Szamos-parti házak
„Fogat mosok, mert néha harapni kell,
ha nem is úgy, ahogy tegnap tettem.
Mondom, ma kézen fogott a Mester,
kettényílt az anyaföld felettem s ő
megmutatta: akkor is ilyen volt a tenger.
Majd leül, szalonnát szel, de előbb
megvárja, míg jóllaknak a kutyák,
s a varjak tolla lehull a kőkeresztről.”
(Tisztítóbűz)
2021. június 06., 12:072021. június 06., 12:07
Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente - mondjuk a Bulgakov teraszán.
Városrészlet
– Mit csináltál, mielőtt verset írtál volna? Vagyis, mielőtt leírtad volna a verseidet…
– Mielőtt megírtam volna a legelső versemet, kikapcsolt világban kikapcsolt tévével őrült ritmusban olvastam, dolgoztam – néha hétvégeken is –, és csak bámultam a könyvesboltok kirakatait, egy-egy, a Korunkban, az Utunkban látott versszaknak akár a formája is szinte delejes hatással volt rám. Letörten könyveltem el, hogy ezek tulajdonképpen olyan szobrok, amelyeket megfaragni én képtelen lennék.
Hogy normális-e ez az asszociáció, nem tudnám megmondani. Olyan világban éltem, amelyben a képzelőerő számomra talán mentőövet jelentett.
Magány
– A kései debütöd érdekes pillanat, ha idejében kezded, ha szokványosan alakul a pályád, 2010-re már jól beskatulyázott szerző lettél volna, kellően híres és tán megbecsült is, díjakkal kitüntetve. Jól mondom, hogy ez időtájt kezdett megváltozni Kolozsvár? Hangulatában, művészeti közéletében, mindenben…
– Debütöm a volt Igazság, későbbi Szabadság Tetőn című irodalmi rovatában kezdődött, 1996-ban, pontosabban nem is ott, mert annakelőtte egy római katolikus lap, hosszas huzavona után hajlandónak mutatkozott egyetlen létező versem közlésére. Tény, hogy annyi bizonytalanság után nyomtatásban olvasni az elsőt nem volt elvetni való esemény az életemben.
Visszatérve a Tetőnhöz, annak idején számítógépem sem volt, borítékolva vittem verset, prózát a szerkesztőségbe, ott aztán Lászlóffy Csaba döntött, akinek, nem győzöm hangsúlyozni, rengeteget köszönhetek. Szigorú kritikus volt, de ugyanakkor ragyogó tanítómester. Az indulás után a kitartáson múlott minden, következett a többi irodalmi lap, a Korunk, a Várad, a Látó, az Irodalmi Jelen, a Székelyföld, a Helikon. Aztán a kötetek...
Visszapörgetve az időt, Kolozsvár hangulata, ha erről beszélünk, szinte napról napra változott, annak függvényében, melyik vezére mit talált ki kormányzása idején. Mert szerintem nem a magánkocsmák, a magánteraszok adják meg egy történelmi város hangulatát, ahogy a többpártrendszer csatározásai sem. Aki viszont beleszokott a fél vajba, a kenyérjegybe, örülni tudott a legkevesebb pozitívumnak is, a stabilizálódó irodalmi, művészeti magvak jót jeleztek.
Karantén
– Azt írják egy helyen a verseidről, hogy „rozogaság, ócskapiac, aprópénz, használt világ, légüres semmi, a sohamár, a csend ura, a titok, a seb, a megsebzettség” egyfajta kulcsmetaforái a költői világodnak, meghatározó hangulatteremtő képek. Jól látom, hogy ezek a képek sokkal inkább a régi Kolozsvár és egy autentikus kolozsvári ember letűnő világa, az egykorvolt és gyors pusztulásnak indult értékek gyorsfényképei?
„Mert hát a szonettek, szabályos, alkalmanként még rímekbe is szedett sorok egy nagyon is bonyolult, drámaian sötét tónusú belső tájra vezetnek, ahol szemtől szembe manifesztálódik előttünk egy ábrándoktól, szentimentalizmustól mentes, sokszor keserű, kemény és cinikus világ. Olyan dolgok, mint a könnyedség, az optimizmus, a könnyed életöröm, vagy a remény itt – úgy fest – értelmüket vesztik. Trónfosztottá válik maga a költői küldetés is:
»Ez a nagy tálentum, ez a hamis ékszer! / Tegyél hát el emlékbe, Uram! / Te gyártottál ennek: semminek. / Kikapcsolok hát mindent, / mély gödröt ások, / belelövöm magam – a gyors zuhanás / kiszámíthatatlan, / mint a szenvedély, / mint az átok.« (Gödörbe lövöm magam). Hasonlóképp jár a szerelem is: »Borotvát ne lásson csuklód. De azt ne hidd, / hogy valaha boldogok leszünk. / Csak addig maradj, míg robban a motor, / szakad a fék, s a zuhanástól / felhasad, véres lesz térdünk, tenyerünk.« (Társkereső öt). Attitűdjéből fakadóan mélyen foglalkoztatja a halál, az elmúlás, a kiégés, a csalódás – az élet fényét vesztett oldala. Nem csoda, hogy – s erre a címben is céloz – magát egy legendás Poe–i alakhoz hasonlítja: »Krákogok, sírok, marhaságot írok, / én vagyok a kétlábú sohamár, / a csend ura. Küldetésem titok. / Fészket rakott bennem egy elvakult évben / a megsebzett, lódenes embermadár.«
Így elemzi – nagyon találóan – egyik magyarországi kritikusom a verseim világát, amely lelkivilágom, világképem tükre. Talán a látszat ellenére, kívül-belül megállapodott, magányos, statikus ember vagyok, egyáltalán nem jellemez a társas lények feldobódottsága.
Ég és mező
– Mintha Kolozsvár is, az élet is abszurddá vált volna… Mondhatjuk, hogy elveszett Paradicsom?
– Valóban abszurdnak tűnik. A hirtelen felpörgetett életvitelt elviselni nem könnyű, főleg a hányattatásokkal teljes, a maihoz viszonyítva mégis takaréklángon égő múlt megélőinek nem az.
Reménykedni lehet, valami folyton mozog, alakul, de aztán vajon visszafejlődik ugyanúgy?
Csendélet órával
– A verseid és a képeid világa között milyen összefüggéseket határoznál meg?
– Több képzőművész ismerősöm, barátom van, a nyolcvanas években háromévnyi szabadegyetemet végeztem szobrászat szakon. Ott is minden óra rajzzal kezdődött. Szerintem a vizuális művészet szoros összefüggésben áll az irodalommal, a képben is történet él, a történetet – a versekét is beleértve – képként láthatja az arra fogékony olvasó.
Bár képzeletvilágommal eléggé összeegyeztethetőnek érzem a kubista művészetet, az absztraktot kevésbé –, nem tudok elszakadni a klasszikus formáktól, főleg akkor nem, amikor az olaj annyi lehetőséget ad a munkák alapos kidolgozására. Engem, elég jó humorérzékem ellenére, szinte mindenki a letargia megtestesítőjeként lát, nem csalás, nem ámítás, ebben a világban soha nem leszek felhőtlenül boldog.
Azt is tudni kell, hogy nincs megfelelő képzőművészeti végzettségem, vagyis ahogy mondani szokás, nincs róla papírom, szinte csak ösztönből festek, rajzolok.
Csendélet gyümölccsel
– A képzőművészi hallgatásod, vagyis kései debütálásod mögött is ugyanaz a szándékosság, mint az előbbi esetben?
– Az időleges hallgatás egyrészt hangulat kérdése, másrészt a motivációé. A hiábavaló munka kiábrándító, ezért fogok örökké emlékezni az ösztönző Tetőnre, Lászlóffy Csabára.
A kastély udvara
– Összevetve a mai Kolozsvárt az élettapasztalataiddal, milyen jövőképet jósolsz neki?
– Kolozsvár jövőképe szerintem barna. Egyik román anyanyelvű orvos ismerősöm valamikor azt mondta, a magyar festők azért festenek inkább barnás színekkel, mert szomorúak, pesszimisták. Van benne valami, de ezt is csak a magam nevében mondhatom, mert évről évre, művésztől művészig változó az agyba, a lélekbe vetített élet.
3 fa
– Képzőművészként milyen ars poeticát tekintesz hitelesnek?
– Az ars poetica hitvallás. Azt írd, rajzold, fesd meg, ami benned születik és benned él. Ne utánozz senkit, mert vagy túl szűk, vagy túl tág lesz az az öltöny.
Keszthelyi György 1955-ben született Kolozsváron, azóta is ott él és dolgozik szinte válogatás nélkül bármilyen munkakörben. Hazai és magyarországi irodalmi lapokban, online felületeken jelennek meg versei, prózái, grafikái, munkáival rendszeresen részt vesz az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett tárlatokon. Nyomtatásban megjelent kötetei: Lélekzárka (kisregény, Bookart, Csíkszereda, 2014), Lódenes embermadár (versek, Kriterion, Kolozsvár, 2015). Beszámoló a látszatokról (versek, Várad, Nagyvárad, 2018).
Farkas Wellmann Endre
Cikkünk eredetileg a Brassói Lapok, a Háromszék, a Krónika, a Nyugati Jelen, a Székely Hírmondó és a Székelyhon 16 oldalas irodalmi-kulturális mellékletének, az Előretolt Helyőrségnek legfrissebb számában látott napvilágot május 31-én.
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
szóljon hozzá!