Kaparom a falat

Mert én ugyan valószínűlegképtelen lennék hosszú távon – mondjuk– kőműveskedni, a kőművestől viszont nem szokáselvárni, hogy legyen fogalma például aszürrealista alkotásmódról.
Nos, miközben rezignáltankaparom a fal lekaparandó rétegét, ilyenmarhaságokon jár az eszem. És ebből egybőlrájövök, hogy mitől lehet izgalmas az efféletevékenység a magamfajta firkász éstöprengő lény számára. A mechanikuscselekvéssel eltöltött időt ugyanis meg lehettölteni tartalommal: kiváló alkalom agondolkodásra, merengésre, számvetésre,és egyéb olyan intellektuális időtöltésre,amit akkor is űz az ember, ha éppen nem csinál közbensemmi hasznosat. Merengésemből felriadva pedig azzal isszembesülnöm kell, hogy művészi hajlamom –közéleti és történelmi érdeklődésemmelkombinálva – mintegy tudatalatti búvópatakkéntmost is felszínre tör. A falra ugyanis szabályostérképet kaparok. Nincs tévedés: a néhaiOsztrák–Magyar Monarchia körvonalait. Gyönyörködömbenne, de mivel a munkafolyamat nem állhat le, kénytelenvagyok szétzilálni a Habsburg Birodalom határait– s mivel ez esetben csak a terjeszkedés lehetséges,természetesen déli, keleti és északiirányban. Most már lassan valóban háromtenger mossa. A határainkat. Ezen is elmerengek – hogy ez isegyfajta terápia. Igaz, csak az új lakásrendbetételéig tart. S ha netán valamelykozmoliberális széplélek azt mondja erre, hogyjavíthatatlan irredenta vagyok, azt válaszolom: ígyvan, mi sem természetesebb ennél. De én legalábbmegdolgoztam az álláspontomért.