Németországban manapság a gazdagok „a gonoszok”

Az 1948-as valutareform alkalmával minden (nyugat)német polgár 40 márkát (D-Mark) kapott az államtól. Ezzel a lépéssel egy velejéig elbizonytalanodott társadalomra csatolták föl az egyenlősdi derékszíját a megszálló hatalmak a viszonyok stabilizálásának szándékával. Ezáltal sikerült biztosítani a társadalom öszszetartását, amely záloga volt a szociális szempontból zökkenőmentes újjáépítésnek. Ebből a helyzetből alakult ki az a társadalmi magatartás, amely a gazdasági fellendülés dacára – vagy éppen annak következtében – inkább megmerevedett, semmint igazodott a jólét és az egyenlőtlenségek növekedéséhez. A náci barbárság által bemocskolt nemzet koncepciója már nem volt alkalmas öszszetartó erő, így a gazdasági viszonyok hasonlósága és az életkörülmények közelsége vált a németek identitási fogódzójává. A hidegháború idején ez jól működött, ám a globalizáció korával beköszöntött nagy szabadság hatására gyorsan és drámai módon megváltoztak a viszonyok. A német „szatócslélek” csak nehezen tud ezzel lépést tartani. A 70-es évek Derrick-krimijeiben a gyilkosok többnyire degenerált gazdagok voltak, akik München valamelyik előkelő negyedében laktak. Még egy megrögzött trockista sem lehetett annyira egzotikus, mint az, aki neoklasszicista villában lakozott, és Mercedes S típusú autóval járt. Mindez gyanús volt – ma pedig ismét az.

A társadalmi differenciálódáshoz való lazább viszonyulás néhány éve után, amelyet most a kormánykoalícióhoz tartozó liberális FDP kivételével minden német párt hívei „neoliberális kisiklásnak” tekintenek, élesedik a jóléttel szembeni elutasítás. Annak definíciója pedig, hogy hol is kezdődik ez a jólét, egyre inkább a felső középosztály dolgozni kész és képes részére fókuszál. Németország tehetős polgárai – Angliával vagy az Egyesült Államokkal ellentétben – nem annyira a társadalom példaképének számítanak, hanem a rendszer egyfajta hibájának, a természet és a piacgazdaság érthetetlen szeszélyének. Ez a hangütés újabban az állítólag polgári médiumokban is megjelenik, amelyek begyöpösödött notabilitások hazájában tett utazásnak állítják be a villanegyedek meglátogatását. Az egyik hetilap az elit olyan bírálatával kapcsolja össze a „gazdagok építészetét”, amely valósággal démonizálja ennek az amúgy is marginalizált rétegnek egy vékony szeletét. A tárcarovatok felindult értelmiségi szerzői bosszút állnak a jólét elosztásának módján: a mérce nem a Kant-tanulmányokkal eltöltött évek száma, hanem a piacgazdaságban elért siker. Hogy egy ilyen cikk éppen Hamburgban jelent meg, az szerfölött meglepő, hiszen építészeti szempontból alig akad még egy olyan város, ahol a polgárság ilyen magas színvonalon renoválja a régi épületeket, miközben bátran és elegáns módon épít újakat. Más városok szívesen vesznek példát Hamburgról. Ám az új osztályharcosokat csöppet sem izgatják efféle részletek. Norbert Lammert, a CDU „nagy bölcse” (a Bundestag elnöke), aki a berlini politikai pocsolya fölött állónak érzi magát, ugyanebben a sémában gondolkodik. Kevésbé ütközik meg a tehetősek esztétikai felépítményén, mint azok gazdasági talapzatán: a jövedelmükön. Az egyenlősdire rímelő, s eddig főleg az ellenzéki Baloldal nevű párt részéről hallott retorikával pellengérezi ki Lammert a német cégfőnökök és bankmenedzserek fizetését. A házelnök – aki pontosan tisztában van szavai súlyával – azonban nem éri be a kritikával, hanem még egy fenyegetést is megenged magának. Ha a „fizetések megszabása ennyire önállósítja magát”, akkor szerinte el kell gondolkodni valamiféle törvényi szabályozáson. Lammert hitvalló konzervatív, ezért gondolatait azzal egészíti ki, hogy korábban ilyen nem volt. Ami igaz is. Csakhogy a világ gyorsabban változik, mint az ínyére volna a jobbra és balra zúgolódó konzervatívoknak.

A Volkswagen igazgatótanácsa elnökének, Martin Winterkornnak a fizetését elrettentő példaként szokás emlegetni. Mindazonáltal elég egy pillantást vetni a wolfsburgi autókonszernre és annak pénzügyi mérlegére, hogy sejtésünk legyen arról: a főnök illetménye nem független a teljesítményétől és felelősségi körétől. Csipkelődően szólva: a Peugeot/Citroën elnöke bizonyára szerényebb fizetési igénnyel keresne állást Wolfsburgban. Tény viszont, hogy egy szabad gazdaságban a politikának semmi köze a fizetések megszabásához. Az új keletű, egyre gyakrabban intézett támadások a gazdasági elit ellen kezdik megtenni a hatásukat. Erősödik a frusztráció, főként azon vállalkozók és menedzserek teljesítménye láttán, akiknek sokat köszönhet Németország. A tisztelet hiánya fájó dolog. A gazdagságnak az értelmiségiek által szorgalmazott delegitimálása ráadásul fokozza azt a kedvet, amellyel a tehetősek fitogtatják életszínvonalukat.

A társadalmi különbségek idegesítik a németeket, holott meg kellene tanulniuk elfogadni – vagy kiegyenlíteni – azokat. Mivel a liberális FDP mint az országos szintű újraelosztással szembeszálló lehetséges erő ma még a klinikai halál állapotában leledzik, a kisajátítás által fenyegetettek Angela Merkelbe vetik reményeiket. A kancellár egyelőre szembeszáll a jelenlegi populizmussal. Az ellenzék azonban – a szociáldemokrata SPD-től a Zöldeken át a Baloldalig – örül a közös ellenségképnek, és egymásra licitálva követel újabb adókat, illetékeket, kölcsönöket. „Ez az egész az ő sárdobálásuk, s úgy tűnik, hogy nyerésre állnak” – állapítja meg a Die Welt.