Politikai pedofília a kommunizmusban

Engem nem zavar, hogy nyilvánosságra került a besúgói múltam. Az viszont bosszant, hogy egyesek újra és újra felmelegítik a témát, miközben a ma is aktív beszervezettek jót röhögnek rajtam, hogy kiálltam a napra – vág neki közel fél évszázaddal ezelőtt kezdődött beszervezésének történetébe és annak napjainkban észlelhető lecsapódásába Horváth István. A szilágysomlyói férfi egyike annak a több tízezer román állampolgárnak, akit a Ceaușescu-diktatúra idején sikerült behálóznia a kommunista titkosszolgálatnak, esete azonban többek között a tekintetben is eltér a másokétól, hogy az ő életpályáját még gyerekként terelték a besúgás irányába. És annak ellenére, hogy „beavatása” idején még személyazonossági igazolvánnyal sem rendelkezett, a bukaresti átvilágító bizottság mégis a Szekuritáté informátorának nyilvánította. A hatvanéves, testnevelő tanári és jogi oklevéllel rendelkező Horváth Istvánt 1964 tavaszán, 14. életévének betöltése előtt szervezte be a kommunista rezsim elnyomó gépezete. Beszervezésében jelentős szerepe volt Máté Sándor matematikatanárnak, a szilágysomlyói elméleti líceum akkori igazgatóhelyettesének, aki egy napon irodájába hívatta a fiatal Horváthot.

Miután az aligazgató kiselőadást tartott neki a kommunista rendszerről és az osztályellenségről, felkérte: látogasson el a városi rendőr-főkapitányságra. Itt Sabin Rus százados kertelés nélkül közölte vele, hogy jelentenie kell a Szekuritáténak, egyúttal aláíratta vele az együttműködési nyilatkozatot, és szigorúan felhívta a figyelmét a titoktartási kötelezettségre is.

„A százados lett a gyóntatópapom, ő tartotta velem a kapcsolatot. Kisebb fejbe kólintásként hatott a beszervezés híre, aminek gyerekfejjel eszembe sem jutott ellentmondani. Ha kicsivel idősebb vagyok, több tapasztalattal, talán visszautasítom, de ezen már hiábavalóság rágódni” – magyarázza a rendkívül joviális, jelenleg szabadúszó jogtanácsosként tevékenykedő férfi, aki 46 évvel ezelőtt a háromszéki származású Baróti Lajos labdarúgó, a magyar válogatott volt szövetségi kapitánya nevét kapta fedőnévként. Hogy miért esett a választás rá (is), arra nem talál magyarázatot, hiszen addig nem került összetűzésbe a hatóságokkal.

„Az igaz, hogy nagy gézengúz voltam, reggel azzal keltem, hogy milyen csínytevést követhetek el, este meg ugyanezzel a gondolattal feküdtem. Más előzmény azonban nem volt” – hangzik az önjellemzés. Gimnáziumi éveiben az ifjú besúgót – saját bevallása szerint – tartótisztjének „lasszóval” kellett befognia, akinek többnyire arról számolt be, miként hallgatták a Szabad Európa Rádiót, a szekus százados viszont legtöbbször előre megírt szöveggel várta. Érettségi után Horváth a bukaresti testnevelési főiskolán, később a jászvásári egyetem jogi karán folytatta tanulmányait, és ebben az időszakban békén hagyta a titkosszolgálat.

„Akkoriban csak azért nem disszidáltam, mert attól tartottam, hogy hazatoloncolnak külföldről, ha kiderül a múltam” – állítja Horváth, akit 1977 márciusában, immár a szilágysomlyói mezőgazdasági gimnázium tanáraként szervezett be újra Sabin Rus százados. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) által kiközölt dosszié tanúsága szerint „Baróti Lajos” legtöbbször a tartótiszt „tolmácsolásában” jelentett, és a titkosszolgálatot elsősorban a kommunista rendszert vagy Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárt bíráló, a magyarországi helyzetet magasztaló, a Szabad Európa Rádiót hallgató, disszidálást fontolgató „nacionalista magyarokról” szóló célszemélyek érdekelték.

Budapestre távozott legjobb barátja kapcsán arról számolt be, hogy édesanyját is kitelepedésre biztatja, volt fizikatanárát a filozófia iránt érdeklődő, visszahúzódó, újságot rendszeresen olvasó személyként írja le, másról pedig, hogy zenét hallgat, és magnót vásárolt, de akadt célszemély, akit rosszindulatúnak nevezett. „Eme véleményemet viszont ma is fenntartom. Azt sem tagadom, hogy egyetlen alkalommal pénzt, 300 lejt is kaptam a szekutól.

Az összeget viszont annak a Bálint Ági néninek adtam, akinek családja Amerikába vándorolt ki, kitelepedési dossziéjukat pedig jogászhallgatóként én állítottam össze” – idézi fel az évtizedekkel ezelőtt történteket Horváth István, aki a CNSAS-szal folytatott per során is hangsúlyozta, hogy az átkosban nagyon sok szilágysági magyarnak segített átszökni Magyarországra a zöld határon, mivel a szatmári és bihari határvidéken több egykori diákja élt, emellett rengeteg határőrt ismert. Az egykori informátor dossziéjával bizonyítja, hogy saját kezűleg öt jelentést írt, a többi a tartótisztje „szerzeménye”, amelyben a szekus százados számos célszemélyt jellemez „ellenséges nacionalistaként”, Horváth szerint azonban ezek légből kapott vádak voltak.

A rezsim visszavág

A rendszerváltás után Horváth István elhagyta a tanügyet, és egy fogyatékosokat gondozó intézet irányítására cserélte a nevelést, abban bízva, hogy múltjára fátylat boríthat. Az időközben hírszerző szolgálatra (SRI) keresztelt titkosszolgálattól azonban nem sikerült véglegesen megszabadulnia, állítása szerint ugyanis 1993-ban felkereste a SRI egyik tisztje, és felajánlotta: „újítsák fel” az együttműködést. „Kérdeztem tőle, lehet-e erre engem kényszeríteni, és amikor nemleges választ kaptam, elutasítottam a felkérést.

Egy évvel később ismét megkörnyékeztek, én újból megtagadtam, aztán nem sokkal később elözönlötték az intézetet a pénzügyőrség, a megyei tanács, a rendőrség ellenőrei” – számol be 1989 utáni megkísértéséről Horváth. Aki egyértelműen a titkosszolgálat bosszújának tudja be, hogy 1995-ben hivatali hatalommal való visszaélés miatt vádat emeltek ellene – felrótták neki, hogy ellopta a saját szolgálati gépkocsiját –, majd másfél év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, amit aztán amnesztiával eltöröltek.

„A szóban forgó autót éppen Debrecenben javíttattam meg németországi adományozóink pénzéből, tehát szó sem volt lopásról. Szilágy megye akkori főügyésze, egykori diákom azonban megsúgta, hogy megsértettem a belügyi hírszerzést, ennek köszönhetem a meghurcoltatást” – állítja Horváth, akinek besúgói múltjára végül úgy derült fény, hogy 2008-ban a Magyar Polgári Párt színeiben megpályázta a szilágysági város polgármesteri tisztségét, és így hivatalból átvilágították. (A megmérettetésen mindössze 89 szavazatot begyűjtő alkalmi politikus különben már jelöltetésekor beszámolt arról az MPP-nek, hogy 1964-ben beszervezték).

A bukaresti táblabíróságon lefolytatott per során a CNSAS elsősorban ama jelentések alapján kérte Horváth besúgóvá nyilvánítását, amelyekben a diktátort, a szocializmust, az ételjegyeket és sorállásokat elmarasztaló személyekről, valamint a romániai életszínvonalat ostorozó, külföldről hazalátogató „nacionalista magyarokról” számol be és – a testület szerint – ezáltal megsértette a célszemélyek emberi jogait. „Egyáltalán nem vagyok büszke a történtekre, az átvilágító tanács előtt is beismertem, hogy besúgó voltam, viszont a politikai pedofília áldozatának tekintem magam.

Az általam besúgott személyek közül soha senkit nem ért retorzió a jelentéseim nyomán, eközben a dossziémban óvott félként (fragment protejat – szerk. megj.) feltüntetett személyek kilétét homály fedi, nekik ma is falaz az állambiztonság, hiszen bizonyára aktívak. Elvártam volna a CNSAS-tól ügyem alapos kivizsgálását, annak megállapítását, hogy engem először gyerekként szerveztek be. Ma sem értem, hogy mondhatta azt a bukaresti bíró, hogy ez nem mérvadó információ” – méltatlankodik Horváth István, akinek meggyőződése, hogy a kommunista diktatúrával együtt letűntnek hitt elnyomó gépezet ma is működik.

Szabad Európa Rádió „házi feladatként”

Tizenhat évesen esett át a Szekuritáté diktálta „tűzkeresztségen” Veres József, a Fehér megyei Szépmező község önkormányzati képviselője, akit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjaként a bentlakás nevelőnője tessékelt a rendőrségre. Vele is aláíratták az együttműködési nyilatkozatot, megkapta a Székely Levente fedőnevet, és felszólították, számoljon be bármilyen „furcsaságról”.

A szekusokat különösen az egyik diáklány külföldi rokonairól szóló értesülések érdekelték. „Akkor nagyon megrettentem, annál is inkább, mivel egy félsötét szobában zajlott le az egész kihallgatás – emlékszik vissza az 1984 novemberében történt beszervezésére Veres József. – Nem tudtam, mi lesz ebből, féltem azt mondani, hogy nem működöm együtt, gyerekként a lehetséges következményeket sem fogtam fel. Tulajdonképpen ma sem tudom, miért esett rám a választás, talán mert falusi gyerek voltam.” Verest később egyetlen alkalommal hívták be ismét a Szekuritátéra, ahol istenesen megfenyítették amiatt, hogy nem szolgáltatott semmiféle információt.

Többször nem volt dolga a titkosszolgálattal, a történtek azonban ma is rossz álomként élnek benne, hiszen annak idején attól is félt, hogy kollégiumi társai között másokat is beszerveztek. Nem könnyített a helyzetén az sem, hogy a zaklatásáról történt otthoni beszámolója nyomán szülei is épp olyan tanácstalanok voltak, mint ő. „Tiszta a lelkiismeretem, mert soha meg sem fordult a fejemben, hogy valamelyik barátomat besúgjam, takargatnivalóm tehát nincs. Ennek ellenére szégyellem, és bűntudatom is van amiatt, hogy valamikor közöm volt hozzájuk, ez belül sötét folt maradt az életemben” – magyarázza a közigazgatásilag Szépmezőhöz tartozó Bethlenszentmiklóson élő, az RMDSZ helyi szervezetét irányító tanácsos. Róla egyébként idén állapította meg a CNSAS, hogy nem működött együtt a kommunista titkosszolgálattal, rámutatva, hogy Veres József semmiféle információt nem szolgáltatott a Szekuritáténak.

Beszámolt a Krónikának két és fél évtizeddel ezelőtti behálózásáról egy másik erdélyi magyar önkormányzati képviselő is, kérésére azonban nevét nem tüntetjük fel. Őt hét-nyolc diáktársával együtt 1984 áprilisában, 15 évesen szervezte be a szeku, ugyancsak a nagyenyedi kollégium egyik pedagógusának közreműködésével. „Álnevet kaptam, amire nem emlékszem már, és aláírattak velem egy nyilatkozatot. Szinte a számba rágták, hogy miről kell jelentenem, főleg azt firtatták, ki hallgatja a Szabad Európát, mi a beszédtéma a kollégiumban. Az egész kapcsolat egy hónapig tartott, mert miután látták, hogy nem mondok semmit, leszálltak rólam. Ahogy visszaemlékszem, főleg úgy igyekeztek sarokba szorítani az embert, hogy ráijesztettek” – osztotta meg lapunkkal „élményeit” a vidéki tanácsos, aki annak idején félt bevallani otthon a történteket, mivel hallott róla, hogy olyan diáktársai hozzátartozóit zaklatta a Szekuritáté, akik szüleiknek felfedték, hogy kollaborálásra szólították őket. Veres Józsefhez hasonlóan az ő esetében is arra hivatkozva adott felmentő határozatot az átvilágító testület, miszerint az átvilágítási törvény értelmében nem minősül besúgónak, akit 16. életévének betöltése előtt szerveztek be.

Nem mondhattak nemet

A bukaresti átvilágító bizottság korábbi bejelentése szerint több százra, más becslések szerint több ezerre rúghatott a Szekuritáté által beszervezett kiskorúak száma, a szekusok valóságos gyermekhálózatokat építettek ki minden megyében. Az általában tizenkét és tizenkilenc év közötti gyermekbesúgók rendszerint a jó tanulók közül kerültek ki, többnyire munkás vagy paraszt családokból származtak.

Kiválasztásukkor egyik fontos szempont volt, hogy az illető kollégiumban lakjon, vagy rendszeresen részt vegyen a sporttevékenységekben, mert így a közösségében könnyebben elvegyülhetett. Jelenteniük kellett a szüleikről, a rokonaikról, az iskolatársaikról vagy a tanárokról is, de a szeku arra is kíváncsi volt, hogy ki mond politikai vicceket, kinek vannak külföldi kapcsolatai, és hol hallgatják a Szabad Európa Rádió műsorait, vagy más, idegen állomásokat. Szakértők szerint többségük nem szolgáltatott olyan információkat, amelyek veszélybe sodorták volna bárkinek az életét, és valójában a kommunista rezsim áldozatai voltak. Csendes László, a CNSAS tagja – akinek kezében 16-17 éves gyerekek beszervezéséről tanúskodó dokumentumok fordultak meg – kérdésünkre elmondta, a tartótisztek legtöbbször nem is a gyerekekkel íratták meg a beszervezési nyilatkozatot, hanem az általuk kitöltött formanyomtatványt íratták alá a behálózott kiskorúval.

Tevékenysége során a szakértő számtalan névvel találkozott, amelynek birtokosa ezeken a formanyomtatványokon kívül később semmilyen kapcsolatban nem állt a volt titkosszolgálattal, sőt hozzátette: számos, ma felelős beosztásban lévő ember került olyan helyzetbe iskolaéveinek során, hogy kénytelen volt ehhez hasonló nyilatkozatot aláírni. „Ezek a gyerekek fantasztikusan nehéz helyzetbe kerültek, hiszen egyik sem mondhatott nemet, ha például az osztályfőnöke vagy a kollégiumi nevelő – aki kisebb hálózatot koordináló ún. rezidenssé vált – felszólította, hogy írjon alá. Sokkal kevesebb információnk van arról, hogy mi volt a formanyomtatvány aláírásának a konkrét hozadéka, mit is kellett nekik tenniük ezután.

A titkosszolgálatnak elsősorban az iskolával kapcsolatos információk kellettek, de hát el tudja képzelni, milyen komoly értesüléseket szerzett a szeku, ha az egyik gyerek teszem azt elárulta, hogy a diáktársának magyarországi szappanja van” – nyilatkozta a Krónikának Csendes László, aki szerint mindenképpen megrázó, hogy mit művelt a kommunista gépezet a gyerekekkel. A CNSAS egykori elnöke logikusnak tartja, hogy a Szekuritáté később is megkeresett valakit, akit korábban már beszervezett, és az előzmények alapján „kaphatónak” tartotta az együttműködésre, ugyanakkor számtalan példa van arra, hogy a sorkatonai szolgálat idején behálózott fiatalokat leszerelésük után – főiskolán vagy munkahelyén – már nem keresték.

Csendes Lászlónak egyébként nincs tudomása arról, hogy a gyerekbesúgók témájában megjelent volna számottevő tanulmány a rendszerváltás után Romániában, ennek hiányában nem kívánt találgatásokba bocsátkozni a kommunizmus idején beszervezett kiskorúak lehetséges számát illetően. „Pedig nagyon tanulságos lenne ennek a jelenségnek az alapos kivizsgálása, már csak azért is, mivel ezeket a gyerekeket elsősorban az iskola révén sodorta a beszervezés útjára a Szekuritáté” – állapította meg az átvilágító tanács tagja. Korábban egyébként a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet munkatársai fogadkoztak: törvénymódosítást kezdeményeznek annak érdekében, hogy a kiskorúakat beszervező szekus tisztek katonai törvényszék előtt feleljenek tettükért. Mindez azonban csak jó szándék maradt, a kiskorúakat megrontó volt tartótisztek – akárcsak a szilágysomlyói Horváth Istváné – pedig zavartalanul élik nyugdíjas éveiket.