Az elismerő rigmusért játszott: Alin Covrig, a gyergyószentmiklósi labdarúgás egyik legjobbja elbúcsúzott a focilabdától

A 8-as szám nyilván szimbolikus jelentőségű neki, ezt viselte a mezén. Amikor még ifiként először mutatkozott be a gyergyószentmiklósi csapatban, egy felkészülési mérkőzés után (amelyen két gólt lőtt) az akkori együttes legendás alakja (aki a sportág gyergyószentmiklósi aranykorának, a B osztályos Jövőnek is a játékosa volt), Balázs-Kercsó Béla, „Best” adta át neki ezt. Meghatározó pillanat volt ez az életében – meséli Covrig.

Piatra Neamț-on született, sportoló családból származik, édesapja évekig csapatkapitánya volt a Ceahlăul csapatának, édesanyja az élvonalban kézilabdázott, bátyja szintén labdarúgó volt, húga pedig röplabdázó. „A sport kultúrája a véremben van” – fogalmaz. 10 éves volt, amikor szülei úgy döntöttek, elküldik az akkori három Luceafărul labdarúgó-utánpótlásközpont (ma ezt akadémiának hívnák) egyikébe, Bákóba. Itt járt iskolába.

A körülmények a mai viszonyokhoz képest spártaiak voltak, és a módszerek is távol álltak attól, ami ma van. Sajnos 1990 után az átállás nem úgy történt meg a mai kor követelményeihez, ahogy kellett volna, és ez meg is látszik. Minden akkori sikersportágban visszaestek az eredmények. Úgy a futballban, mint a tornában például” – mutat rá.

Bákóból 17 évesen került vissza szülővárosába, ahol az akkori A ligás Ceahlăul elnöke, Gheorghe Ștefan „Pinalti”, hívta őt a felnőtt csapatba. Részt vett az együttes edzőtáborában, felkészülési meccseken is szerepelt, de végül nem került be a bajnokságban játszó keretbe. Technikásnak, gyorsnak de törékeny alkatúnak találták. „Azt is mondták nekem, hogy Erdélyben kellett volna játszanom.

Itt mindenki értékel egy jó cselt, sarokpasszt, nagy gólt, ott inkább az erőn alapult a labdarúgás.”
Egy ifjúsági meccsen látták őt meg az akkor Kárpáti Sas néven szereplő gyergyószentmiklósi csapat vezetői, a Portik testvérek, és hívták őt azzal, hogy itt a felnőttben is szerezhet tapasztalatot.

17 évesen jó lehetőség volt ez. Eljött, tetszett a lehetőség, hogy egy a C ligába feljutást kitűző csapatnál szerepelhet, és számított az is, hogy még fizetést is kap amellett, hogy közben a középiskolában folytatta a tanulást. „A tanulás mindig is fontos volt számomra, nem értek egyet azokkal, akik szerint egy fiatalnak döntenie kell, hogy sportol vagy az érettségit, a továbbtanulást választja. Évfolyamelsőként érettségiztem, ez is mutatja, hogy megfér a kettő egymás mellett” – jegyzi meg.

A megyei bajnokságot ugyan megnyerte a Kárpáti Sas, de az osztályozón alulmaradt a Bákói Leteával szemben.

A Ceahlăul következő nyári felkészülésén is ott volt, majd több B és C ligás csapatban játszott: a Laminorul Roman, a Câmpulung Muscel, a Négyfalusi Precizia, a Pașcani, Târgu Neamț voltak az állomásai. „Többször közel álltam ahhoz, hogy feljebb lépjek, de sajnos amikor úgy tűnt, hogy felkerülhetek egy élvonalbeli csapatba, mindig jött egy sérülés. Ez emiatt nem valósult meg.”

29 éves volt, amikor feleségével, Gyöngyivel (akit még az első itteni időszaka alatt ismert meg) úgy döntöttek, visszaköltöznek Gyergyószentmiklósra. Állást kapott a csendőrségnél, mellette futballozhatott, és az edzői feladatokat is rábízták.

A Jövő FC edző-játékosaként az első évben megyei bajnoki címet és kupagyőzelmet ünnepelhetett, de a fő célt, a feljutást a harmadik vonalba nem sikerült elérnie. Szovátán a Marosvásárhelyi Gazmetan elleni osztályozón egy hosszabbításban kapott góllal maradt alul a gyergyói fiatalokból álló csapat. Játékosként ezután a Jövőnél, valamint időközben teremlabdarúgóként az Elit és az Inter csapatában is szerepelt.

Edzőként pedig 2005-től 2021-ig a felnőtt csapatnál és gyakorlatilag minden utánpótlás korosztálynál is dolgozott, számos megyei elsőség ellenére sosem sikerült túllépni az osztályozókon.

A játékosként el nem ért A ligás karrier mellett ezek számítanak a csalódásoknak. „Edzőként mindig törekedtem arra, hogy az általam nevelt gyerekeket felhozzam a felnőtt csapatba, gyakran 15–16 évesekkel játszottunk. Arra összpontosítottam, hogy átadjam a gyerekeknek a szeretetet a sport, a labdarúgás iránt.”

A foci, a sport elsősorban játék, amit szeretetből kellene művelni – hangsúlyozza – hozzátéve, hogy ezt mára egyre kevésbé tartják szem előtt. Az edzők, klubvezetők szinte mindenhol az azonnali eredményt hajszolják.

Mindenkit szívesen fogadott edzésekre, akár tehetséges volt, akár nem, de kerültek ki a kezéből olyanok is, akik magasabb szintre is eljutottak.

Andrei Țepeș az A ligában szerepelt. Gergely Botond kivételes képességeit a néhai Ábrahám Andor fedezte fel, de ő ragaszkodott hozzá és erőltette, hogy fiatalabbként idősebb korosztályban is játsszon – ez is kellett ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most tart. Még egy játékosát említi: Paul Panţâr Gyergyóból került be a korosztályos válogatottba, és nagy jövő állt előtte, de sajnos később Brassóba költözve megszakadt a karrierje.

Hozzáteszi, utánpótlásedzői munkáját mindössze a szülői hozzájárulások jelentették 16 éven át, és köszönetet mond feleségének, amiért megértő volt, amikor minden délután és minden hétvégén a labdarúgás volt az első. Elégtétel azonban, hogy minden volt tanítványa köszön neki az utcán.
Maradandó élmény számára, hogy a belügyminisztérium kispályás fociválogatottjával kétszer Balkán-bajnoki ezüstérmes lehetett, és amikor ő lett a torna gólkirálya, Ciprian Marica kezéből vehette át a díjat.

Mindeközben elvégezte a sportegyetemet és a jogi egyetemet, mesteri diplomáját menedzsmentből szerezte meg. A gyergyószentmiklósi csendőrkiképző központ katedravezetőjeként dolgozik, emellett már nem fér bele az edzősködés. Azonban ha érkezik ilyen kérés, tapasztalatával, tudásával adminisztratív szerepkörben szívesen segítene a gyergyói labdarúgásnak.

Amikor a Marosvásárhelyi SE elleni osztályozó visszavágón a 8. percben levonult és látta a sok állva tapsoló nézőt, elöntötték az érzelmek. Nem tér már vissza a gyepre, de amikor elmegy a pálya előtt, furcsa borzongást érez, hiszen ott telt el a fiatalsága.

Nem voltam nagy sztár, de szerettem, ha élményt, látványt nyújthattam a szurkolóknak. A legnagyobb öröm az volt számomra, ha egy szép csel, nagy gól után azt hallottam a lelátóról: ez az, teee! Ezért játszottam.”