Verseny a Közel-Keletért

Franciaország földközi-tengeri hatalommá történő felemelkedése mintegy ellenpárja volt annak, hogy Törökország súlya csökkent a térségben. Ahogy az ottomán birodalom fokozatosan gyengült, Franciaország megszerezte Algériát, Tunéziát és időlegesen Egyiptomot, majd a törökök összeomlásakor, az I. világháború után ellenőrzése alá vonta Szíriát és Libanont is. A II. világháborút követően, a gyarmatbirodalmak megszűnésekor Franciaország elvesztette a politikai ellenőrzést a nyugati Marokkótól a keleti Szíriáig terjedő földek fölött, de politikai és gazdasági befolyását megőrizte a francia üzleti világ révén, amely gyümölcsöző kapcsolatokat épített ki a régió vezetőivel. Mi több, még Törökország számára is mintaként szerepelt, amikor 1923-ban Atatürk a francia modellt vette át, szigorúan különválasztva az egyházat a kormánytól, a politikától és az oktatástól. A francia hegemónia két évszázada után a helyzet most változóban van, és ha Törökország jól él aduival, akár a térség vezető hatalmává válhat, miután az elmúlt évtizedben páratlan ütemű gazdasági növekedést ért el. Ma már nem egy szegény ország, amely mindenáron szeretne bejutni az EU-ba. GDP-je eléri az 1100 milliárd dollárt, erős hadserege van, és arra törekszik, hogy a maga képére formálja a régiót. Miközben Észak-Afrikában, Szíriában és Irakban bénító politikai zűrzavar dúl, a mediterrán Európa gazdasága pedig megrendült, Törökország és Franciaország helyzetét ez kismértékben érintette.

Növekvő versengésük az egyik oka lehet annak, hogy Franciaország ellenzi Törökország törekvését az EU-tagság elnyerésére, amiként ez motiválhatja az európai–földközi-tengeri unió létrehozását is, amelyet Nicolas Sarkozy elnök kezdeményezett 2008-ban – vélekedik a NYT szerzője. E fejlemények nyomán a Törökországot kormányzó Igazság és Fejlődés (AK) párt Európától elmozdulva fokozódó figyelmet szentel a volt ottomán területeknek, amelyekkel Ankara a 20. század során alig foglalkozott. Az elmúlt évtizedben megnyitott 33 új török külképviseletből 18 muzulmán és afrikai országokban működik. 1999-ben az EU részaránya a török külkereskedelemben még 56 százalék volt, 2011-ben már csak 41 százalék, ugyanakkor az iszlám országok részesedése 12 százalékról 20-ra nőtt.

Atatürk francia ihletésű modellje 2002-ben összeomlott, a kormányzó párt és szövetségesei már nem zárják ki teljes mértékben a vallási elemeket a kormányzásból, a politikából és az oktatásból. Ez vonzóbbá tette a török modellt az arab országokban, amelyek többsége élesen elutasítja az egyház és az állam elválasztásának francia receptjét.

Bár mindkét ország flörtölt a térség diktátoraival, Törökország korán támogatásáról biztosította az arab forradalmakat, és ezzel sok támogatót szerzett a térségben. Franciaország, mielőtt a líbiai forradalom mellé állt volna, hosszú időn át tartósnak tekintette a diktatúrákat, és nem épített ki komoly kapcsolatokat belső ellenzékükkel. Törökország viszont talán akaratlanul is fordítva járt el, amikor kiterjesztette „puha hatalmát” az arab országokban, üzleti hálózatokat épített ki, és modern középiskolákat létesített a szufi iszlám ihletésű Gulen mozgalom vezetése alatt a jövendő arab elit kinevelésére. Az arab tavasz példátlan lehetőséget nyújtott Ankara számára ahhoz, hogy kiterjessze befolyását a szabaddá vált arab társadalmakban.

Ezzel szemben a francia gazdasági befolyás az arab országok korábbi világi elitjére alapozódott, és így ma gyengülőben van. Franciaország persze továbbra is katonai és kulturális hatalom marad, ezután is vonzani fogja az arab eliteket, amelyek fegyvereket és luxuscikkeket várnak tőle. Ám az egyház és az állam különválasztásának francia modellje nem számíthat sikerre a térségben, és a franciák nem vehetik fel a versenyt Törökország alapszintű üzleti hálózataival, főleg olyan országokban, mint Szíria, Libanon és Irak.

A törököknek azonban óvatosságra van szükségük, mivel az I. világháborúig ők uralkodtak a Közel-Keleten. Az arabokra nagy hatást gyakorol az iszlám, de ma nagyobb demokráciára törekszenek, és ha a törökök új imperialista hatalomként lépnek fel, az visszaüthet. Amikor szeptemberben Erdogan ankarai kormányfő a mellesleg törökök által épített új kairói repülőtérre érkezett, a Muzulmán Testvériség milliós tömeget mozgósított fogadására. Amikor azonban a vallási befolyástól mentes kormány fontosságáról kezdett beszélni, azt hívő vendéglátói nagyon rossz néven vették.

Törökország „puha hatalma” nagyobb ugyan, de Franciaország, mint azt a líbiai háború és Párizs vétójoga az ENSZ-ben mutatta, felülmúlja a „kemény hatalom” tekintetében. Erdogannak szembe kell néznie ezzel a kihívással, ahogy megpróbálja lebontani Napóleon örökségét a régióban – összegez a NYT elemzője.