Romos gyárak rondítják a városképeket Erdély és a Partium szinte valamennyi településén

Elhagyott, gazzal benőtt egykori gyártelepek rondítják Erdély és a Partium városainak peremét, s akadnak olyan települések is, ahol a városközpontban is vannak leromlott állagú egykori üzemek. A „dicsőséges szocializmus” 21. századi relikviáinak használható részeit, még amíg némi értéke volt, pénzre váltották „az ügyeskedők”, illetve az ezután még épségben maradt részeit rég széthordták a rászorulók.

A kitört ablakok, illetve sok esetben oszlopokig és tartófalakig lecsupaszított épületek látványa azt a hatást kelti, mintha egy hollywoodi rendező horrorfilmjéhez vagy thrilleréhez gyártotta volna azokat rendelésre a díszlettervező, hogy legyen, ahol a rosszfiúk csereberéljék a kábítószert vagy egyéb lopott holmit, illetve hogy legyen, ahol elrejteniük gyalázatos tetteik bűnjeleit. Az egykori gyárak, üzemek többnyire még 2000 előtt magánkézre kerültek, ám meglehetősen csekély azoknak a vállalkozóknak a száma, akik hasznosítani tudták az egykori hatalmas gépcsarnokokat, gigantikus méretű szerelőműhelyeket. A legtöbb helyen az önkormányzat is tehetetlen, hiszen azon túl, hogy a tulajdonosokat kötelezi az épületadó kifizetésére, nem sokat tehet.

Lehangoló határátlépés

Akik Magyarországról Erdély felé haladnak, s a Nagyvárad melletti Bors községnél lépik át a határt az E60-as főúton, a határátkelő és a város közötti tíz-tizenkét kilométeres szakaszon rengeteg gyárépületet láthatnak az út két oldalán. A legtöbb működik is, némelyik azonban igen lehangoló képet nyújt, mivel évek vagy évtizedek óta nincs használatban. A legnagyobb ezek közül a Sinteza vegyianyag-gyár, amely csak részben működik – részletezte a Krónika érdeklődésére Pásztor Sándor nagyváradi városi tanácsos, az városrendezési bizottság tagja.

Megtudtuk: a méretes ingatlan, amelyben az előző rendszerben számos terméket állítottak elő, mindössze 9-10 kisebb tulajdonrészből áll, és a ma is aktív üzem ezeknek csak némelyikét használja. A környéken található az Alumina timföldgyár is. Pásztor Sándor felidézte, a gyárat orosz befektetők vásárolták meg néhány évvel ezelőtt, és egy ideig működtették is, azután azonban különböző kedvezményekért folyamodtak az önkormányzathoz, de ezeket nem kapták meg. A tanácsos úgy tudja, olcsóbb fűtést és villanyáramot kértek maguknak, mint a város többi fogyasztója, és miután kérésüket visszautasították, elhagyták az üzemet, amely mai napig nem termel. A kommunizmus tipikus gyárépítési lázának terméke a ma is működő, városi kézben lévő hőerőmű, az Alfa bútorgyár, illetve a cukorgyár – mindben ma is folyik a termelés.

A bihari megyeszékhely legrosszabb állapotban lévő elhagyatott gyárépülete az a másik hőerőmű, amelyet a váradiak CET II-ként ismernek, és amely már évtizedek óta nincs használatban, és mostanáig nem is sikerült privatizálni. A tanácsos elmagyarázta: az erőmű mellett akkora pernye- és hamulerakat található ma is, ami szinte a közeli Rontó településig elér, ezért a telekre még akkor sem kerülne befektető, ha az épületet lebontanák.

A CET II jelenleg az Állami Tulajdonalaphoz tartozik, így, bár jócskán rontja a városképet, az önkormányzat nem tehet semmit azért, hogy szebb látványt nyújtson, vagy eltűnjön onnan. Ez az ingatlan egyébként Pásztor Sándor szerint teljesen alkalmatlan lakások kialakítására, hiszen a struktúrája nem is hasonlít lakóházéra: csövekkel és más ipari berendezésekkel van tele. A tanácsos kijelentésével Elena Udrea fejlesztési miniszter azon javaslatára utalt, amely szerint fiataloknak szánt, kisméretű, úgymond gyufásdobozlakásokat lehetne kialakítani az elhagyott gyárépületekben. Pásztor utópisztikusnak tartja Elena Udrea ötletét, és azt mondja, valószínűleg még építeni is olcsóbb lenne néhány ifjúsági lakást, mint átalakítani ezt vagy más elhagyatott gyárakat.

Folyik az újrahasznosítás

Minden tulajdonosnak karban kell tartania az elhagyott régi gyárak épületét, ellenkező esetben komoly pénzbírsággal számolhatnak, ezenkívül pedig komoly ingatlanadót kell fizetniük, hiszen ezek az ingatlanok rendkívül értékesek, ezért a tulajdonosok is érdekeltek abban, hogy minél hamarabb eltüntessék a romokat – jelentette ki lapunknak László Attila, Kolozsvár alpolgármestere kérdésünkre, hogy milyen terve, stratégiája van az önkormányzatnak arra, hogy felszámolja a sokszor romos állapotban levő egykori ipari telepeket.

Az elöljáró elmondta, a város terjeszkedésével három ipari gyűrű alakult ki, egy részét már sikerült felszámolniuk. Első körben a volt cukorkagyár és a kötöttárugyár kapott új rendeltetést. A második körben a volt Technofrig helyére buszpályaudvart, a Libertatea bútorgyár területére pedig pécsi mintára kulturális központot terveznek a tulajdonosok. László Attila elmondta, 2005 és 2008 között ugrott meg az ipari létesítmények értéke, egy négyzetméternyi terület városadminisztrációs költsége 34–45 euró. Az önkormányzat gyárak és más ipari létesítmények felépítésére csak a város keleti részében ad engedélyt, ennek az az oka, hogy az év 264 napjában Kolozsváron a szél többnyire nyugatról keletre fúj. Ezzel a lépéssel kívánják elejét venni annak, hogy szennyezetté váljon a város, közölte László Attila.

Az alpolgármester hozzáfűzte, messzemenően támogatják az ipari épületek újrahasznosítását, a kolozsvári önkormányzat által 2005-ben elfogadott városrendészeti tervben, illetve a metropolisövezet a 2008-ban elfogadott tervében foglalkozik az elhagyott egykori gyárak újrahasznosításával, továbbá idén az önkormányzat várhatóan megszavazza a kincses város tíz évre szóló városrendezési tervét, amelyben szintén foglalkoznak a kérdéssel. Amennyiben a törvényhozás megteremti a lehetőségét annak, hogy közpénzeket költsenek a magántulajdonosok, akkor az önkormányzatnak alkalma nyílik, hogy érdemben eldöntse, mihez kezd a régi épületekkel – reagált László Attila felvetésünkre, hogy Elena Udrea régiófejlesztési és turisztikai miniszter szerint lakásokká lehetne alakítani a régi gyártelepeket. Az elöljáró szerint sokáig tart még, amíg valamennyi lerobbant ipari telepet fel tudják számolni.

Keresik a megoldást

Sepsiszentgyörgyön több síkon próbáltak megoldást találni, hogy rávegyék a tulajdonosokat a városképet rontó, romos épületek felújítására vagy lebontására, tudtuk meg Antal Árpád polgármestertől. Az elöljáró szeretett volna differenciált adózást bevezetni, hogy az elhanyagolt ingatlanok tulajdonosainak nagyobb adót kelljen fizetniük. Erre azonban egyelőre nem találtak jogi megoldást. Az 50-es számú törvény lehetőséget biztosít arra, hogy az önkormányzat megbírságolja azokat a tulajdonosokat, akik elhanyagolják az épületeket, de ez a büntetés elenyésző.

Antal Árpád elmondta, előkészületben van a helyi határozat a közterületen betartandó szabályokkal, ebbe belefoglalják azt is, hogy aki nem tartja rendben ingatlanát, akár 50 ezer lejre büntethető. A polgármester szerint ezt a határozatot még decemberben elfogadják, majd a közösségi rendőrséget bízzák meg az alkalmazásával. Sepsiszentgyörgyön a Romtelecom telefonszolgáltatóval sikerült megegyezni, elkezdte a belvárost évek óta éktelenítő romos irodaház felújítását.

Antal elmondta, ez esetben nem volt szükség adminisztratív megszorításokra. A megegyezés értelmében az önkormányzat jövő tavasszal átveszi a felújított  1900 négyzetméteres, háromemeletes épületet, amelyért havi 8600 euró bért fizet. A várost még két meghatározó, de elhanyagolt állapotban levő épület csúfítja: a belvárosi Bodok Szálloda és az Állomás negyedi autóbusz-megálló épülete. A buszállomás tulajdonosát többször is felszólították, hogy korszerűsítse az ingatlant, abban bíznak, a magas bírság rákényszeríti majd erre.

A központban levő Bodok Szálló kiemelkedően fontos, ezért több időt és energiát szánnak rá, mondta a polgármester. Az ingatlan egy sikertelen magánosítás során került a brassói Ioan Neculae tulajdonába, aki évekkel ezelőtt megkezdte a felújítását, szétverte az épületet, majd a gazdasági válságra hivatkozva leállította a munkát. Eladná, de nem talál rá vevőt. Antal Árpád elmondta, minden turizmusfejlesztésben érdekelt vállalkozónak népszerűsíti ezt a lehetőséget, itthon és külföl-dön is, érdeklődők vannak, de elriasztja őket, hogy tisztázatlan a terület tulajdonjoga. A helyi autóvillamossági gyárnak is vannak elhanyagolt épületei, de a vállalat ügyeit  felszámoló cég intézi, az önkormányzat is érdekelt a cég vagyonának, ingatlanjainak megszerzésében, ecsetelte a polgármester.

Nyomásgyakorlás

„Okos ember nem fizet adót olyan épület után, amit nem tud használni” – magyarázta Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester, kifejtve, hogy az önkormányzat gyakorlatilag csak az épületadó következetes kifizettetésével tud nyomást gyakorolni azon régi gyártelepek, üzemek új tulajdonosaira, akik a magánosítás során jutottak hozzá ezekhez az épületekhez. Mint mondta, Csíkszeredában öt évvel ezelőtt került magánkézre az utolsó gyár – a traktorgyár –, és tudomása szerint már vannak olyan vállalkozók, akik éppen az adóterhek miatt újra áruba bocsátották ingatlanjaikat. Hiszen – mint mondta – nem mindegyik épületben zajlik gazdasági tevékenység, legtöbb ingatlant csak azért vásárolták meg, hogy az inflációt kivédjék.

Ugyanakkor esély volt arra, hogy egy izraeli vállalkozó plázát alakít ki a Kalász és a Tudor negyed között található traktorgyári épületben, a válság azonban keresztbe tett a vállalkozásnak. Az üzem másik egykori épületét többen bérlik, s bár ki-ki felújította a maga részét, Udvarhely felől a városba érve még mindig igen lehangoló a városkép. Tovább haladva pedig ott találjuk a Hamerock épületét, amelyben néhány éve szintén nem folyik semmiféle tevékenység, s ha senki nem teszi meg a szükséges lépéséket, akkor az is hasonló sorsra juthat.

Gyergyószentmiklóson a csíkszeredaihoz hasonló a helyzet, az egykori gyárak és üzemek épületei magántulajdonban vannak. Itt egyes épületeket helyi vállalkozók birtokolnak, akik igyekeztek valamelyest rendbe hozni a telepek országút felőli részeit, de az üresen tátongó egykori szerelőcsarnokok többsége igen lepusztult állapotban van, és továbbra is rontja a városképet.
Az Udrea-féle javaslatot egyik polgármester sem tartja járható útnak, mint kihangsúlyozták: még a kommunizmusban is figyelmet fordítottak arra, hogy az ipari zóna távol legyen a lakott területtől.

Adókiesés

Nagykárolyban sok egykori gyárépületben működik valamilyen vállalat. Néhány nagyobb csarnokot magánszemélyek vásároltak meg, felosztottak kisebb helyiségekre, és kiadták azokat magánvállalkozóknak. Az állatnöveldék robusztus betonistállói közül a legtöbben asztalosműhely működik, autóbádogos nyitott szervizt, vagy hőszigetelő nyílászárót gyártanak bennük. „Vannak olyan ’89 után privatizált cégek, amelyek nem termelnek, de még aktívak jogilag, és fizetik a helyi illetékeket. Emellett olyan is van, amely több százezer lejes adóval tartozik a városnak, mert évek óta nem fizette be a kötelezettségeit” – közölte lapunkkal Bekő Tamás nagykárolyi városmenedzser. A partiumi kisvárosban a régi szocialista üzemek ingatlanjainak egy részét a helyi cégek használják raktárhelyiségeknek. Ezeket többnyire a tulajdonosoktól bérlik egy jelképes összeg fejében, vagy épületcsere folytán tettek szert rájuk.

Feldarabolva hasznosíthatók

A város északnyugati csücskében lévő, egykori kertészet szárítócsarnokait egy helyi család vásárolta fel és alakította át. „A csak tetővel és tartóoszlopokkal rendelkező épületeket falakkal látták el, közművesítették. Egy ideig itt nagy tételben dolgozó bútorgyárat működtettek, de a külföldi piac visszaesésével csökkentették a termelést, elbocsátották a munkások egy részét” – mesélte korábban lapunknak Roatiş Radu, a vállalkozó ügyvezetője.

A cégképviselő elmondása szerint a család az épületek egy részét eladta, a többit pedig helyi és külföldi tőkések bérlik. A feldarabolt egykori termelőszövetkezeti állomás mára kisebb ipari parkká alakult, mivel a városban még hivatalosan nincsen ilyen létesítmény. Az egyik helyi bútorgyárat, amely a maga nemében a környék legnagyobb ilyen létesítménye volt, és még a rendszerváltás után is évtizedekig foglalkoztatta a mikrorégió lakosságának nagy részét, idén nyáron teljesen lebontották. Helyére egy német tőkéből gazdálkodó cég nyit hamarosan bevásárlóközpontot. Korábban a városi kulturális központ olyan kiállítást tervezett, amelyet az egyik használaton kívüli gyárcsarnokban rendezett volna be.

A tárlatnak a szocialista örökség lett volna a témája, és bemutatta volna a múlt rendszer mindennapjait olyan témakörök mentén, mint az oktatás, a gyári munka vagy az ünnepek. Ez a terv egyelőre tárgyi anyag hiányában nem valósult meg. Ez az ötlet mellesleg nem egyedi, hiszen az egykori kolozsvári ecsetgyár csarnokait is kulturális célokra használják, és Európa idei kulturális fővárosai közül, Essenben és Pécsett is hasonló épületeket hasznosítottak újra.

Lakásoknak drágák

Ilyés Gyula szatmárnémeti polgármester a Krónikának elmondta, a város tulajdonában egyetlen korábban gyárként használt ingatlan sincsen. „Ezeket annak idején privatizálták, és magáncégek működtették tovább több-kevesebb sikerrel. Több olyanról is tudunk, amely időközben csődbe ment, és a város felé is vannak hátralékai. Várjuk a csődeljárások lezárását, és kiderül, kap-e valamilyen kártérítést a város” – részletezte az elöljáró. Ilyés hozzátette, addig, amíg nagyobb hitelezői is vannak az illető vál-lalatoknak, mint a helyi önkormányzat, sok remény nincsen, hogy a város pénzt kapjon az esetlegesen elárverezett gyárak, üzemek javaiból. Ilyés továbbá elmondta, nem tartja túl jó ötletnek Elena Udrea régiófejlesztési és turisztikai miniszter azon ötletét, miszerint az egykori ipari létesítmények ingatlanjait fiataloknak szánt garzonlakásokká alakítsák át. „Ez szinte kivitelezhetetlen elképzelés a mai gazdasági helyzetben. Sokkal olcsóbb és ésszerűbb lenne, ha teljesen üres telkekre építenének új lakásokat” – fogalmazott a szatmári városvezető.