Maga a bejutás is külön ceremónia: zárt ajtókon kell bejutni, az embert folyton igazoltatják, az ajtók kinyitása és becsukódása sem egyszerű, jó nagy zajjal jár. De végig az a gondolat volt bennem, hogy a bent lévők is emberek. Úgy jöttem ki az első alkalommal, hogy nem értettem, korábban honnan volt ez az ellenérzés bennem. Majd következett a második és harmadik alkalom, és az intézet is megmutatta igazi arcát. Meghallgattak, megköszönték, hogy mentem, mondták, hogy még várnak, de

De kérdés volt, hogy vajon mennyire konfliktuskezelő a válaszom az illető személy esetében. Mert vannak ott indulatok és elégedetlenségek is, és keserű, nehéz kérdések, amelyeket ha fel mernek tenni, akkor nagyon jó, de mi van, ha még fel sem teszik és benne őrlődnek?” – idézte fel a kezdeteket Koncsag László.

A remény ága

Négy év telt el úgy, hogy minden szombaton bejárt a fogvatartottak közé, és 2000-ben jött az ajánlat, hogy börtönlelkészt keresnek az intézetbe. Koncsag László kérte a segédpüspököt, hogy végezhesse ezt a szolgálatot. Ugyanebben az évben ökumenikus jelleggel kápolnát is létesítettek az intézetben, és egy felcsíki mester oltárt is faragott, oltárképként pedig Noé galambját mintázta meg, ahogyan csőrében viszi az ágat, sugallva, hogy remény van és kell legyen.

Koncsag László tizenkét éven át volt börtönlelkész, heti negyvenkét órát kellett benn töltenie. Mint mondta, hogy a sok negatív energiával megküzdjön, az imádságot hívta segítségül.

Egyik alkalommal megállt az orvos az ágyam mellett, és kérdezte, hogy mivel foglalkozom, mi bosszant annyira, mert általában ez nem a férfiak betegsége. Az ember dolgozni jár, vigasztalni próbálja a bent lévőket, és a kérdés az, hogy mit sikerül és mit nem, mi az, amivel együtt élünk, és mi az, amivel nem tudunk. Általában ahol vékony a cérna, ott szakad el. Folyamatosan figyelni kell, hogy a terhelés és a túlterhelés mennyi.”

Ebben benne van a jó és rossz közötti döntés, és azok a helyzetek, amelyek segítenek felértékelni azt is, hogy a rabság csak Isten segítségével elviselhető. „Szent Ágostonnak az Isten városáról című gyönyörű művében szerepel, hogy akkor lenne igazából börtön a börtön, ha olyan helyre tudnák elvinni az embert, ahol nincs jelen az Isten. De mivel a börtönben is jelen van, ezért elviselhető. Isten szolgája, Márton Áron azt állította, hogy a börtön az emberformálás magasiskolája. Amikor ezt elmondtam odabent egy Márton Áron falujából való embernek, azt mondta, a püspöknek igen, nekem nem.

Az egykori jezsuita pap, Godó Mihály azt állította, hogy a börtönben a rab el tud számolni önmagával, és tulajdonképpen átértékelődik az élet. Én tapasztaltam ilyet, amikor gyilkosságért bent ülő ember azt mondta: »Ha engem meg is aláznak valamiért, én nem haragszom, mert ők nem hibásak azért, hogy én idekerültem. Ezt csak a magam számlájára írhatom, és ezért igyekszem úgy élni, hogy valahogy önmagamat tudjam kordában tartani.« Nyilván a többség nem ilyen, hanem mindenkit hibáztat.”

A szabad és a raboskodó lélek

Az egykori börtönlelkész rámutatott, a bűn mindenképp lelki rabságot jelent. A szabadság pedig Isten ajándéka, és ha a lélekben nincs bűn, akkor szabad. A belső lelki szabadság az embernek segítségére van és erőt ad. A lelkész odabent is elmondta ezt, de gyakran kapta válaszul, hogy a bejáró ezt nem tudhatja. „Tényleg igaz ez. Olyan emberek, akik hasonlókat éltek át például orosz fogságban, azt mondták, hogy a börtön a végletekig álcázza önmagát, tehát nem az, aminek kívülről látszik, ezt csak az tudja, aki benne van. És úgy kell a börtönhöz közeledni – mondotta a csíkszeredai id. János Pál –, hogy a börtön az a hely, ahol a sikert grammra mérik. Az ember feltételezné a jót, bízik benne, és helyesen ajánlja a jót.

Isten szeretetében élünk, azt nem kell kiérdemelnünk, azt ingyen kapjuk. Csak legfennebb nem tudunk benne élni, mert nem kapaszkodunk, mert sok az ellenpélda az életben, és ezért hitetlenkedve állunk előtte. De mégis, ha sikerült emberséges szempontból közelíteni a bent lévőkhöz, akkor csoda történt.”

A börtön egy olyan helyzet, egy olyan világ, ami a szociológusok szerint fordított társadalom. Örökösen fennáll bárkinek a rabság, illetve a szabadság próbája, ez a mindennapokban ott van. De minden indulaton, keserűségen, haragon túl csodálni való az, hogy a kegyelem csak működik. Azóta is bejárok ünnepekkor. Ebben a tizenkét évben sokszor elhívtam a segédpüspök urat is. Karácsonykor pásztorjátékot tanítottam be a raboknak, húsvétkor misztériumjátékot. Volt, hogy a rendezésben segített a Csíki Játékszín egyik munkatársa. Ruhát is kaptam tőlük, köszönet nekik érte és hála.

Volt, aki sírva köszönte meg nekem ezt az érzést. Azért érezte így, mert valami újdonság született, és ennek az újdonságnak az emlékéből kell élni, és nem szabad olyat csinálni, amiért megint visszakerülhet, mert többre méltó, a szabadságra, még akkor is, ha ára van.”

Mindenkiben megvannak az emberi érzések, és a jó nem vész ki – vallja Koncsag László. Volt eset, hogy karácsony előtt szeretetcsomagokat állított össze a börtönben lévőknek, és némelyikük hazaküldte a sajátját gyerekeinek.

– hangsúlyozza a lelkész. „Az ember nevelhető, tartja a tudomány, amíg élünk, tulajdonképpen addig tart a nevelésünk. A börtön mindenképpen fontos helye a nevelésnek, és hiába, hogy már hetedik éve nem dolgozom ott, néha visszamegyek, találkozom ismerősökkel, és jó látni, hogy igazából nem romlott annyit az ember. Hogy tudja, meg fog szabadulni, de ezt túl kell élni.”

A bűntől szabadulni akar az ember, a börtönben még inkább, és olyan jó, hogy most is van odabent lehetőség a gyónásra. Bízni kell benne, hogy a bűnbánás is megvan, mert a kegyelem munkálkodik, és volt olyan, aki megköszönte nekem, hogy megérezhette Isten jóságát. De ez a kegyelemnek köszönhető, én csak eszköz voltam.”