Karácsonyi pásztorlevél „… hogy éljünk általa”

„Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy az ő egyszülött Fiát küldte el Isten a világra, hogy éljünk általa.” (1Jn. 4,9)

Rohamosan változó világban élünk, újabb és újabb kihívások érnek bennünket mind a magán-, mind a közösségi életben. Új jelenségek formálódnak körülöttünk, tapasztaljuk a drasztikus változásokat, váltásokat, amelyek gyökeresen új helyzeteket teremtenek. Vége a kiszámítható fejlődés korszakának, állandóan résen kell lenni a gyors egymásutánban következő események értékelésében – mondják a kutatók. Határokat túllépve kommunikálunk, virtuális közösségeket és cyber-tereket hozunk létre, a számítástechnika térnyerése és állandó fejlődése pedig mély társadalmi változásokhoz vezet. Mindennapi pörgés, ez jellemzi a mai ember életét, s miközben ez a fejlődés tartósan érvényesülő fő irányává válik, észre sem vesszük, mennyire nehezen toleráljuk magát a változást. Szociológiailag megállapított tény, hogy a túl sok változás hatására társadalmi nyugtalanság, orientációnélküliség alakul ki, s „a szétesett, a patchwork társadalomban szinte bármire és annak ellentétjére is van példa, az emberek innen-onnan összegyűjtött értékek összeillesztésével próbálják életüket helyes irányba rendezni” (Törőcsik Mária közgazdász).

Nagy kihívás mindez az egyház számára, mert egyrészt gyakran tehetetlen fájdalommal nézzük, ahogy a társadalom valóban szétesik, darabjaira hull, és aggódó féltéssel szemléljük, milyen értékek mentén igyekszik berendezni életét. Másrészt viszont ugyanúgy hat ránk is az idő nyomása, s akár tetszik, akár nem, az egyháznak is reagálnia kell a környezeti változásokra, különben kiesik a „körforgásból”, a szélre sodródik, és a társadalom tudatában egy letűnt kor relikviája marad csupán anélkül, hogy teljesítené küldetését és hivatását.

Az idő nyomása. Nincs olyan ember, aki érthetetlen gyorsulását ne érezné. Még az időmilliomosoknak hitt nyugdíjasok is panaszkodnak arra, hogy kevés az idejük, hiszen mindennapjaink abban a harcban telnek el, mely a teljesítendő feladatok és a rendelkezésre álló idő között létezik.
Készítsétek az Úrnak útját, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok – hallottuk adventben Keresztelő János örökösen forradalmi üzenetét. Sajtónyelvi kifejezéssel élve így mondhatnánk, állandó hírértéke van annak, amit hirdet, mert az az útkészítés, amire ő szólít fel bennünket, túlmutat a tér és idő korlátain.

Négy adventi hét áll a keresztyén ember háta mögött, melynek mindenkori rendeltetése az, hogy az idő nyomása alatt pörgő mindennapok között készítsen bennünket a nagy találkozásra, és elindítson lélekben karácsony felé. Sikerült készíteni az Úrnak útját? Az év végi hajtás, az örökös aggodalmak között sikerült helyet készítened neki életedben? A válasz csendben hangzik a lelkek mélyén, de ha nem, még mindig itt a lehetőség, hogy most zavarodottan, de már megérkezve hajolj a jászolbölcső fölé, hogy felismerd: Megváltód született. Vártuk az Urat, az eljövendőt, hogy szülessen meg történelmi valóságunk jelenében, és íme Ő eljött. Nem haragszik Ő, hanem gondosan előkészített tisztaszoba várja – jászolbölcső és istálló is megteszi, csak annyit kérdez, engem vártál-e? S ez a kérdés fontosabb minden külső körülménynél, hisz mit és kit is szokott várni az ember? Hamvas Béla írja: „Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban.

Mindnyájan ma a holnapot éljük – holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal.”

Engem vártál-e? – kérdezi Jézus, mert ha igen, akkor már a mában elkezdhetsz igazán élni, nem holnap és nem a holnapban elérni várt valódi létedet, a valódi embert. Állandó hiányérzet és megelégíthetetlenség, állandó sietés és nyughatatlanság őröl? Nem az ember szüli meg hiányzó önmagát, nem az ember találja meg a hiányzó részt, hisz önmagunk helyett csak saját szörnyűségeinket hozzuk a világra. Éltető vízre, arra a hiányzó éltető részre van szükségünk, mely nem tőlünk, hanem az Istentől való. És íme, aki ad az éltető víz forrásából ingyen, itt fekszik előtted és előttem a jászolbölcsőben. Ha Őt vártad és felismerted Megváltódat, akkor ezentúl nem te tákolsz magadnak innen-onnan összegyűjtött kacatokból, járatlan és göröngyös utat, hanem ő maga lesz az út, az igazság és az élet. Jóó Sándor mondta: „Isten nem azért küldte az ő Fiát ebbe a világba, hogy gyönyörködjünk benne, sem nem azért, hogy évente egyszer, három napig meghitt, áhítatos hangulatban ringatózzunk általa, hanem hogy éljünk Őáltala. Boldogabban, igazabban, áldottabban, tartalmasabban éljünk már most, és éljünk örökkön-örökké!”

Őáltala élni, testvéreim! Boldogabban, áldottabban, tartalmasabban és örökkön-örökké! Hamvas Bélát parafrazálva: ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó a könyvben, a képben, a szoborban és a muzsikában. Ez az, amit a szóban hallani akarok, ez, és semmi más. Minden egyéb unalmas, érdektelen, közömbös, lényegtelen.
Éljünk Őáltala most és örökkön- örökké!