondtátok, hogy magyarok vagytok, akkor nem stresszeltelek volna ennyire«?! – mondta a férfi, majd abbéli meggyőződésében, hogy magyarok vagyunk, folytatta, nem hagyva nekünk időt a válaszadásra. »Azt hittem, hogy románok vagytok, de tudom, hogy Temesváron ti és a mi németjeink, komoly emberek élnek. Nem tudunk megszabadulni tőlük, egyáltalán nem szeretjük itt a románokat és a törököket, de nem tehetünk semmit, mert szükségünk van a munkaerőre. Ha rajtam múlna…« – mondta, de én nem hagytam, hogy folytassa, a leghiggadtabb hangon mondtam meg neki, pedig legszívesebben ordítottam volna vele: »Tudod, mi tényleg románok vagyunk«. A férfi motyogott, elnézést kért, majd átadott minket az egyik kollégájának a további formaságok intézésére” – osztotta meg a Temesvárról elszármazott férfi a vele történteket a bukaresti hírportállal.

„A németek sosem keltették bennünk azt a benyomást, hogy barátságosak lennének velünk, de legalább nem bántak velünk rosszul, amiért románok vagyunk. Egészen mostanáig. Mintha elkezdett volna hiányozni az antipatikus román hivatalnok. Ő legalább nem vetett meg minket azért, mert románok vagyunk” – zárta a beszélgetést az egyértelmű diszkrimináció áldozata.