A képben is történet él – Beszélgetés Keszthelyi György költővel, képzőművésszel

– Mit csináltál, mielőtt verset írtál volna? Vagyis, mielőtt leírtad volna a verseidet…

– Mielőtt megírtam volna a legelső versemet, kikapcsolt világban kikapcsolt tévével őrült ritmusban olvastam, dolgoztam – néha hétvégeken is –, és csak bámultam a könyvesboltok kirakatait, egy-egy, a Korunkban, az Utunkban látott versszaknak akár a formája is szinte delejes hatással volt rám. Letörten könyveltem el, hogy ezek tulajdonképpen olyan szobrok, amelyeket megfaragni én képtelen lennék.

– A kései debütöd érdekes pillanat, ha idejében kezded, ha szokványosan alakul a pályád, 2010-re már jól beskatulyázott szerző lettél volna, kellően híres és tán megbecsült is, díjakkal kitüntetve. Jól mondom, hogy ez időtájt kezdett megváltozni Kolozsvár? Hangulatában, művészeti közéletében, mindenben…

– Debütöm a volt Igazság, későbbi Szabadság Tetőn című irodalmi rovatában kezdődött, 1996-ban, pontosabban nem is ott, mert annakelőtte egy római katolikus lap, hosszas huzavona után hajlandónak mutatkozott egyetlen létező versem közlésére. Tény, hogy annyi bizonytalanság után nyomtatásban olvasni az elsőt nem volt elvetni való esemény az életemben.

Visszatérve a Tetőnhöz, annak idején számítógépem sem volt, borítékolva vittem verset, prózát a szerkesztőségbe, ott aztán Lászlóffy Csaba döntött, akinek, nem győzöm hangsúlyozni, rengeteget köszönhetek. Szigorú kritikus volt, de ugyanakkor ragyogó tanítómester. Az indulás után a kitartáson múlott minden, következett a többi irodalmi lap, a Korunk, a Várad, a Látó, az Irodalmi Jelen, a Székelyföld, a Helikon. Aztán a kötetek...

– Azt írják egy helyen a verseidről, hogy „rozogaság, ócskapiac, aprópénz, használt világ, légüres semmi, a sohamár, a csend ura, a titok, a seb, a megsebzettség” egyfajta kulcsmetaforái a költői világodnak, meghatározó hangulatteremtő képek. Jól látom, hogy ezek a képek sokkal inkább a régi Kolozsvár és egy autentikus kolozsvári ember letűnő világa, az egykorvolt és gyors pusztulásnak indult értékek gyorsfényképei?

– Mintha Kolozsvár is, az élet is abszurddá vált volna… Mondhatjuk, hogy elveszett Paradicsom?

– Valóban abszurdnak tűnik. A hirtelen felpörgetett életvitelt elviselni nem könnyű, főleg a hányattatásokkal teljes, a maihoz viszonyítva mégis takaréklángon égő múlt megélőinek nem az.
Reménykedni lehet, valami folyton mozog, alakul, de aztán vajon visszafejlődik ugyanúgy?

– A verseid és a képeid világa között milyen összefüggéseket határoznál meg?

– Több képzőművész ismerősöm, barátom van, a nyolcvanas években háromévnyi szabadegyetemet végeztem szobrászat szakon. Ott is minden óra rajzzal kezdődött. Szerintem a vizuális művészet szoros összefüggésben áll az irodalommal, a képben is történet él, a történetet – a versekét is beleértve – képként láthatja az arra fogékony olvasó.

Bár képzeletvilágommal eléggé összeegyeztethetőnek érzem a kubista művészetet, az absztraktot kevésbé –, nem tudok elszakadni a klasszikus formáktól, főleg akkor nem, amikor az olaj annyi lehetőséget ad a munkák alapos kidolgozására. Engem, elég jó humorérzékem ellenére, szinte mindenki a letargia megtestesítőjeként lát, nem csalás, nem ámítás, ebben a világban soha nem leszek felhőtlenül boldog.

Azt is tudni kell, hogy nincs megfelelő képzőművészeti végzettségem, vagyis ahogy mondani szokás, nincs róla papírom, szinte csak ösztönből festek, rajzolok.

– A képzőművészi hallgatásod, vagyis kései debütálásod mögött is ugyanaz a szándékosság, mint az előbbi esetben?

– Az időleges hallgatás egyrészt hangulat kérdése, másrészt a motivációé. A hiábavaló munka kiábrándító, ezért fogok örökké emlékezni az ösztönző Tetőnre, Lászlóffy Csabára.

– Összevetve a mai Kolozsvárt az élettapasztalataiddal, milyen jövőképet jósolsz neki?

– Kolozsvár jövőképe szerintem barna. Egyik román anyanyelvű orvos ismerősöm valamikor azt mondta, a magyar festők azért festenek inkább barnás színekkel, mert szomorúak, pesszimisták. Van benne valami, de ezt is csak a magam nevében mondhatom, mert évről évre, művésztől művészig változó az agyba, a lélekbe vetített élet.

– Képzőművészként milyen ars poeticát tekintesz hitelesnek?

– Az ars poetica hitvallás. Azt írd, rajzold, fesd meg, ami benned születik és benned él. Ne utánozz senkit, mert vagy túl szűk, vagy túl tág lesz az az öltöny.