„Merjünk Mária, József lenni”

Kedves híveim!
Karácsony van, és nehéz szavakat találni, melyek a valóságnak megfelelően tudják kifejezni érzéseinket. De talán most nem is szavak kellenek, hanem csodálkozás. Nézzük a betlehemi jelenetet és rácsodálkozunk Istenre, aki kicsinek és gyengének mutatkozik. Egy gyermek, akitől nem félünk, hanem féltjük.
Karácsony szent éjjelén valamennyien kicsit ismét gyermekké válunk. Pontosan erre az önfeledt gyermeklélekre van szükségünk ebben a rohanó, dübörgő világban, amikor talán úgy hisszük, oly sok minden „iszonyatosan fontos”. Ezen a szent éjszakán semmi sem „iszonyatosan fontos”, kivéve a Kisdedet. Assisi Szent Ferenc sírt és bégetett, mint a bárány, miközben a karácsonyi jelenetet szemlélte.

A szeretet elsodró erejét semmi sem képes megállítani. Ez a szeretet ott fekszik a Kisded alakjában, a betlehemi jászolban. Miénk ez a szeretet. Hagyjuk, hogy sodorjon bennünket Isten irántunk való szeretete, amelyet a megtestesülés titkában mutatott meg nekünk. Érdekes megfigyelni, hogy karácsony éjjelén senki sem beszél szenvedésről, és főként nem a saját szenvedéséről. Mária nem panaszkodik, pedig nem nehéz elképzelni anyai szívének szorongását, hogy ilyen körülmények között kell világra hoznia Kisdedét. József sem panaszkodik, jóllehet megalázottan áll tehetetlenségében, mert nem képes rongyos istállónál többet nyújtani annak a két lénynek, akikért életét is adná. A pásztorok sem panaszkodnak, pedig biztosan éhesek és vacognak a hidegtől. Karácsony nem a panaszkodás pillanata.

És hol van a mi szerepünk ebben a világdrámában? Merjünk Mária lenni vagy József, aki karjába veszi a Gyermeket? Igen, merjünk! Krisztus-hordozók leszünk, ez a világon a legszebb hivatás! De ha nem merünk, legyünk legalább pásztorok, akik világgá kiáltják az örömhírt, hogy fény gyulladt az éjszakában, és megszületett a Szeretet.

Minden kedves hívemnek boldog karácsonyt és Istentől áldott új évet kívánok!