Visszamagyarítás erőszak nélkül

Kiss Judit 2013. október 10., 19:33

Beszélgetés Kémenes Lóránt dél-erdélyi szórványvidéken szolgáló római katolikus pappal, aki az ottani magyarság megmaradásáért végzett munkájáért magyar állami kitüntetésben részesült. 


Magyar állami kitüntetésben részesült a múlt hét végén. A Fehér megyei Küküllőszögben – Balázsfalván és a környéken – szolgáló római katolikus papként az ott élő magyarság megmaradásáért végzett kitartó munkájáért átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent az ön számára a kitüntetés?

Keresztet jelent. Római katolikus pap lévén nyilván eszembe jut a kereszt kétezer éves története, és az is, hogy ha keresztet kap valaki, azt valószínűleg nem fogadja óriási lelkesedéssel. Viszont az, akinek a vállára teszik, és a mellére, valamit nagyon tudatosan vállal. Az én legjobb barátom vállalta a keresztet, viszont nem ragaszkodott hozzá annyira, hogy még ma is rajta maradjon. Számomra üzenetértékű, hogy azon a kereszten, amely kétezer éve a barátomé, senki sem lehet fölfeszítve – hiszen a kereszt szimbólum. Méghozzá gazdag szimbólum: mindenekelőtt a pozitivitást jelenti, ugyanakkor minden irányba nyitott: fölfele és oldalra is. Ezzel a háttértudással, érzéshalmazzal, valamint alázattal fogadtam a kitüntetést. Ilyenkor nagy szavakat szokás mondani, hogy mennyire meghat, de akit a kereszt meghat, az térdre rogyik és fölfele tekint, hogy: “uram, gyere segíts, vigyük együtt”.

Tömbmagyar környezetben, Gyergyóban nőtt fel, és immár 6 éve szórványvidéken szolgál Balázsfalva környékén, ott erősíti az elrománosodott magyarok identitástudatát. Közismert, hogy az 1918-as balázsfalvi események miatt is megpecsételődött e dél-erdélyi vidék magyarjainak sorsa, majd súlyosbította a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után, a magyarok pedig egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és identitásuktól. Ön egyfajta tudatos mentést végez: megkísérli “visszamagyarosítani” őket. Kívülről nézve ez talán lehetetlenségnek tűnhet, hiszen tudathasadásos állapot, hogy a környékbeli magyarok rosszul, alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Mi okozza a legnagyobb nehézséget munkája során?

Én elsősorban azt szeretem előtérbe helyezni, ami előre mutat, de ez nem azt jelenti, hogy csökkentenénk a nehézségek súlyát. Ami nehézségként tapasztalható, hogy itt nemcsak fehérneműt lehet cserélni naponta, hanem a hitet és ha kell, nemzetiséget is – aszerint, ahogy a kényelem vagy érdek megkívánja. És ezzel úgy szembesülni, hogy az ember a tömbmagyarságból érkezik, megdöbbentő. Amikor idekerültem, a helyzet nemhogy elfogadhatatlannak, hanem egyenesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az is nehéz a munkámban, hogy parancsoljak magamnak – itt arra gondolok, hogy meg kell értenem: erőszakkal semmit nem lehet elérni. Hiába erőszakolom, hogy mindenki mondja azt, hogy magyar, attól ő a szívében még nem lesz az. De ha először sikerül a szíveket meghódítani – és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legnehezebb – akkor megtaláltuk a legérzékenyebb pontot. Onnantól már az ő döntésük lesz, hogy magyarok, nem pedig az enyém. Nem lehet elvárásokat támasztani, de nagyon lehet örülni annak, ha valaki erre tényleg rábólint.

Az 1700 lelkes Tűrben például, ahol szolgál, 1972-ben szűnt meg a magyar oktatás. Az idősebb generáció sem beszél magyarul, és a fiatalok sem?

Nagyon erős falakat kellett ledönteni ahhoz, hogy a hetven fölöttiek merjenek magyarul beszélni. Aztán sikerült oldani a gátlásokat, és mára a nagyszülők generációja már az utcán, de bárhol megszólal magyarul. Különleges “technikát” alkalmazunk: az idősebb generációval foglalkozunk leginkább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloké a jövő, és inkább beléjük kell energiát fektetni, de ez itt nem működik. Mert a fiatalokkal, akikkel hetente néhány órát találkozom – akár magyar-, akár hittanórán – hiába kínlódom magyarul, mert azt mondják, nem értik. Ez a pár óra nagyon kevés, utána pedig a hét többi órájában egészen más nyelvi környezetben van a gyerek. A nagymamákat és a nagypapákat kell meggyőznünk, hogy magyarul beszéljenek: mindent bevetünk, ruhabörzétől élelemig, amit csak tudok, idehozok. Amikor ellátogatok a családokhoz, úgy beszélgetünk, hogy közben hallja a gyerek, és legalább addig a nagyszülők csak magyarul szólnak a gyerekhez. Ily módon, ha majd kikerül egyetlen láncszem ebből a folyamatból – és ez a láncszem én magam vagyok, hiszen bármelyik pillanatban elhelyezhetnek – erőfeszítésem akkor sem volt hiábavaló.

Már gyerekkorában megválasztotta a hivatását. Azt írta a pályaválasztási űrlapra, hogy pap akar lenni, “elölről és fordítva olvasva is”. Ugyanakkor magyar nyelvet oktat, a hitoktatás is beletartozik a szolgálatba – úgyhogy pedagógus is. Milyen módszerekkel tanítja a magyart a környékbeli gyerekeknek?

Volt egy iskolai elöljáró annak idején, aki ráparancsolt a szüleimre, hogy azonnal változtassam meg az elhatározásomat. Következő nap újra meg kellett írni, milyen pályát választok, és akkor azt írtam: “visszafele olvasva is pap”. A magyar nyelv oktatásáról szólva: “hályogkovács” módszerekkel közelítem meg, mert nincsen magyar tanári képesítésem, ugyanakkor még nem találtak ki olyan módszert, hogy miként kell idegen nyelvként tanítani a magyart magyaroknak. Valahogy úgy képzelem el ezt a helyzetet, mint amikor jó néhány évvel ezelőtt nagymamámat láttam agyvérzés után: nagyon sokat kellett simogatni és masszírozni ahhoz, hogy gyógyulásnak induljon. De aztán megszólalt és talpra állt, majd még élt jó pár évet. Közösségi szinten is valahogy így kell eljárnunk: kizárólag román tannyelvű iskolában tanítok: és magyarul hiába próbálkoznék, mert összesen három gyerek, ha értene valamit belőle. Ha mindenik órán megjegyeznek egy-egy magyar szót, akkor már eljut az üzenet hozzájuk. Nem lehet célként azt kitűzni, hogy a gyerekek ismerjék Arany összes műveit, de azt igen, hogy halljanak magyar szavakat, és próbálják ezeket kimondani.

A templomban milyen nyelvű liturgián vesznek részt a környékbeli hívek?

A liturgia teljesen magyar, de Balázsfalván például vasárnap a prédikációt összefoglalom románul is. Érkeznek érdekes visszajelzések és ez szintén az identitás kérdésköréhez kapcsolódik: “nagyon jó, plébános úr, hogy elmondja románul is, magyarul meghallgatjuk, de románul értjük”. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjanak lépni a nyelvi komfortzónából, amibe belesodródtak, először ki kell mozdítanunk őket. És én úgy látom, hogy csak úgy lehetséges, ha fizikailag is kimozdulunk innen, olyan helyekre, ahol tömbben él a magyarság, illetve – és ez történt meg az elmúlt hét végén, amikor Tűr település alapításának 700. évfordulóját ünnepeltük – idecsalogatunk sok magyart, hogy mindenhol magyar szó hangozzék ez idő alatt. Ez adja meg a bátorságot a helyieknek, hogy maguk is beszéljenek.

A hét végi események ilyenformán azt példázzák, hogy sikerülhet valamiképpen összekovácsolni a környék elkallódott magyarságát?

Természetesen. És amikor megszólítjuk Küküllőszög magyarságát, nem az számít, hogy valaki katolikus-e, vagy hogy például péterfalvi-e, esetleg búzásbocsárdi – ahol már alig vannak magyarok –, vagy magyarbényei, bethlenszentmiklósi, küküllővári, boldogasszonyfalvi. Az számít, hogy együtt vagyunk és együtt alkotunk egészet.

Felújíttatta a tűri plébániát és templomot – önerőből is, hiszen évről évre elment Olaszországba, ahol kétkezi munkásként dolgozott, hogy pénzt szerezzen a renoválásra. A Tűri Magyar Ház létesítésén is dolgozik. Segítenek önnek a tömbmagyarság-beliek részéről vagy a magyarországiak?

Nagyon nagy erőt ad, hogy sokan segítenek Erdélyből, és nem szégyellem ezt megvallani, hiszen Isten sem szégyell engem, akármilyen gyarló vagyok. Sokan támogatnak Erdélyből: Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és természetesen Háromszék – a háromszékiekkel közösen van egy hivatalos összetartozás-programunk. Nem úgy viszonyulnak, hogy “na, akkor odadobunk valamit”, hanem egyenlő partnerek vagyunk, és ez a nagy dolog. Nemcsak hangzatos szavakat mondanak, hanem a két kezükkel, a szívükkel is itt vannak. Ugyanakkor elkezdünk kacsintgatni Magyarország fele is, hogy lássuk, kapunk-e valamilyen “hónunk alá nyúlást”. Ez a segítség pedig nem forintosítható: nem pénzt várunk, hanem magyar szót. Ez is megvalósulhatott most a tűri ünnepen: húszan voltak itt Miskolcról, akiket családoknál szállásoltunk el, hogy azokban a házakban legalább három napig magyarul beszéljenek. Az itteniek félnek kinyitni az ajtóikat, mert szégyellik, hogy nincs fürdőszoba, és főleg szégyellik, hogy nem tudnak magyarul, erre keresnek kifogásokat. De a vendégek és a házigazdák nagyon megszerették egymást, alig tudtak egymástól elszakadni. És ennél pozitívabb visszajelzés nem is kell.

Ön Balázsfalva első és egyetlen magyar nyelvű rádióműsorának megálmodója és vezetője is…

Október 22-én ünnepeljük harmadik születésnapunkat. Balázsfalván soha nem hangzott el azelőtt magyar szó a rádióban, már csak azért sem, mert monopol helyzetben van a magánrádió. Ennek ellenére egy évnyi kemény munka után az egyéves születésnapra meghívtuk a rádió igazgatóját, aki magyarul köszöntötte a hallgatókat. Egy balázsfalvi hölgy segít nekem, mi ketten próbáljuk megvalósítani, hogy valakinek tovább lehessen majd adni a magyar műsort, hogy el ne haljon. Próbálunk oly módon kommunikálni a hallgatókkal, hogy visszajelezzenek. És olyan szép, amikor kézzel írott levelek érkeznek a postaládába. Örömmel dolgozunk azon, hogy legalább hetente kétszer hallhassanak a környékbeli magyarok magyar szót.

A Hargita megyei Borzonton a saját telkén táboroztat gyerekeket. Főleg szórványból érkező fiatalokról van szó?

Mindegy, hogy honnan jönnek, a szórványból is természetesen. És az a lényeg, hogy ezek a gyerekek magyar környezetben táborozzanak, és felfedezzék, hogy öröm a többi magyar gyerekkel együtt lenni. De jönnek más régiókból is, sőt, Angliából is: olyan magyar gyerekek, akik alig beszélnek magyarul.

Hittudományi főiskolát végzett, majd jogot tanult Rómában. Ugyanakkor sok mindennel foglalkozik egyszerre azon kívül, hogy papként szolgál: szenvedélyesen fotózik – a tűri rendezvényen kiállították portréfotóit – , zenél, rádiózik, pedagógusként is dolgozik. Hogyan fér mindez az életébe?

Az egyik válaszom erre az, hogy székely vagyok. A másik, hogy szívvel-lélekkel el lehet a dolgokat végezni. Ugyanakkor erről az a székely vicc jut eszembe, amikor János bácsit megkérdezték, hogy maga mindenhez ért? Erre pedig azt válaszolta: mindenhez es.

És mik a további tervei?

A Tűri Magyar Ház, amelyet a régi magyar iskola épületében létesítünk – a házat nagy nehezen sikerült visszaszereznünk – ha számokban akarnék beszélni, azt mondanám, 35 százalékban készen van. Nincsenek különleges terveim, ugyanazt szeretném tenni továbbra is, amit eddig. Talán még tudatosabban, hogy minden egyes kő, amit leteszünk, az örökség részévé váljon.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
5 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat