Kétszer állhatott olimpiai dobogón – Kicsid Gábor állatorvosnak készült, világhírű kézilabdázó lett

Temesvárra akartam felvételizni az állatorvosi egyetemre – apámnak ez volt a nagy álma –, ahová Jude, a híres edző hívott. Ekkor lépett közbe Eugen Trofin, a Bukaresti Egyetem edzője, aki szintén kiszemelt magának, és elintézte, hogy a román fővárosba menjek, magyarul felvételizzek az állatorvosira. Az írásbeli jól sikerült, a szóbelire azonban nem találtak magyar tanárt, akinek felmondhattam volna a kihúzott tételt. Jól emlékszem, a zöldostorost húztam ki. Ezt hogy mondjam el románul? Verde bici? A brassói középiskola nagyon jó alapot adott, magyarul tanultam az állattant és a szerves kémiát, az összes latin kifejezést kívülről tudtam. Kézzel-lábbal elmondtam a tételt a román tanárnőnek, végül 7-est kaptam, amivel simán bejutottam.

A felvételi után azonnal jelentkeznem kellett az ifjúsági válogatott edzőtáborába, amellyel 1967-ben Hollandiában utánpótlás-vébét nyertünk. A hatalmas öröm mellé üröm is vegyült, ugyanis kirúgtak az állatorvosiról. Na, ezt hogy mondjam meg apámnak? Az történt ugyanis, hogy a Román Kézilabda-szövetség nem küldte el időben az egyetem vezetőségének azt a bizonyos igazolást. Évet kellett volna ismételni, de csak azzal a kikötéssel, hogy keveset fogok hiányozni, részt veszek a boncolásokon stb. A kézilabdát választottam, átírattak a Testnevelési Egyetemre, a főiskolás évek alatt az Universitateát, az egyetem csapatát erősítettem.

– Két világbajnokságot nyertek, és mindkettőn kulcsszerepet játszott...

– Már 19 éves koromban behívtak a nagyválogatottba, én voltam a legfiatalabb.

Az 1970-es párizsi vébén a döntő rosszul indult, a keletnémetek 3–0-ra elhúztak, és az én két gólommal kezdtük a felzárkózást. Az 1974-es vébédöntőn néhány perccel a befejezés előtt 12–12 volt a mérkőzés állása, amikor hétméterest ítéltek nekünk. A társaim szó szerint igyekeztek egyik a másik háta mögé bújni. Se Gunesch, se Birtalan nem jelentkezett a dobás elvégzésére. A büntetőknél általában elosztottuk egymás között a kapusokat. Birtalan például a magyar Bartalisnak vagy a német Schmidtnek nem tudott hetesből gólt lőni. Én viszont jól ismertem a német és a jugoszláv kapust.

Azokban az időkben is voltak a Kárpátok Kupája elnevezésű tornák, amelyeket Románia rendezett, és a világ legjobb válogatottjai vettek részt rajta. Azok erősebbek voltak egy világbajnokságnál, mert mindenkivel kellett játszani, a vébén viszont nem. Ott van az 1975-ben megnyert főiskolás világbajnokság. Ez is szupererős torna volt, a szocialista országok csapatai megegyeztek a nagy válogatottakkal, ezekben az országokban mindenki egyetemista volt papíron, én például az atomfizikára voltam beíratva. Mondtam is viccesen, hogy ha értenék hozzá, el is végezném.

– Nehezen tudták feldolgozni az 1976-os olimpiai döntőt, ahol kikaptak az oroszoktól.

– Érdemes megemlíteni előbb az 1972-es müncheni olimpia kapcsán Jugoszláviát. Négy évig felállásokkal kísérleteztek, mindig ugyanazzal a hat alapemberrel, senki nem értette, hogy ez mire jó. Aztán megmutatták. Egy szuper csapatot hoztak össze, amelyet nem lehetett megverni. Más nem érdemelte volna meg 1972-ben az aranyérmet. Úgy gondolom, a szerb dominancia, ami a világ férfi kézilabdasportjában uralkodik, a hetvenes években kezdődött. A mi müncheni bronzérmünket én nem tartom rossz eredménynek. A '76-os montreali olimpiára azonban favoritként, a legjobb csapattal mentünk, de a siker elmaradt.

Meg sem fordult a fejünkben, hogy pont az oroszoktól kaphatunk ki, hiszen Moszkvában is többször simán vertük őket, jobbak voltunk. Nem lettünk nagyképűek, csak az edzőnk berakott két dinamós játékost a csapatba, ezzel megbontotta az addig tökéletes csapategységet. Jómagam sem kezdtem, a világ legjobb kapusa, Penu pedig majdnem összeverekedett a mesterrel, öt perc után kiállt a kapuból. A hatgólos hátrányt ledolgoztuk, de fordítani, nyerni már nem tudtunk. Mindenkinek nagyon fájdalmas volt, hogy a legjobban várt aranyat nem tudtuk megszerezni. Fejben veszítettük el. Csak egy kis apróság: a montreali olimpiai szereplésért először osztogattak személygépkocsit az érmeseknek.

– Miután abbahagyta a kézilabdát, a Brassói ASA-hoz került. Abban az időben a téli sportokban romániai nagyhatalomnak számító másik brassói klubnál, a Dinamónál is egy háromszéki, volt világbajnoki érmes, olimpikon élsportoló, Derzsi Ede volt a vezetőségben.

– Hamar tegyük hozzá, hogy 1989 előtt sem Derzsi, sem én nem lehettünk parancsnokok. Én például századosként jöttem el a Steauától, az őrnagyi, az alezredesi és az ezredesi rangokat komoly vizsgák után kaptam meg. Soha nem volt kenyerem a hajbókolás, a megalázkodás, a talpnyalás. Csak egyenlő bánásmódot szerettem volna, megalkuvások nélkül. Jöttem Brassóba, mert Bukarestet sohasem szerettem.

Nem véletlenül kerültem vissza Erdélybe, a téli sportokhoz. Elmondtam akkor azoknak, akik megkérdőjeleztek, hogy a téli sportoknak mi köze van a kézilabdához: én korábban síztem, korcsolyáztam, még sífutóléc is járt a lábamon, testnevelő tanár vagyok. Főnököt pártvonalon neveztek ki, helyettest pedig szakmailag. A rendszerváltozásig voltam parancsnokhelyettes, a forradalom után úgy gondolták, magyar is lehet parancsnok. Tíz éven át töltöttem be ezt a funkciót, büszke vagyok arra, hogy létesítmények egész sorát valósítottam meg.

Egy példa a predeali ugrósánc, hiszen Tekerőpatakon és Borsabányán már nem lehetett síugróversenyeket tartani. Végeztem egy tisztogatást is a klubnál, például a szekusoktól elvettem a sportolók felszerelését. Számos székelyföldi sportoló folytathatta az ASA-nál pályafutását, gúnyosan nemegyszer a hátam mögött mondogatták is, hogy „Dute la honvezii lui Kicsid” (menjetek Kicsid honvédjeihez – szerk. megj.), hiszen 33 sportolónkból 30 magyar volt a brassói katonai sportklubnál.

A forradalom után visszakaptuk a földjeinket, az imecsfalvi birtokot hosszas huzavona után eladtuk, a pénzt testvériesen elosztottuk. Apám gyakran megjelenik álmaimban az imecsfalvi birtokon, de soha nem lép be a házba, talán így akarja jelezni, hogy nem ért egyet a birtok eladásával. Visszajárok Imecsfalvára, a templomba, a temetőbe, segítem az egyházat.