Pásztorlevelek: Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek

Hagyományuk szerint ugyanis csak az a ciprusi görögkeleti hívő halhat meg nyugodtan, aki életében egyszer elzarándokolt Üdvözítőnk szülőföldéjére.

Ezt a zarándoklatot mindegyikünk megteheti az imádság szárnyán, ha odaállunk lélekben a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika üres sírja elé… Itt nyugodott nagypéntek délutántól Üdvözítőnk Szent Teste, hogy harmadnapra, húsvétvasárnap hajnalban feltámadjon. Azóta az örömhír (görögül: evangélium) bejárta a világot: „Aki hisz bennem, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,40) A mennybemenetel óta visszavárjuk a megdicsőült Üdvözítőt. Adventi lelkekként Úrjövetet várunk, a másodikat.

Mint mindig, korunkban is – mi, keresztények vagyunk a feltámadás tanúi. Közismert, hogy az Úr Jézus a világ végével kapcsolatban előjelekről beszélt: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt.” (Lk 21,25) Manapság percenként katasztrófákról szól a hír, a modern tömegtájékoztatási eszközök révén szinte együtt éljük át a természeti csapásokat a szenvedőkkel. Száz évvel ezelőtt még az öregbetűs családi naptárok más földrészek tíz évvel azelőtti katasztrófáiról számoltak be. Érthető, hogy az a benyomásunk, hogy napjainkban megsokszorozódtak a természeti katasztrófák, de valójában csak a híradás gyorsult fel. Az Úr Jézus adta jelek mindig megvannak, és az a szerepük, hogy figyelmeztessenek: bármikor beállhat a vég. „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13)

Ezért olyan fontos Isten tízparancsolatának és az Anyaszentegyház ötparancsolatának a betartása. Ez utóbbiak közül most csak a harmadikat idézem: 3. Évente gyónjál, és legalább húsvéti időben áldozzál! Más szóval: csak az ünnepelheti őszinte szívvel a húsvétot, aki kiengesztelődött Istennel és embertársaival a jó szentgyónásban és szentáldozásban. Testvér, ha még nem tetted meg, még mindig elvégezheted! Ne feledd, ez csak a minimum, a legkevesebb, hogy lelkileg éhen-szomjan ne halj a mai gyakorlati materialista világban.
Feltámadt Üdvözítőnk tanújaként utalni szeretnék Jézus Krisztusnak arra a kérésére, amelyet az utolsó vacsorán így fogalmazott meg: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned, így legyenek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21-22). Ennek szellemében tartjuk főegyházmegyénkben a kommunió évét, mely arra hivatott, hogy erősítse a vallási és nemzeti összefogást. Az Úr Jézus csak egy egyházat alapított, azt pedig Péterre, a „sziklára” alapozta. (Mt 16,18) De a mai szerteágazott kereszténységben is megélhetjük – és meg is kell élnünk – „az egységet a sokszerűségben”.

Erről jut eszembe egy régi vers (Vittorio Dall’Acqua, Reveno, in: Espero Katolika, Roma 1980,7). A jeruzsálemi Szent Sír-bazilika ajtaján ott függ a program, melyik rítus mikor tartja a maga istentiszteletét. Amikor az őr észreveszi, hogy egy zarándok elgondolkodva nézegeti a hirdetőtáblát, készségesen segíteni akar, és megkérdi: Ön melyik egyházhoz tartozik? A zarándok válaszol: Én vagyok Jézus Krisztus! Tudom, sokan úgy értelmezik ezt a kritikus verset, hogy a mai sokszerűség nem adhatja vissza a krisztusi egységet. Mintha az Úr Jézus nem ismerne egyházára – egyetlen mai keresztény egyházban sem!… És mégis tetszik nekem ez a vers: kifejezi azt, hogy továbbra is keresnünk kell az egységet keresztény testvéreinkkel, mert az egységben rejlik a kereszténység közös tanúságtételének az ereje. Ezért az egységért imádkozott Üdvözítőnk is az utolsó vacsorán.

Ha nem lennék meggyőződve a kegyelem segítségével szent hitem alapján, hogy Egyházamat Krisztus alapította, azonnal elhagynám. Egységtörekvésem célja az, hogy minden keresztény rátaláljon arra az egységre, amelyért Krisztus az utolsó vacsorán imádkozott. A missziónak is ez az alapja: ha megtaláltam életem célját, boldogságát kereszténységemben, akkor a felebaráti szeretet diktálja, hogy másokkal is ismertessem meg a földi boldogság egyetlen lehetőségét: keresztény életemmel készülök fel az örök boldogságra.

Ennek az egységnek meg kellene mutatkoznia a polgári életben is…
Közvetlenül a ’89-es változások után euforikus egységben éltünk, de aztán szomorúan kellett megtapasztalnunk az egység széthullását. Kisebbségi helyzetünkben tegyünk félre tehát minden személyeskedést, személyi ambíciót, és a közös jó érdekében fogjunk össze. Jó polgár csak a jó keresztény lehet. És fordítva: a jó keresztény mindig jó hazafi is. Minden kereszténynek joga van szent hitét nemzeti kultúrájában megélni. Az örök változatlan Evangélium – a feltámadás, a megváltás örömhíre minden történelmi korszakban új köntösben jelenik meg, a kor nyelvén szól ugyan, de tartalma örök, változatlan, mert az – akit hirdetünk – Krisztus a Megfeszített, a Feltámadott, igaz Isten és igaz Ember.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok kegyelemteljes húsvéti ünnepeket minden kedves Testvéremnek és minden jóakaratú embernek!