Nem volt amikor és akitől demokráciát tanulni – Benkő Levente történész a forradalomról és annak politikai hátteréről

Nánó Csaba 2019. december 24., 07:22 utolsó módosítás: 2019. december 24., 13:33

Milyen szerepe volt Gorbacsovnak a román diktátor eltávolításában? Hogyan élték meg Székelyföldön az 1989-es forradalmat? Mi a közös 56-ban és 89-ben? – egyebek mellett ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat Benkő Levente történésszel, újságíróval, lapunk volt munkatársával. Benkő úgy fogalmazott, a mi nemzedékünk aligha fogja megtudni, hogy milyen hatalmi játszmák zajlottak a kulisszák mögött.

Benkő Levente: a mi nemzedékünk aligha fogja megtudni, hogy milyen hatalmi játszmák zajlottak a kulisszák mögött Fotó: Páva Adorján

– Miért Románia volt az utolsó szocialista állam, ahol bekövetkezett a rendszerváltás?

– Mert Románia volt az a despotikus állam, ahol a párt- és államvezetés szintjén mindenféle befogadóképesség, illetve tárgyalási készség majdhogynem a nullával volt egyenlő. 1989-ben, főleg az őszi időszakban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet érdekszférában – hogy ne mondjak szovjet megszállási övezetet, mert Romániára ez akkor de facto már nem volt érvényes – óriási változások körvonalazódnak.

A gorbacsovi reformkezdeményezések, a peresztrojka (gazdasági újratervezés), glasznoszty (átláthatóság) Közép-Kelet-Európa-szerte ezt az irányt mutatták. Erre Magyarország és Lengyelország – miként 1956 februárját követően, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán elhangzott, a sztálini kommunizmus egyes túlkapásait elítélő Hruscsov-jelentés nyomán történt – egyértelműen pozitívan reagált; az NDK, az akkori Csehszlovákia és Románia felső vezetése viszont nem.

Napnál világosabb volt, hogy a kommunizmus végnapjait éli, de legalábbis, ami addig volt, az nem mehet tovább, tehát gyökeres változások várhatók.

A lengyel Karol Józef Wojtyła érsek pápává választása II. János Pál néven 1978 őszén, a szintén lengyel Szolidaritás majdnem egy évtizedes ellenállása, a csehszlovákiai Charta 77 mozgalom és annak szóvivője, Václav Havel tevékenysége, a magyarországi ellenzéki mozgalom, a gorbacsovi nyitás- és gazdasági újjáépítéspolitika, a Szovjetunió kudarcba fulladt fegyverkezési hajszája mind-mind jelezték, hogy valamiféle változás lesz. Ezzel szemben Romániában a Ceaușescu-vonal nem vette észre, hogy az idő meghaladta mind magát a rendszert, mind az ideológiát.

Aligha volt meglepő ez a magatartás, mert hiszen 1956 februárjában – jóval a magyar forradalom és szabadságharc előtt – az akkori román párt- és államvezetés is maszatolt, majd a magyar forradalom vérbe fojtását követően hatványozottan megtorolt mindenféle jobbító szándékot. A román állam- és pártvezetés ugyanolyan merev és rövidlátó volt 1956-ban, mint 1989-ben. Ráadásul Romániában 1956-ban és 1989-ben sem lépett színre olyasfajta ellenzéki kezdeményezés vagy csoportosulás, amely tárgyalóasztalhoz kényszerítette volna a hatalmat, amiként történt ez Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában.

– Mennyire volt döntő szerepe a román változásokban Mihail Gorbacsovnak?

– Gorbacsov az újítások, a reformok szükségességéről beszélt, ami az újdonság erejével hatott, de ami ellentmondott a ceaușescui felfogásnak.

1989 nyarán már nyilvánvaló volt a két pártfőtitkár közötti feszültség, a harmadik, 1989. december 4-i szintén bukaresti, négyszemközti találkozón pedig Gorbacsov és Ceaușescu majdnem ökölre mentek, a testőrségnek kellett őket szétválasztania.

Az biztos, hogy a Nyugaton is egyre népszerűtlenebb Ceaușescu nem tartozott Gorbacsov kedveltjei közé…

– Léteznek hasonlóságok a magyar ’56 és a román ’89 között?

– A lyukas, kommunista címertől megszabadított nemzeti zászló és a szabadságvágy tekintetében igen. De amíg 1956-ban a magyar nép, a magyar társadalom – leszámítva néhány Moszkva-hű vezetőt – a nemzeti függetlenségért küzdött, és világosan látszott, hogy ki ki ellen harcol, addig ’89 Romániájára, pontosabban a december 22-e utáni napokra a majdnem teljes és máig sem tisztázott zűrzavar volt jellemző.

– Mennyire volt meghatározó az események elindításában Tőkés László kilakoltatásának kísérlete?

– Egyszerűen: onnan indult.

Ha nincs Tőkés László ellenállása, ha nem állnak mellé maréknyi hívei, ha ott és akkor nem alakul ki az az ellenálló mag, 1989 decemberében nem lett volna semmilyen megmozdulás. Egyértelműen Tőkés László volt az 1989. decemberi romániai eseménysorozat szikrája.

– Elképzelhető, hogy a magyar, illetve orosz titkosszolgálatoknak szerepük volt az események alakulásában?

– Általában véve a titkosszolgálatok, de főleg a világpolitikát meghatározó hatalmak titkosszolgálatai, legalábbis a legmagasabb szinteken mindenről tudtak, ami Közép-Kelet-Európában történt. Amikor 1984-ben Budapestre látogatott Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök asszony, állítólag megkérdezte Kádár Jánost: mit szólna a magyar vezetés Németország újraegyesítéséhez… Nos ha ez igaz, akkor eléggé egyértelmű, hogy a vasfüggönytől nyugatra nagy valószínűséggel láthatták, tudhatták, hogy mi készül, tehettek azért, ami lassan-lassan kialakult. És akkor ebbe az egyenletbe az az igen költséges fegyverkezési hajsza is beletartozott, amelybe az Egyesült Államok a Szovjetuniót belekényszerítette, s amelybe utóbbi bele is bukott.



– Mi lehet a nyitja annak, hogy a Ceauşescu házaspár kivégzését követően Romániában több volt az áldozat, mint az azt megelőző napokban?

– Lehet, hogy szakszerűtlen, de kimondom: Isten büntetése volt arra a népre, amely karácsonykor embert öl. Már elnézést. A mi nemzedékünk aligha fogja megtudni, hogy milyen hatalmi játszmák zajlottak a kulisszák mögött a legmagasabb szinteken, hogy ki milyen érdekekből milyen kártyákat kavart, hogy a pártnomenklatúra hatalmat megkaparintó, a forradalmat ellopó második vonala törekvései közepette a fegyverropogás a forradalom látszatát keltse…

– Hogyan élte meg Székelyföld lakossága az úgynevezett román forradalmat?

– Székelyföld magyar lakossága joggal érezte, hogy kettős tehertől szabadul meg: a Ceaușescu nevével fémjelzett kommunista diktatúra társadalmi és nemzeti elnyomásától. Azokban a decemberi napokban valahogyan még azt a negyvennyolcas román indulót is el tudtuk fogadni, ami később Románia himnuszává vált…

– A rendszerváltás után milyen út vezetett a marosvásárhelyi véres eseményekhez?

– Ha jól belegondolunk, az 1867. évi kiegyezés és az első világháború kirobbanása közötti békebeli időket követően Erdélyben évtizedekig nem volt minta arra, hogy a nemzetiségi és felekezeti vonatkozásban egyaránt sokszínű országrészben mindenki minden tekintetben jól érezze magát. Az első világháborút lezáró békét – szerződéseket vagy diktátumokat, nevezzük bárminek, szemszög kérdése ez – követő román állam- és nemzetiségpolitika mindent megtett, hogy az Erdéllyel együtt „birtokába” került nemzetiségek, főképp a magyarság életét megkeserítse.

A második bécsi döntést követő négy évben, az úgynevezett „kicsi magyar világban” kölcsönösségi alapon mind a román, mind a magyar államvezetés sokat tett annak érdekében, hogy a Magyarországhoz visszakerülő Észak-Erdélyben élő/maradt románság, illetve a Dél-Erdélyben élő/maradt magyarság ne érezze jól magát.

A második világháborút követő kommunista diktatúra mindkét – Gheorghe Gheorgiu-Dej-i és Ceaușescu-féle – szakaszában a látszatjogok és -eredmények dacára is jellemzőek voltak azok a hol nyílt, hol burkolt intézkedések, amelyek a nemzetiségek, s ismételten főképp a magyarság rossz közérzetét okozták. Nos ezzel a feszültségtől terhes örökséggel érkeztünk el 1989 decemberéhez. Ettől a rossz közérzettől akart megszabadulni a romániai magyarság, amikor 1989. december 22-e, illetve karácsonya után joggal akarta újra saját kezébe venni dolgai legalább egy részének irányítását.

Egyfajta nemzeti ébredést élt meg ekkor a magyarság, olyasvalamit, mint az 1956-os magyar forradalom idején; de miként az ’56-os eszmélést, a ’89 utánit sem nézték jó szemmel nagyon sokan, helyi és központi szinten egyaránt. Én nem tudom, hogy ki milyen mértékben és miben tévedett Marosvásárhelyen, 1990 tavaszán, hogy a feszültség véres összecsapásba torkollt, azt sem tudom, hogy miért nem jött létre ott és akkor olyan magyar–román párbeszéd, amely megelőz(het)te volna a bajt, és azt sem tudom, hogy ha a többszöri kérésnek engedve Ion Iliescu akkori államelnök kiszáll Marosvásárhelyre, elmarad-e a nyílt konfliktus.

De az biztos, hogy azok kerekedtek felül, akik a konfliktust a jelek szerint akarták, és akik két legyet ütöttek egy csapásra: 1. új néven reaktiválták a ’89 decemberében megbukott Szekuritátét, 2. a magyarságnak megint tudtára adták, hogy ki az úr a háznál.

Azért megint, mert pontosan az történt, mint az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtását követő romániai megtorlás során: az eszmélő, nemzeti sajátosságait/értékeit újra birtokba vevő, azokkal újra élni akaró magyarságot le kellett ültetni, világosan tudtára kellett adni, hogy Romániában ne dédelgessen különösebb nemzeti ideálokat. Iliescu elnök abban vétkes, hogy akarva/akaratlanul ehhez asszisztált, de azt se felejtsük el, hogy 1956. október végén a magyar forradalommal nyíltan rokonszenvező temesvári diáklázadás elfojtásához is ugyanő asszisztált.

– Fiatalemberként hogyan élted meg a forradalmat? Milyen változásokban bíztál?

– Már a romániai rendszerváltozást megelőző időszak szép volt 1989-ben. A Szabad Európa Rádió, Az Amerika Hangja, a Kossuth Rádió hírein csüngtünk, és faltuk, majd megbízható körökben osztottuk-szoroztuk a Közép-Kelet-Európában szépen alakuló változásokkal kapcsolatos szédítő híreket. Az 1989. március 15-i budapesti megemlékezésről, a Hősök terén lezajlott kétszázezres tüntetésről…

Ma is kiráz a hideg tőle, ma is a fülembe cseng a Kossuth Rádió hangja: „mától kezdődően a magyar néphadseregben a megszólítás az elvtárs helyett a bajtárs”.

Hihetetlen hírek voltak ezek, és amikor ’89. december 15–16-án jöttek az első temesvári hírek, majd amikor a rádió világgá röpítette, hogy Arad Temesvár mellé állt, imádkoztunk és sírtunk a készülékek mellett… ’89. december 21-én Marosvásárhelyen voltam beteglátogatóban, a Vártemplom felől végigsétáltam a főtéren, valami iszonyú feszültség volt a levegőben. A Kultúrpalota környékét, a megyeházát páncélosok és fegyveres katonák vették körül, és a gyárak felől füttykoncert, majd skandálások hallatszottak: „Fără violență! Fără violență!” Aztán megindult az emberáradat…

Siettünk haza, Barótra, és vittük a szenzációs hírt: Marosvásárhely is megmozdult!

Másnap reggel Sepsiszentgyörgyről jött a hír: sztrájkolnak a munkások, a megyei pártszékházat katonaság őrzi, Vasile Milea védelmi miniszter öngyilkos lett… És egyszer csak, úgy dél felé mesteremberek jelentek meg Barót utcáin, és elkezdték leszerelni a Ceaușescut és a pártot dicsőítő jelszavakat… Mi van itt, emberek?! Valaki a baróti iskola könyvtára utcára néző ablakát kivágta, és kiáltotta: „Kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót! Kapcsoljátok be a televíziót!” Eszetlenül rohantunk a készülékek elé-mellé: Ceaușescu elfutott! Vége, vége, vége! Édesanyámmal öleltük, csókoltuk egymást, nemsokára édesapám rohant be a házba, a tévé elé ült, és csak sírt, némán sírt… Huszonnyolc éves voltam, úgy éreztem, végre szabadok vagyunk, végre nem kell félnünk, és normális életet élhetünk…

– A rendszerváltás után Silviu Brucan politikus 20 évre saccolta azt, hogy a románok megtanulják, mi a demokrácia. Azóta eltelt 30, és még mindig le vagyunk maradva a civilizált országoktól. Mi lehet az oka?

– Nehéz összehasonlítani demokrácia, mentalitás, viselkedés, magatartás, miegymás dolgában azokat a kelet-európai társadalmakat, ahol nem tapasztalhatták meg a demokráciát, azokkal a nyugati társadalmakkal, ahol mondjuk, a francia forradalom után a demokrácia játékszabályai csak-csak letisztultak és működnek. A 160 éve létrejött Kis-, majd az első világháború után, alig száz éve Erdéllyel megnagyobbodott Nagy-Románia esetében tekintélyelvű, parancs­uralmi rendszerek, királyi, majd bolsevik diktatúrák követték egymást, egyszerűen nem volt, amikor és akitől a demokráciát, az azzal járó mentalitást, magatartásformákat megtanulni. Ahhoz még sok időnek kell eltelnie.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat