Temesvári forradalom: Istennel a „kivégzőosztag” előtt – Második rész

– Hányan lehettek ott, a katedrális lépcsőin?

– Több tucatnyian.

– És hányan lehettek a téren a fosztogatók?

– Ott több százan. De voltak más tereken, más utcákon is. Tudom, mert jött egy srác egy zászlóval, amit a pártszékházból hozott el.

– Címeres zászló volt? A kommunista címerrel?

– Igen, címeres volt. Akkor még nem vágták ki. Ki akarta tépni a srác, de nem sikerült, és félő volt, hogy teljesen szétszakad. Mondtam neki, hogy hagyja úgy, nem a címer érdekel bennünket. Később vágták ki a címert. Ez a srác is odajött hozzánk a katedrális lépcsőjére, és ott mindenféle jelszavakat skandáltunk. „Vrem alegeri libere! Vrem alegeri libere!” (Szabad választásokat akarunk!) Közben besötétedett, 18 óra lett, a Capitol mozi és a polgármesteri hivatal között négy sor katona jelent meg felénk fordított fegyverekkel. A katedrálistól jobbra egy bundákkal, prémekkel kereskedő üzlet is volt, és valaki felgyújtotta a bundákat. A tüntetők bementek, és minden árut kihordtak, mert ez egy lakóház földszintje volt, a tűz átterjedhetett volna a lakásokra. Akkor kezdtük énekelni a Deșteaptă-te române-t. De csak ezt az egy sort tudtuk belőle, folyamatosan ezt ismételgettük. És énekeltük a Hora unirii-t is. Ott kezdődtek az éneklések.

korábban írtuk

Sulyok Tamás: a mai szabad Románia Temesváron fogant, Tőkés Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak

A mai szabad Románia Temesváron fogant, Tőkés Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak Románia szabadságának visszanyerésében, a népsanyargató diktatúra lebontásában – hangoztatta Sulyok Tamás köztársasági elnök szombaton Temesváron.

– A milícia, a hatóságok nem léptek fel a fosztogatókkal szemben?

– Nem. Ma már azt hiszem, hogy tulajdonképpen ők voltak a kirakatok betörői. Így akarták vandalizmusra bírni az embereket. Először én is beálltam a törők-zúzók közé, de aztán megjött az eszem.

– Mi történt ez után?

– Négy sor katona volt a Capitol mozi és a városháza között, ilyen gyerekek, sorkatonák, és egy sor pajzsos katona is kék egyenruhában. A fegyvereiket felénk fordították. Én megfogtam az egyik kiskatona puskacsövét, a mellemhez szegeztem, és rászóltam: mit akarsz, ránk fogsz lőni? A gyerek okosan válaszolt: Mit csinálnál, ha te lennél a helyemben? Aztán megkérdezte, hogy nincs egy cigim? Mondtam, én nem dohányzom, de kérdeztem, hogy nincs valakinek egy cigarettája. Egy tüntető egy egész csomagot odaadott neki. Nem történt semmi. Aztán összegyűltünk ezzel a zászlóval a katedrális és a Capitol mozi nyári kertje közé, és elindultunk a diáknegyed felé, hogy tüntetni hívjuk az egyetemistákat. Több százan lehettünk. Egy lánnyal együtt vittük a zászlót. Mi voltunk a menetoszlop élén. Azt scandáltuk: Să scoatem studenții! Să scoatem studenții! (Hozzuk ki a diákokat). „Uniți-vă cu noi!” (Csatlakozzatok hozzánk!)

– Csatlakoztak?

– A diákotthonok ajtajai be voltak zárva. Egy diák az első emeletről ugrott ki, hogy csatlakozhasson hozzánk. De mi kinyitottuk az ajtókat, és jöttek a diákok. Még a diáknegyed felé tartottunk, amikor odajött hozzám egy lány: Hé, Dane, mit csinálsz? Egy barátnőm volt, (Ewinger) Slobodanca. Nem a barátnőm, de jól ismertük egymást. Belém karolt, és jött velem. Előtte már átadtam a zászlót másnak. Mindenki a zászlót akarta vinni, az dicsőség volt. És dicsőség volt számomra is, hogy én vittem elsőként egy kékesfehér dzsekis lánnyal együtt. Nem tudom a nevét, később úgy hallottam, hogy meglőtték. Nagyon fel voltam öltözve, melegem volt, izzadtam, le akartam maradni, de Slobodanca mind noszogatott: Mi van, félsz? Gyere az oszlop élére! Kiáltsad hangosabban! A diáknegyedből az Ofcea utcán jöttünk ki, a Pestalozzi utcán balra kanyarodtunk. Közben volt ott egy szakállas férfi, az időnként beszélt a tömeghez. Amikor ott kikanyarodtunk, azt mondta Slobodanca, emeljem fel, hogy nézze meg, hányan lehetünk. El volt ragadtatva. Azt mondta: hú, legalább 4-5 ezren vagyunk, de nem látok mindenkit, mert a sarok után is jönnek még. Két-háromszázan indultunk a katedrális mellől, és több ezresre dagadt a tömeg.

– Volt egy kijelölt cél, ami felé vonultak?

– A Milíciára akartunk menni, hogy szabadítsuk ki a letartóztatottakat. Amikor a Néppark sarkához értünk, a szakállas megint megszólalt. Azt mondta, testvérek, a központban sebesültek és halottak vannak, túl nagy lett az oszlopunk, váljunk ketté, az egyik fele menjen a Bega mellett a Decebal-híd felé, a másik forduljon vissza a Mihai Viteazul-híd felé. Mi a zászlóval a Decebal-híd felé indultunk, az eredeti tervet követve ki akartuk szabadítani a letartóztatottakat. A baloldaliak vissza indultak oda, ahonnan elindultunk vagy két órával az előtt, hogy segítsék a sebesülteket.

– Mikor hallották először, hogy dörögnek a fegyverek?

– Este nyolc óra tájt, az Ofcea utcán voltunk, amikor erősebben lőni kezdtek. A központ felől hallatszottak a lövések. A mi csoportunk ment tovább a Decebál-híd felé. Amikor megközelítettük a hidat, egy kivégzőosztagot láttunk magunk előtt. Hat-hét katona állt, és előttük ugyanannyi féltérdre ereszkedve. Amikor közeledtünk hozzájuk, valaki elkiáltotta magát: „Nu vă impacientați!” (Ne türelmetlenkedjetek!) Akkor hallottam először ezt a kifejezést. Mi haladtunk tovább. Az első sorban össze voltunk fogózkodva. A jobb oldalamon Slobodanca, a bal oldalamon egy másik lány, Roxana. A menetelés során ismertem meg. Amikor vagy harminc méterre megközelítettük a kivégzőosztagot, láttam, hogy az osztag jobb oldalán állt egy férfi. Cigarettázott. Amikor eldobta a cigarettát, minden figyelmeztetés nélkül lőni kezdtek ránk. Fütyültek a golyók a fülem mellett. Egy a fejem fölött ment el, érte a hajamat. Volt, aki elesett, volt, aki futni kezdett. Én ott maradtam az út közepén. Teljesen leblokáltam. Nem hittem el, hogy képesek lesznek ránk lőni. Sötét volt, de szemkontaktus volt közöttünk és a katonák között. Ott álltam az út közepén, és mintha fél méterrel előttem valami paraván lett volna, a golyók kikerültek. Amikor éreztem, hogy egy kicsit elbizonytalanodnak a katonák, és csillapodik a golyózápor, próbáltam a Bega felé menekülni. Az volt a szándékom, hogy beleugrom a vízbe. Amikor épp nekilendültem, eltalálták a bal lábszáramat. A bőr megmaradt, de a lábam eltűnt. A bemeneteli lyuk akkora volt, mint a golyó, de a sípcsont és a lábszáram eltűnt mögötte. Felrobbant. Csak egy húsdarabocska maradt a bőrön.

– Dumdum golyóval lőtték meg?

– Kétszer robbanó tölténnyel lőttek. Amikor a kórházba értem, a hordágyas, aki levetkőztetett, levágta a ruháimat, elcsodálkozott, hogy nincs lábam. Ott hallottam a dumdum golyót. Addig nem hallottam ilyenről. Slobodancát hasba lőtték. A holtteste is eltűnt. Nincsen sírja a földön. Őt összegyűjtötték onnan, és elvitték Freidorfra, ahol szalmában elégették. Csak őt. Aki engem összeszedett, az mondta, hogy ott volt mellettem ő is, még élt.

korábban írtuk

Államfők jelenlétében ünneplik a temesvári forradalmat a 35. évfordulón

Sulyok Tamás magyar köztársasági elnök és Emil Constantinescu egykori román köztársasági elnök jelenlétében ünneplik szombaton Temesváron a Ceaușescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalom kirobbanásának a 35. évfordulóját.

– Eszméleténél volt?

– Amikor meglőttek, épp lendületben voltam, és még repültem egy-két métert a levegőben. Az út és a Bega között volt egy gyepes terület, azt hiszem, ott fordult meg egy páncélos, ami mély nyomokat hagyott a sárban. Oda estem a nyomokba. Eszméletemnél voltam. Jöttek valakik, hogy felemeljenek. Amikor megfogták a karjaimat, és két oldalról felemeltek, akkor elájultam, mert a vér kifolyt belőlem. Szerencsém volt a három rend nadrággal, mert nem tudott olyan könnyel elfolyni a vérem. Olyan lett a nadrágszáram, mint egy rögbilabda. Amíg ott voltam, azt éreztem, hogy meghalok. Mikor meghalsz, úgy érzed, mintha emelkednél felfelé. Kicsidenként, kicsidenként. Amikor már vagy húsz méter magasan voltam, láttam két reflektort, amint rávilágítottak a testemre ott lent a sárban. Mondtam az embereknek, hogy tegyenek le, mert úgyis meghalok. Olyan szép volt. Amikor letettek, akkor megint visszanyertem az eszméletemet, mert vér jutott a szívembe. Amikor felemeltek, akkor megint elvesztettem az eszméletemet. Akkor jöttek mások, felemeltek, és betettek egy Dacia csomagtartójába. A hátsó ülésen másik sebesült feküdt. Én kicsi voltam, befértem a csomagtartóba.

– Melyik kórházba vitték?

– A Megyei Kórházba. Ott egy óriási terembe kerültem, ahol a földön mindenütt sebesültek, halottak. Nem messze tőlem, egy negyvenéves körüli férfi próbálta visszarakni a beleit a hasüregébe, és mondta: jaj, meghalok, jaj meghalok. Ott aztán lefagyott a mosoly az arcomról.

– Bekötötték a sebét? Foglalkozott valaki magával?

– Jöttek a hordágyas betegszállítók, az asszisztensek, megjelent egy ismerős: Dane, mi van veled? Mondtam, ugyanaz, ami itt mindenkivel. Ő is, és egy asszisztens is a pünkösdistáktól volt. Valamennyire ismertük egymást. A baptisták és a pünkösdisták testvéreknek érezték egymást. Gyorsan feltettek egy hordágyra, és vittek be a műtőbe, levágták a nadrágokat rólam, és levágták a bőrt is, amin lógott a lábfejem. Teljesen meztelenül ébredtem hol itt, hol ott. Ez a hordágyas fiú és az asszisztens nő eldugtak engem valahol a kórházban. Csak kedden reggel talált meg két ügyész, akik aztán vallatni kezdtek. Mit csináltál, hol jártál? Ők már mindent tudtak. Odatettek, hogy írjak valamit alá. Azt mondták, miután kijössz a kórházból bevágunk a börtönbe, mert el akartad adni az országot a magyaroknak. Ezzel fenyegettek.

– Nem tudja a nevüket?

– Nem mutatkoztak be. Csak ezek voltak ketten, és egy asszisztensnő, aki mindvégig ott ült a kórteremben, és hosszú kötőtűkkel kötött. Öt perccel az után, hogy kihallgattak, beraktak egy mentőbe, és átvittek az ortopédiára. Az hallatszott, hogy a Megyei Kórházban a Securitate sebesülteket végzett ki. Szerencsém volt. Így találkoztam egy asszisztensnővel, Ani asszonnyal, aki anyámként vigyázott rám. Petrescu doktor úr is mindent megtett, pedig nem volt gyógyszer, nem volt semmi. Benzinnel fertőtlenített, és vágta ki azt a húst, ami már megfertőződött. Csak Fasconal és Diazepam volt a kórházban, semmi más.

– A lábszárát lőtték meg, de önnek most combtól hiányzik a lába. Miért?

– Háromszor is kellett újabb és újabb darabokat amputálni. Aztán Ausztriába kerültem. 1990 január 3-án értem jött egy repülő, és Bécsbe vitt egy kórházba. Ott állapították meg, hogy a térdemet már nem tudják megmenteni. A fertőzés kezdte megenni a csontjaimat.

– Mikor került haza?

– Április 30-án utaltak ki a kórházból, és május 4-én értem haza.

– Nem csináltak protézist?

- De. Még ott, Ausztriában. Próbáltam megszokni, de gondolja el, a testem teljes súlyának egy apró kicsi felületre kellett nehezednie. Állni is fájdalmas volt, nemhogy menni. Aztán meghibásodott a műláb talpa, nem tartotta már a csavar a lábfejet. Ha hátra fordítottam a lábfejet, akkor jobban állt, nem lötyögött jobbra-balra. Mentem az utcán úgy, hogy az egyik lábfejem előre, a másik hátra állt. Mindenki megfordult utánam. Egy darabig használtam ezt a protézist, de azt éreztem, hogy sokkal jobban tudok mozogni mankóval, protézis nélkül, úgyhogy letettem. Pár évig nélküle jártam. Aztán csináltak egy másikat Belgiumban, de azt nagyon keveset használtam. Elszoktam már tőle. Akkor csatoltam még fel, amikor be akartam csapni a leendő feleségemet. Mentem megismerkedni vele, és mankó nélkül, műlábbal indultam el. Az úton a halálomat kívántam, annyira fájt. Aztán miután elvettem feleségül, már nem kellett bizonyítanom, és elhatároztam, hogy többet nem kínlódom. Ebből a házasságból született két lányom. A gyerekeim már mankóval ismertek meg, úgy szoktak meg. Mikor a nagyobbik három éves lehetett, egyszer a műlábbal mentem el valahová, és amikor hazaérkeztem, hívtam magamhoz a lányom, és nem akart odajönni. Látta, hogy valami csalás van a dologban, hiszen az ő édesapjának csak egy lába van.

– Hogy tekint ma vissza 1989-re? Hiszen önnek aztán tényleg meghatározta az életét.

– December 15-e csodálatos volt. Akkor született a forradalom. Ez a Vasile Cercel mondta először, hogy le a kommunizmussal, de a forradalom magja Tőkés László volt. Őérette gyűltünk ott össze.

– A mai eszével felró magának valamit? Ma másképpen csinálná?

– Nyilatkoztam is, ha még lenne egy forradalom, van még egy lábam és két kezem, ezeket bármikor bevetném. Semmit nem bánok abból, ami volt, hiszen szörnyű korban éltünk, nagyon rossz volt, tudja ön is. Köszönöm az Istennek, hogy megszabadított, és imádkozom Istenhez Tőkés úrért. Ahogy Nicolae Corneanu ortodox érsek mondta: kár, hogy csak egy Tőkés László volt az országunkban.

– Mintha mégis elfelejtették volna a forradalom Tőkés Lászlóhoz kötődő fejezetét. A forradalmi emlékezés mintha mellőzné Tőkés Lászlót.

– Ezek a dolgok meghaladnak engem. Egyszer minden feledésbe merül. Nemcsak Tőkés úr. Sokszor engem is káromolnak: Mi az, taknyos? Mit akartatok? Nem volt elég jó dolgotok? Én is, és mi mindannyian szembesülünk ezzel. Nem akarunk babérokat. Nem is gondoltunk arra, hogy ez fog történni. Tőkés László sem, én sem. De ez van. Valamikor múzeumi tárgyakká válunk. De hát mi írtuk a történelmet.

– Két-három évvel ezelőtt Tőkés László azt mondta a temesvári évfordulón: „Köszönöm a temesváriaknak, hogy jöttek, amikor hívtam őket, és nem mentek el, amikor hazaküldtem őket...” Mit szól hozzá?

– Én azt hiszem, hogy a háta mögött levő bajuszos úr kényszerítette arra, hogy hazaküldjön bennünket, hogy folyamatosan arra kérjen, hogy legyünk fegyelmezettek, hogy ne csináljunk felfordulást. A lelke mintha azt mondta volna, hogy maradjatok, maradjatok, ne menjetek el!

korábban írtuk

A presbiter, aki „meggyónta” Tőkés Lászlónak, hogy róla jelent a Securitaténak – Első rész

Kabai József fogtechnikust, Tőkés László első temesvári bizalmasát a Securitate is beszervezte, de helyzetét a lelkésznek is „meggyónta”, és úgy próbált egyensúlyozni, hogy a politikai rendőrséget se haragítsa magára, de Tőkés ellenállását is segítse.