Az érkezők túlnyomó többsége viszont nem luxuskocsival, hanem egyetlen bőrönddel, gyalog lép át a határon. Jobbára otthon maradni kénytelen férjük által elkísért fiatal nők – egyedül vagy csemetéikkel. Java része előre kigondolt tervvel érkezik, és pontosan tudja, hová és kihez szeretne eljutni Nyugat-Európába. Más meg örül, ha valaki a határ innenső oldalán, ha kis időre is, de szállást és kosztot, netán alkalmi munkát biztosít számára.

Egy biztos: a sok-sok önkéntesnek és a jó szervezésnek köszönhetően senki nem marad étlen-szomjan vagy fedél nélkül a feje fölött. Már a határnál sorakozó sátrakban melegedni, enni-inni hívják a Romániába útlevéllel vagy anélkül belépőket. Számos panziótulajdonos ingyen látja vendégül a menekülteket, emellett Bukovina lakói közül nagyon sokan a saját otthonukat osztják meg az ismeretlen rászorultakkal. Szinte példátlan az a közösségi mozgósítás, amelynek köszönhetően minden egyes menekült, aki belép az országba, különleges ellátásban és segítségben részesül.

Románia jó, de inkább csak tranzitnak

Az áldott állapotban lévő Olga két kisgyerekével érkezett a határhoz. A határ túloldalán, Csernyivci megyében fekvő, szinte színromán Colencăuţiból származó 32 éves nő szerencsésnek vallja magát, hisz szucsávai barátainál lelhet menedékre. Miközben mesél, egy ismeretlen egészen diszkréten száz lejt próbál a markába nyomni, ám nem fogadja el. „Szpászibá, mulţumesc! – köszöni meg, miközben kezével is nemet int. – Vannak, akik sokkal inkább rá vannak szorulva”. Neki egyetlen kívánsága van: egészségben visszatérni szülőföldjére és gyermekei apjához – lehetőleg minél előbb.

Julia Kutyétov és lánya Csernovicból érkezett. A határátkelőnél önkénteskedő Corinánál lelt menedékre. Habitusa viszont nem engedi tétlenkedni: az érkezése utáni napon ő maga is kijött Szeretvásárra, ahol tolmácsként igyekszik az újabb hullámmal érkezők segítségére lenni. Míg a két, harmincas éveiben járó embertársain segít, gyermekeik Corina szucsávai otthonában játszadoznak. Néhány nap múlva Juliáék repülőre ülnek és a nő Olaszországban élő szüleihez utaznak. Két másik fiatal anyukával egy katonai sátorban találkozunk. Ukrán mind a kettő, és csak egyikük beszél angolul. Örülnek, mert hetedmagukkal együtt még aznap délután buszra ülhetnek. Irány a jászvásári nemzetközi repülőtér, onnan meg Madrid, ahol mindkettejüket várja vendégmunkás férje.

Már a menekültáradat első napjaiban kiderült, hogy az érkezettek zöme Romániát csak tranzitországnak tekinti. Különben nem várakoznának üresen óra hosszat az út mentén a szucsávai önkormányzat, illetve különböző szállítási vállalatok és turisztikai cégek buszai. A modern járgányok közül ottlétünk alatt csupán egy gördül ki: Kijevben tanuló indiai diákokkal vág neki a félnapos útnak, irány az otopeni-i röptér. A többi sofőr a buszban telefonját simogatva üti el az időt. Egyikük azt mondja, csak ritkán akad egy-egy fuvar, az is a jászvásári, kolozsvári vagy éppenséggel bukaresti légi kikötőkbe. Aki Szucsávát vagy környékét választja, az is csak néhány napban, legfeljebb hétben gondolkodik.

Nagyobb a kínálat, mint a kereslet

Egyelőre úgy tűnik, az út mentén felállított sátrak kínálata lényegesen nagyobb a keresletnél. Ennek két oka lehet: vagy egyre többen és többet adakoznak a határ innenső oldalán, vagy egyre kevesebbet töltenek a segélysátrakban a túlsó oldalról érkezettek. A nulla fokos, rendkívül szeles időben a legnagyobb keletje a forró teának van. A gyerekek az édesség után nyúlnak, míg a legpindurabb babákat cipelő édesanyák a pelenkacsomagoknak örülnek a leginkább.

A standokon minden van, amire egy utazónak szüksége lehet: az ívóvíztől a fájdalomcsillapító gyógyszerekig, a meleg levestől a pokrócokig, a tisztasági betéttől a téli kabátokig. Egy kartondobozból plüss állatkákat, a másikból babákat lehet választani. Van, aki kötött gyapjú zoknit adományozott az önkénteseknek, más a kamrája polcáról emelte le kedvenc gyümölcskompótját. Olyan férfival is találkoztunk, aki az anyósa által sütött, még meleg kaláccsal futott ki a határállomásig.

korábban írtuk

Már meghaladta a 110 ezret a Romániába érkező ukrajnai menekültek száma

Az elmúlt 24 órában 23 862 ukrán állampolgár lépett be Romániába, 5,6 százalékkal többen, mint egy nappal korábban – tájékoztatott szerda reggel az országos határrendészet (IGPF).

A vöröskereszttől a félholdig

A határátkelőhöz vezető út mentén az első sátor a Vöröskereszté, a következő a félholdé. Maruf Yaman és hat társa Törökország fővárosából, Ankarából utazott a kis bukovinai városba. Szombat óta segédkeznek a rászorultakon, főként otthonról hozott élelmeket kínálva. A török fiúk azon viccelődnek, hogy könnyű dolguk van, mert az édesszájúakat mind odavonzzák.

Alexandru Lozovenu, a Salvaţi copiii (Mentsétek meg a gyerekeket) szervezettől érkezett a segélyövezetbe. A Szucsáván tanuló tizenhat éves moldovai diáknak ez az első „munkanapja” Szeretvásáron. Anastasia Roşioru egy évvel nagyobb nála, ő is az iskolából „lógott el”, csakhogy segíthessen embertársain. Felváltva, egyik nap a határnál nyolc órát, másik nap a szucsávai vasútállomáson hat órát sürgölődik. „Úgy érzem, itt van szükség rám. Nekem mindennél fontosabb, hogy mosolyt csaljak ki a nehéz helyzetben lévő embertársaink arcára. A tananyagot később be lehet pótolni, segíteni viszont most kell” – mondja, hozzáfűzvén, hogy az oktatói megértők.

Ery Pervulescu Bukarestből jött, a Romániai Zsidó Hitközséget képviseli. Társai egy hatalmas sátor felállításán dolgoznak, ahová jobbára izraelita menekülteket készülnek fogadni. A szervezetben programigazgatóként dolgozó fiatalembert arról értesítették, hogy jelentős zsidó közösségek is vándorbotot ragadnak és elhagyják Ukrajnát az elkövetkezendő napokban. Egyesek Izraelbe, a rokonokhoz készülnek repülni, mások Nyugat-Európában keresnek menedéket. Mint hangsúlyozza, bár elsődlegesen a zsidó testvéreikért utaztak Bukarestből Szeretvásárra, a keresztény menekültekkel sem kivételeznek, ők is számíthatnak a támogatásukra.

A Mózes-hitűek mellett ott vannak a Jehova-tanúi, a pünkösdiek gyülekezetének képviselői, és nyilván a környékbeli ortodox papok és szerzetesek hada, románok és hazai ukránok. A görögkeletiek képezik a legnépesebb felekezeti tábort. Standjaikra újabb és újabb utánpótlás érkezik, távozásunkkor éppen a szucsávai érsekség kocsisorát vezeti fel a rendőrség villogó autója.

A határtól mintegy 40 kilométerre fekvő Vicovu de Jos egyik elit panziója is tele van menekültekkel. Amint Andrei Pleşca tulajdonos magyarázza, a módosabbak a Bookingon keresztül már napokkal ezelőtt lefoglalták a szállásukat. A hányatottabb sorsúakat az önkéntesek irányították ide, számukra ingyenes a szolgáltatás. Érkezésünk napján egy 70 esztendős asszony és az általa nevelt 16 éves unoka távozott a szálláshelyről. Ők három napig élvezték a fiatal turisztikai szakember vendégszeretetét – és nem csak. „Egy régi autóval jöttek, amit a mama vezetett. A kocsi elromlott, mi meg gondoskodtunk a cserealkatrészekről és arról, hogy a falubeli mesteremberek megjavítsák. Ma továbbindulhattak lengyelországi rokonaikhoz” – meséli a kétgyerekes családapa. Andrei nyomban hozzá is teszi: mindezt a szíve diktálta, és nem azért mondta el, hogy a sajtóban fényezze magát vagy a vendéglátó egységét.

Egyeseknek legfontosabb a pénz és a nézettség

Miközben a jó szándékú emberek százai, ezrei próbálnak enyhíteni a menekültek fájdalmán, az átkelőhöz közvetítő kocsikkal kivonult román hírtelevíziók pontosan a szívszorító sorsok „kiélezéséből” igyekeznek hasznot húzni. Mikrofonnal a kezükben fiatal riporterlányok sebeket tépnek fel, vagy minimum könnyet fakasztanak a szavakat kereső alanyaikból. „És milyen volt az édesapádtól való elválás?” – kérdezi az egyik bukaresti kollegina a mindössze négy-ötéves forma, melléhez plüsskutyát szorító kislánytól. A megszeppent gyermek megpróbál valamit románul gagyogni, és szerencsére nem veszi észre, hogy félreforduló anyja sírva fakad. „Ön gyereket vár?” – csodálkozik rá egy másik újságírónő a két hónap múlva szülni készülő kétgyerekes asszonyka láthatóan kidomborodó hasára, majd odaszól az amúgyis is résen lévő operatőr kollégájához: „Ezt feltétlenül filmezd!”

Az önkéntesek és a tolmácsok sokszor hiába figyelmeztetik az idegeneket, hogy a hatóságok, egyházak, civil szervezetek mindenkinek ingyen és bérmentve segítenek akár az ország túlsó felébe is eljutni, a haszonlesők itt is igyekeznek megtalálni a számításaikat. Szucsávai fiatal lány meséli, hogy egyesek csillagászati összegekért fuvarozzák a jászvásári repülőtérre a módosabbnak tűnő, horogra akadt személyeket, mások szállodai árat konkuráló pénzért kínálnak fel többhetes kvártélyt.

Mintha a jó tündér járt volna a határnál

Még tiszta szerencse, hogy ezúttal a jó szívvel segédkezők túlnyomó többségben vannak. Az ember viszont csak ámul és bámul, miközben felteszi magában a költői kérdést: miért kell egy életeket megkeserítő vagy éppenséggel kiirtó háborúnak és menekültáradatnak beköszöntenie ahhoz, hogy az addig csak az amerikai filmekben látott mérhetetlen szeretetáradatot érzékeljen? Ki hitte volna egy héttel korábban, hogy nemsokára idős személyek bőröndjeit cipelő csendőröket láthat, minden kérdésre türelemmel válaszoló, készséges állami hivatalnokokat hallhat, segélyeket osztogató pópákkal találkozhat… Mintha a jó tündér varázspálca suhintással mindenkit megérintett volna.

Vagy legalábbis majdnem mindenkit. Merthogy a mindennapi életben szinte lépten-nyomon ránk köszönő udvariatlan, zord magatartást tanúsító romániai hatóságok komor arcáról egy ifjú rendőr mégiscsak lerántja a leplet, miközben háromszor is rámordul a majdnem hatszáz kilométerről segélyekkel érkező, ám kissé ügyetlenkedve parkoló gépkocsivezetőre.

Amúgy március első napjaiban mintha a karácsony szelleme lengené be a határátkelőt, ahol – tavasz érkezése ide, globális felmelegedés oda – távozásunk és a besötétedés után a hó is elkezd pilinkélni. Holnap még nehezebb nap következik.