Ami a képzőművészetből ered, az éppen a lélek – Beszélgetés Dobolyi Tamás grafikussal

– Melyek voltak az első lépései a művészeti pályán? Mikor tört elő a tehetsége?

– Egészen kiskoromtól ered ez, édesapám, aki szobrásznak készült és művészi szinten faragott, kereste a képzőművész barátai társaságát, és gyermekként mindig magával vitt. Így elég korán belecsöppentem ebbe a miliőbe. Egyszer Köllő Margit grafikus és textilművész mosolyogva kérdezte, hogy szeretek-e rajzolni, majd hozott nekem egy kis dobozkában néhány tollhegyet.

Amikor pedig 1990-ben Sepsiszentgyörgyön megnyílt a művészeti iskola, édesapám számára sem volt kérdés, hogy ott kezdjem az ötödik osztályt, ahol majd Hervai Katalin, Köllő Margit is tanított. Később Temesvárra felvételiztem, grafika szakra, mivel a mélynyomásos grafikai technikák, és úgy általában a bonyolultabb dolgok mindig közel álltak hozzám. Az egyetemi diplomamunkám is egy óriási 2x2 méteres rézkarc volt, a Bábel tornyát próbáltam megfogalmazni.

– Az egyetem után reklámgrafikusként is dolgozott. Hogyan sikerült összeegyeztetni a megrendelésre, keretek közt való alkotást a művészi szabadsággal?

– A reklámgrafikának is vannak szépségei, jó kereseti lehetőség, és csodálatos dolgokat lehet alkotni.

Egy idő után úgy éreztem, hogy váltanom kell, új irányba indulni. Össze tudtam egyeztetni az alkotást és a munkát akkor is, noha egész nap dolgoztam Erdély-szerte nagynevű vállalkozások számára, de egy idő után nagyon el lehet ebben fáradni, mert vallom, hogy egy művész az igazi hangját, énjét mégis az alkotásban, a saját maga csendjében tudja megtalálni.

– A felesége, Szekeres Bernadette is képzőművész. Megbeszélik-e a családban egymás alkotásait, hatnak-e egymásra?

– Nagyon sokat beszélgetünk a feleségemmel mindenféléről, rengeteg témakört érintve, a világ dolgairól, vagy akár a művészet szerepéről a világban, a saját szerepünkről benne. Amikor felmerül egy-egy téma vagy kép, de még csak szavak szintjén, kibontjuk azt a tartalmat, és mindkettőnknek eszébe valami más, amit másféleképpen fogalmazunk meg, majd öntünk formába.

Próbálunk ebben is egyek lenni (a csángóknál egy érdekes kifejezés, hogy még a férjnek is azt mondják „feleség”, mindkét félre alkalmazzák ezt, hiszen a férfi is a másiknak a „fele”-sége).

– Miközben a fiatalok külföld felé tekintgetnek, a felesége és ön (a felesége felesége, hogy alkalmazzam a fenti terminológiát) a nagyvárost egy székelyföldi falura cserélték. Mi vezetett ehhez a döntéshez? Hogyan élik meg a vidéki mindennapokat?

– Gyermekkorom óta a természethez szerettem volna minél közelebb kerülni, abból meríteni. Sokszor gondolkoztam ezen, még azt a gondolatmenetet is végigrágtam, hogy egyáltalán miért kellene egy állatot, falevelet megfigyelni, nem-e lehetne újabb dolgot kitalálni.

Szükségét érzem az újratöltődésnek, újrafogalmazásnak, „újralátásnak”. Itt Csíkdelnén engem ez a csoda inspirál, az ablakunkból a Nagysomlyó is látszik, közel vagyunk, egy szent hely ölén tartózkodunk, mely a maga során formál minket. Olyanképpen a hegyeknek is lehet lelke, hogy ami nem mozog, annak is lehet sugárzása. Itt, ami a látóhatárt alkotja, bár kő, de mégis él. A nagyváros betonpillérei viszont egy idő után mintha kidobnának magukból.

Nincs ugyanakkor véletlen, Delne sem volt az. Bár a faluhoz semmilyen rokonság, személyes kapcsolat nem fűzött (nagyszüleim Felcsíkon laktak), a vonatból mindig mutatta nagymamám a delnei templomot, hogy az milyen szép, és ez gyerekként bevésődött az emlékeimbe. Idegenként csöppentünk ide, de a helyiekkel egyből egymásra hangolódtunk: a feleségemmel karácsonyi műsort szerveztünk, kiállítást rendeztünk, megmozgattunk valamit a lelkekben.

Ugyanakkor folyamatosan ingázom: a sepsiszentgyörgyi művészeti iskolában tanítok (és a gyermekeim is a városba járnak iskolába), mellyel épp a fényt viszem Somlyóról oda magammal. Összességében az lenne a lényege az életnek, hogy magasan rezegjünk, az alacsonyan rezgő ember a lassú pusztulást választja.

– Alkotásain az emberalakok, szakralitás, a figuratív vonal van jelen erőteljesebben. Hogyan néz ki egy munkanapja? Mi a munkamódszere, ihletforrásai?

– Nem könnyű három kisgyermek mellett munkamódszert kialakítani, de bízom benne, hogy idővel visszatérhetek az eredeti ritmushoz. A hozzám közel álló technikák a már említett metszetek, karcok, a bonyolultabb megoldások. Témaként pedig a mag foglalkoztat. A természet, a mag, amit a parasztember elhint. Régen nem lépett az ember csizmával a szántóföldre, az anyaföldre, értékelni tudta azt.

És a történelmi témák, Szent László élete, a szabadságharc ideje is mind érdekelnek. Látván ezt a mai világot - ami valószínű, hogy valamikor meg kell tisztuljon, vagy el kell pusztuljon, hogy újjászülethessen, mert oly mértékben a rohanó világ rabjai vagyunk, és annak szemfényvesztéseit próbálják sokan követi, hogy már-már azt emelték szakrális szintre – úgy érzem, az emberek rengeteget kellene változzanak, változtassanak.

A képzőművészetben is az lenne a célom, és bízom benne, hogy lesz elég erőm kifejezni, hogy miként lehetne útmutatást adni, és nem rombolni a hagyományokat. Hogy vegyük már észre, mi zajlik körülöttünk. Próbálom leírni a világot, de a mindennapi megélt események is befolyásolják a gondolatok változását.

Ez utóbbin csodálkozom, mert hiába tartják azt, hogy álmainkban az ébrenlét alatt egyébként is minket foglalkoztató témák jönnek újra elő, nálam sokszor olyasmi jelenik meg, amire addig nem is gondoltam, csak utólag kezdek rajta, éppen egy álom hatására, gondolkodni.

Például a Látomás című képen, mely a kereszténység eltörléséről szól, egy fejjel lefele érkező embert láttam, a kép alján az alakokat egy szőnyeg takarja le, mely fent újra megismétlődik – emberek, egy köztes szabad tér, megint emberek, megint köztes tér és kétfelől lándzsaszerű formák mint mecsetek, vagy másféle gondolatok terjedése, amely betör ezekbe a terekbe: Európában is megjelent az a romboló akarat, amely képes megfordítani mindent. Ez a kép hidegtű technikával készült, plexilemezbe karcolással. De hasonlóan született a Ma itt című linómetszet is az íjjal és húsőrlővel, mely mindent ledarál, ami a miénk. Dantéval is foglalkoztam, mesteri diplomamunkaként, rengeteg változatot készítettem, és ha tehetném, újra újraalkotnám, de nincs időm. A Mennünk kell?, a Bimbó stb. is mind az élet-halál kérdését boncolgatja.

– Milyen tervek foglalkoztatják a közeljövőt illetően?

A mag kibontakozása foglalkoztat, ezen dolgozom. Azzal, hogy az ember az arcát elveszítette, üres lett, önmagát üresítette ki, és lemondott a Teremtőjéről is ezáltal. Hogy ez mikor és milyen formában kerülhet a közönség elé, még a jövő kérdése.

Bálint Tamás