A román labdarúgás sötét mélységei: visszaemlékezések a bányászcsapatok egykori hazai mérkőzéseire

Ezt a pályán a legnépszerűbbnek számító sportág, a labdarúgás, a lelátón meg maguk a bányászok biztosították leginkább. A kommunizmus alatt Romániában nem létezett olyan bányásztelepülés, amely ne büszkélkedhetett volna legalább egy harmadik vagy negyedik ligás futballcsapattal, amelyet általában – de nem kötelező módon – Minerulnak hívtak.

A Zsil-völgyi Petrozsény évtizedeken keresztül az A osztály egyik legstabilabb középmezőnyös csapatának számított, amely 1974 nyarán, a hazai futballvilág nagy meglepetésére, a Román Kupa elhódításával zárta az idényt. A Jiul azonban egyébnek köszönhetően vált a pontvadászat talán legfélelmetesebb csapatává.

A vagy a labda, vagy a baba mintát az alsóbb osztályú bányászcsapatok is eltanulták, és a petrozsényinál is nagyobb odaadással gyakorolták. A csontzenész futballistáknál csak az ellenfél teljesítménye vagy a nem eléggé részrehajló játékvezető által felbőszített és elszabadult szurkológárda volt veszélyesebb.

A biztonságos futópálya

Hogy mit jelent bányászcsapat ellen játszani annak pályáján, azt Publik Antal már az 50-es években megtapasztalta. Az 1957-ben húszéves fejjel éppen a Kolozsvári Dinamónál focizó csatár most is jól emlékszik két kőkemény ellenfelére, a válogatott Tudor Paraschivára és Gheorghe Romoşanra, akik a Zsil-völgyében rúgták a bőrt – és nem csak.

Így sikerült túljutnom Paraschiván, aki azonban hátraszólt társának, Romoşannak: »Romică, bagă şenila!«, azaz, nyomd be a lánctalpast! Hallván az utasítást, ismét megpöccintettem a labdát, és újból letértem a salakra” – neveti el magát az ezelőtt hat és fél évtizedes petrozsényi történeten a valamikori válogatott balszélső.

Hosszú évek múltán, pályafutása alkonyán Publik a barikád túlsó oldalára került. A legendás hírű Dobay Pista bácsitól vette át a harmadosztályú Balánbányai Bányászt, melynek jó ideig edző-játékosa volt. Mint mondja, tanítványai nagy megrökönyödésére, szigorúan megtiltotta a durváskodást.

„Volt rá eset, hogy a durváskodó védőmet lecseréltem” – mondja. Publik Antal 85 évesen is azt vallja, nem a szurkolók elvárásai, de még csak nem is a focisták játékstílusa, hanem az edző személye az, ami meghatározza egy csapat játékát.

Félelmetes „petrozsenik”

Nem csak Romoşanék idejében, az azt követő évtizedekben is a Jiul volt a többi A osztályos csapat réme. A petrozsényi játékosok és szurkológárdájuk hazai pályán olykor a szó szoros értelmében földbe döngölték az ellenfelet. A Zsil-völgyieknél több csontzenész is játszott, akik közül hosszú éveken keresztül a Stocker–Tonca páros vitte a prímet.

„Ez a két középhátvéd tört-zúzott, nem érdekelte az ellenfél testi épsége” – emlékszik vissza Szöllősi László, aki a ’70-es évek első felében az ASA egyik alapemberének számított. Nem hiába állította egykori csapattársuk, Gabriel Stan, hogy a két csontzenész valóságos pszichózist okozott az ellenfeleknek.

Ám mint mondja, egyetlen település sem múlta felül Petrozsényt, ahol mindent elkövettek azért, hogy a jóval képzettebb, technikásabb és gyorsabb ellenfelet térdre kényszerítsék. A Jiul egyik aduja a rossz minőségű pálya volt, amely természetszerűen a romboló játékot játszó hazaiaknak kedvezett.

„Kilenc évig játszottam a Steauánál, de csak ötször léptem pályára Petrozsényban, és az is sok volt. Inkább sérültet jelentettem a Zsil-völgyi kiszállások előtt” – avatott be a más futballisták által is kipróbált huncutságba a Dortmundban élő egykori csillag. Amikor a csontzenélés is süket fülekre talált, a petrozsényi szervezők nem riadtak vissza a vegyi fegyver bevetésétől sem.

Nem vicc, ezt Ion V. Ionescu is megerősítette, aki az 1975/76-os idényben edzette a Jiult. A stadion közelében működött egy hőerőmű, amely borzasztó füstöt volt képes kiengedni.

„Perceken belül a második félidőre olyan füst keletkezett, hogy a pályán szinte semmit nem lehetett látni. Mire felszállt volna, már 1–0 volt javunkra” – nevette el magát az idős tanárember, akinek gazdag pályafutása során a Jiulnál sokkal jobb csapatokhoz is volt szerencséje.

Sör vodkával, vodka sörrel

Az 1970-es évek derekától a ’90-es esztendők elejéig a B osztályban játszó Chimicának is jócskán kijutott a bányászcsapatokból. A dicsőszentmártoniak egykori csapatkapitánya, Víg János egyenesen katasztrofálisnak nevezte a Zsil-völgyi vagy máramarosi kiszállásokat. „Onnan szinte lehetetlen volt pontot, pontokat rabolni.

Parosényban üvegeket dobáltak be a lelátóról. De a legfélelmetesebb Vulkánban volt, ahol a stadion felé vezető gyalogosút egy függőhídon vezetett át. Amikor rámerészkedtünk, a bányászok elkezdték mozgatni, miközben torkuk szakadtából ordítottak és szitkozódtak.

Brádon is nagyon nehéz életünk volt, Pusztakalánon szintén. Általában vérezve vagy kéken-lilán szálltunk le a pályáról” – idézte fel a nem éppen kellemes emlékeket Víg. Akinek az Al-Dunánál, Újmoldován a mérkőzést megelőző napon a víz partján sétálva volt alkalma megtapasztalni, miként „melegít” a helyi közönség a másnap délelőtti találkozóra.

„A férfiak egyik kezében literes vodkás üveg, a másikban sörös korsó. Hol az egyiket, hol a másikat húzták meg. Mint megtudtuk, fizetésnap volt a bányában” – mondta.

A kalániak ellen az együttes kőkemény belső védője, Fodor Jenő volt az, aki az öltözőből kijövet társaihoz fordulva kijelentette: „Ma én nyitom a bált!”. Víg szerint az ellenfeleknek is odaszólt, mondván, hogy a saját érdekükben maradjanak nyugton. Így is történt, a Chimica már az első negyedóra után háromgólos előnyt focizott össze magának.

– mondta az egykori közkedvelt balszélső. Mint részletezte, ennek legfőbb oka az volt, hogy jó és eredményes szereplésükkel az udvarhelyieknek mindig sikerült felbőszíteniük a helybélieket, akik képtelenek voltak megemészteni a kötelezőnek hitt hazai győzelem elszalasztását.

Az igazság kedvéért László Gyula azt is hozzáfűzte, hogy több más csapattársától eltérően ő soha nem szenvedett különösebb sérülést Balánbányán. Tudta, mi vár rá, ezért sokkal elővigyázatosabban játszott, mint más ellenfelek pályáján.

A keménykedésnek volt azonban egy másik ellenszere is. „Nem igaz, hogy a durvaságnak nem lehetett elejét venni. De csak azonos stílusban” – vallja Buslig Gyula, aki egész életét a gyergyószentmiklósi labdarúgásnak szentelte.

Mint mesélte, a Jövő igencsak megszenvedett a közeli Balánybánya vagy a Beszterce-Naszód megyei Óradna és Oláhszentgyörgy pályáján.

„De mi is odatettük a csülköt, mert csak így lehetett túlélni egy-egy ilyen idegenbeli mérkőzést” – büszkélkedett a Gyergyó valamikori bekkje. Buslig sokáig Kozma Kálmánnal alkotott sziklaszilárd belső védői párost. Most is őrzi azt a karikatúrát, amelyen egy marosvásárhelyi rajzoló véres csatabárddal ábrázolja.

Azt viszont belátja, hogy nem volt mindig ilyen nagylegény. A szamosújvári mérkőzés lefújása után a közönség jól megkergette, miközben ő torkaszakadtából segítségért kiáltott. „Hol vagytok, örmény testvérek, mentsetek meg!” – idézte fel az utólag viccesnek tűnő, de akkor és ott egészen másként megélt jelenetet a szintén örmény származású gyergyói sportember. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek kialakulásáért Buslig Gyula leginkább a szemet hunyó játékvezetőket hibáztatja,

Ez a székely gárdákra még inkább érvényes volt. „Most is emlékszem az 1969–70-es idényre, amikor román többségű városokban szerepeltünk, többször is előfordult, hogy a játékvezető ránk szólt, hogy a pályán egymás közt is beszéljük az állam nyelvét. Fiatal gyerekekként nemigen tudtunk románul. Ahányszor meghallotta, hogy magyarul szólunk egymáshoz, szabadrúgást ítélt az ellenfél javára” – idézte fel pályafutása kezdetét.

Mint vallja, egy-egy bányavárosi kiszállás az átlagon felüli pszichikai felkészülést igényelt. „A pontért mindig megszenvedtünk: előbb a pályán, utána a stadion elhagyásakor” – állította. Hazai kudarc esetén az öltözőből való távozás felért egy-egy akciófilmbe illő kalanddal.

Amit sokszor a játékvezetők is megtapasztaltak. Ugyanis az, hogy a hazaiak meddig merészkedtek a megfélemlítő játékkal, nagyrészt rajtuk múlott. Csakhogy ők is emberek voltak, akik féltették az irhájukat!

„Ha a bírónak volt vér a micsodájában, akkor nem nézte el a hazaiak sportszerűtlenségeit. Ha meg nem, vidáman durváskodhattak” – fejtegetette Fazakas Árpád, az 1970-es évekbeli ASA és a román válogatott villámgyors szélsője.

„A legnehezebb, hogy azt ne mondjam, életveszélyes volt egy-egy bányászvárosban fújni a sípot” – jellemezte a helyzetet Cseh Gábor B osztályos marosvásárhelyi játékvezető. Mindezt annak tudja be, hogy a vasárnap délelőtti futballmeccsek az egyetlen szórakozási lehetőséget jelentették a mélyben dolgozók számára.

„A kocsmából jöttek a meccsre, és ugyanoda távoztak a mérkőzés után” – mondta. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a lelátón is igyanak. Volt alkalom, amikor Cseh Gábor azt jegyezte fel a bírói lapra, hogy kilencven perc után köpködések közepette hagyta el a pályát. Az egyik borsabányai mérkőzés lefújása után néhai kollégája, Bodó Zoltán két órát lapított az öltözőben, mígnem a rendőrség kimenekítette onnan.

A vendégek 1–0-s győzelme után nekem is meggyűlt a bajom, de valahogy túlvészeltem” – emlékezett vissza máramarosi kalandjára a sípmester. A vásárhelyi bírók még így is mázlisták voltak vâlceai kollégájukhoz, Ion Crăciunescuhoz képest. A későbbi nemzetközi bírót 1981-ben agyba-főbe verték a bánsági Aninabányán, ahol a második ligás helyi csapat mindössze 1–1-et játszott a feljutásra hajtó Biharral.

Amint véget ért a mérkőzés, a háromezer néző a pályára rontott, és elcsípte a játékvezetőt, akinek az volt az állítólagos bűne, hogy mindvégig a nagyváradiakat segítette. Egy nyugdíjas vájár, Matei Schinteie mindmáig büszke arra, hogy úgy ragadta frakkon a később BEK-döntőt is vezető sporit, hogy annak a kitűzője és egy darabka a mezéből a kezében maradt.

Mi több, a nagy kavarodásban Schinteiének is kijutott egy-két ököl. Akárcsak a fekete ruhás áldozat segítségére rohanó Ion Streinunak. A Krassó-Szörény megyei kisváros rendőre a kapu torkába menekítette a szinte magatehetetlen Crăciunescut, ahol a testével próbálta védelmezni. Csakhogy a hálón keresztül a szögletzászlókkal kezdték szurkálni és ütlegelni a kapuba rekedt sípmestert.

„Tiszta szerencse, hogy a meccsre kilátogató száz sorkatonát sikerült mozgósítanom, és ezzel megmentenem a játékvezető életét” – mesélte Streinu, akiben felemás érzések kavarognak, amikor a négy évtizeddel ezelőtti verekedést próbálta felidézni.

Mint mondja, Crăciunescu gazember módjára fújta a sípot, két vagy három játékosukat kiállította, egy képzeletbeli les címén szabályos gólt érvénytelenített, és csak arra hajtott, hogy a Bihar ponttal vagy pontokkal távozzon.

Igen ám, csak a híre hamarabb odaért, mint a szirénázó autó, így a hirtelen erőre kapott és kórházi ágyukból feltápászkodott betegek támadták le. Ekkor nemhogy BEK-döntő vagy ifi világbajnoksági finálé vezetéséről nem álmodott; azt sem tudta, hogy élve hagyja-e el a várost vagy holtan.

„Azt hittem, hogy soha többé nem láthatom a családomat, a gyermekeimet, Aninabányán halok meg” – mondta minden idők egyik legtekintélyesebb román játékvezetője, a 72. életévét taposó Ion Crăciunescu.

Ma már az első osztályban egyetlen bányászcsapat sem rúg labdába; a 2. Ligában is csak a Nagybányai Minaur és Târgu Jiu képviseli a „brancsot”. A harmadik szinten mindössze Petrozsény, Déva, Brád, Marosújvár és Târgu Cărbuneşti szerepel a pontvadászatban, de egyik csapatot sem a bányavállalat tartja fenn.