Ötven év után is megosztja a közvéleményt a kommunizmus jelképe

A politikusoknak pedig arra, hogy áttekintsék a „falkorszak” után megtett utat, az elért eredményeket, és kijelöljék a jövővel kapcsolatos teendőket.

Kit terhel a felelősség?

A történészek vitáját a kerek évforduló ellenére sem sikerült lezárni. Neves amerikai történészek, köztük az egykori főszereplő, a volt szovjet kommunista pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov fia, az Egyesült Államokban élő Szergej Hruscsov, valamint az egyik legnevesebb hidegháború-kutató, Hope Harrison egyformán azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy a fal „Ulbricht fala” volt, azaz a fő felelősség az egykori keletnémet kommunista pártvezetőt terheli. Hruscsov szerintük csak „kénytelen-kelletlen” adta beleegyezését annak felépítésébe. A főként a volt szovjet vezetőt elmarasztalók viszont azzal érveltek, hogy az építést – bár megtehette volna – Hruscsov mégsem akadályozta meg, mégpedig azért nem, mert az részét jelentette a Szovjetunió, illetve a keleti tömb egyenrangú elismerését célzó törekvéseinek. A tisztánlátást nehezíti, hogy az akkori időkből származó, titkos szovjet dokumentumok egy része még mindig zárlat alatt van. Az igazsághoz azonban alighanem az a német történész áll a legközelebb, aki az évforduló napján azt nyilatkozta: a nemcsak Berlint, de közvetve Németországot és a világot is kettéválasztó fal felépítéséért a felelősség Ulbrichtot és Hruscsovot egyformán terheli.

Huszonnyolc évvel később, 1989. november 9-e után azonban Berlin, Németország és a világ erőt már meríthetett abból, hogy a fal nem magától dőlt le, hanem ledöntötték. A fő érdem ebben az akkori NDK fellázadt lakosságáé, a keletnémet ellenzéki polgárjogi mozgalomé, a magyar, a lengyel és a csehszlovák szabadságmozgalmaké, valamint a történelem olyan akkori főszereplőié, mint a volt német kancellár, Helmut Kohl és külügyminisztere, Hans-Dietrich Genscher, vagy az akkori szovjet államfő, Mihail Gorbacsov és amerikai „harcostársa”, idősebb George Bush. E mozgalmak, illetve személyek hozzájárulása nélkül Németország újraegyesülése egy évvel később, 1990. október 3-án aligha valósulhatott volna meg.

A múlt kötelez

A kerek évfordulón Németország nemcsak a berlini fal, illetve a megosztottság áldozataira emlékezett, hanem azokra is, akik még mindig diktatúrában, szabadságuktól és alapvető jogaiktól megfosztva élnek. Nem véletlen, hogy a legfőbb politikai vezetők egyaránt arra figyelmeztettek: az áldozatok emléke Németországot arra kötelezi, hogy mindig és mindenütt kiálljon a szabadság és a demokrácia, a tolerancia és az emberi jogok védelme érdekében, valamint mindenfajta olyan – akár jobb-, akár baloldali – szélsőség ellen, amely diktatúrával fenyeget. Szép szavak ezek, ugyanakkor a múlttal való példás szembenézés, valamint a jelenlegi német bel- és külpolitika kapcsán még hitelesnek is tűnnek.

Christian Wulff államfő szerint a mai Németországnak erőt kell merítenie a fal áldozatainak szabadságvágyából, illetve a fal leomlásából, és büszkének kell lennie arra, amit azóta elért. Az újraegyesítést az elnök rendkívüli sikernek nevezte, amiben – minden nehézség ellenére – józan ésszel senki nem kételkedhet.

Ötven évvel a fal építése és több mint húsz évvel annak leomlása után Németország valóban történelmi eredményeket ért el. A problémák ellenére óriási lépésekkel zajlik a keleti tartományok felzárkóztatása, a két országrész gazdasági, illetve szociális közelítése. Noha szakértők szerint az egykori NDK tényleges gazdasági és mentális felzárkózásához még hosszú évekre van szükség, az eddig megtett út a természetes kudarcok, illetve csalódások ellenére semmiképp nem lebecsülhető. Mint ahogy elismerést érdemel az is, hogy az elmúlt években tett óriási erőfeszítések – a gazdasági és pénzügyi „áldozatok” – ellenére Németország továbbra is Európa vezető politikai és gazdasági hatalma.

Az évforduló ugyanakkor a hibák, illetve a hiányosságok feltárására is alkalmat adott. Így a többi között arra, hogy az NDK-múlttal való szembenézés tisztázó vitát követel. Ennek lényege pedig az, hogy nincs helye a keletnémet kommunista múlt, a pártállami diktatúra és ennek keretében a berlini fal megszépítését, az elnyomás elbagatellizálását, a történelem meghamisítását célzó törekvéseknek, amelyek ma is érezhetőek egyes politikai körökben. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az élet a volt NDK-ban egészében véve elítélendő lett volna, különös tekintettel arra, hogy az emberek ott és akkor is dolgoztak, örültek és reménykedtek.

Még állnak a mentális falak

A jövővel kapcsolatban az egyik legfontosabb teendő, hogy több mint két évtizeddel a betonfal leomlása után az emberek gondolkodásában még mindig meglévő mentális falakat is le kell bontani. Ez a képletes fal egyformán jellemző a keleti és a nyugati országrészben élők jelentős részének gondolkodására, és megszüntetéséhez mindenekelőtt rendkívüli politikai felelősségre és toleranciára van szükség.

A fal évfordulójának legfőbb üzenete az emlékezés szükségessége volt. Ezen a téren – általános vélekedés szerint – Németország Európának eddig is példát mutatott. A fiatal generáció oktatása és nevelése kapcsán azonban nagy az elmaradás, és sok a teendő. A német államfő szerint az emlékezés és az emlékeztetés, a felvilágosítás, a múlt ismerete nélkül a jövő sem építhető.