Megnyílt az enyészettől megmentett Bürger-palota Marosvásárhelyen

Nemcsak hogy megmentette az enyészettől, de Cosmin Pop helyi vállalkozó ismét Marosvásárhely egyik legimpozánsabb és csodálatosabb épületévé varázsolta az egykori Bürger-villát, amelyet korabeli feljegyzésekben palotaként is emlegetnek.

Cosmin Pop legnagyobb érdeme az, hogy a pénzt nem sajnálva, sikerült betartania a műemlékvédelem szinte valamennyi szabályát. Ehhez az első két évben három tervezőt „fogyasztott”, mígnem a negyedikkel, Angela Kováccsal sikerült megtalálnia a közös hangot. Az épület külseje mit sem változott, a belső terek viszont átalakultak és a padlástér beépítésével szinte megkétszereződtek.

A város egykori főépítésze visszaállította az államosítás előtti lakóházjelleget, a vendéglőt pedig egy új, üvegből készült modern szárnyba tolta át. A kerthelyiség maradt a helyén, csupán eleganciájában lépett nagyot előre.

A villa tizenkét, ötcsillagosnak megfelelő, tágas, ízlésesen berendezett szobával várja exkluzív vendégeit.

A bútordarabok jelentős része az elbontott gerendákból, tartóoszlopokból és szarufákból készült. „Az volt a célom, hogy mentsem át az újba a régi épület DNS-ét. Ugyanis a tetőszerkezetet teljesen el kellett bontani, és helyette egy jóval masszívabbat építeni” – magyarázza Pop, miközben lakosztályról lakosztályra vezet.

Mindenik más és más, ám mégis számos közös vonás fedezhető fel benne. Az üzletember büszkesége az általa kigondolt és berendezett pipázó-, szivarazóterem. Bizonyos elemek beszerzése érdekében Cosmin Pop Havannába repült, az amerikai zenegépet, a két világháború között gyártott jukeboxot pedig az Egyesült Államokban vásárolta meg egy árverésen.

Nemcsak a berendezésért kellett messzeföldre utaznia, a travertin lépcsőfokokat faragó szakmunkásokat is Angliából „importálta”.

Mindannyian románok voltak, akik több mint egy évtizede Albionban találták meg boldogulásukat, és ma már jobban beszélnek angolul, mint anyanyelvükön.

Arra a kérdésre, hogy a bürokratikus és anyagi akadályok mennyivel szárnyalták túl az eredeti számításait, az ifjú vállalkozó nevetéssel válaszol. „Négy évig jártam az engedélyeztetés kálváriáját – olyan hivatalokban, amelyek éppen a műemlékvédelemmel kellene hogy foglalkozzanak.

De ma már érdekel valakit, hogy mennyibe került annak idején az Eiffel-torony felállítása vagy a Brooklyn-híd elkészítése? Nem. Ezzel így vagyok én is. Ha vállalkozói ésszel gondolkodtam volna, megvásárolom a palotát, várok egy-két évet, amíg összedől, és építek valami egyebet. De én szívvel-lélekkel álltam hozzá, a célom az épület megmentése volt” – állítja a néhány tíz méterrel odébb, a volt Kossuth utcában gyermekeskedett vállalkozó.

Mint meséli, bár jártas az építőiparban, ő maga sem hitte volna, mekkora romhalmazt vesz át. A melegedni próbáló hajléktalanok kétszer is felgyújtották, de mindez még semmi amellett, hogy a romeltakarításkor egy foszlásnak indult hullát találtak az alagsorban. Popnak ahhoz is nagy kurázsira volt szüksége, hogy vendéglátóipari egységet működtessen a város messzemenően legzsúfoltabb körforgalma mellett, ott, ahol naponta több száz vagy ezer teherautó dübörög vagy éppenséggel döcög el.

A hangszigetelésnek köszönhetően ebből mit sem fognak érzékelni a vendégek; az épület külsejét viszont havonta kell majd tisztítani.

Amint Cosmin Pop mondja, még így is amikor az engedélyek beszerzésénél tartott, valakik megkeresték, hogy megvásárolnák az ingatlant. Azóta többen is érdeklődtek, többé-kevésbé komolyabb ajánlatokat tettek, de mint hangsúlyozza, az épület nem eladó.

Amikor az épületlátogatás során a Bürger név mellőzéséről kérdezzük, Cosmin Pop arcára fagy a mosoly. Magyarázkodni kezd, és azzal érvel, hogy az utóbbi évtizedekben a köztudatba vésődött Aranykakas név többeket megérint, mint például az esetleges Bürger-ház vagy Bürger-villa elnevezés.

„Ezt a döntést egymagam hoztam, és felvállalom” – jelenti ki. De hát akkor miért nem írja ki magyarul is, főleg, ha hagyomány- meg DNS-átmentésről beszél? Erre még érdekesebb válasszal rukkol elő. „Én a környéken, a Călăraşilor utcában nőttem fel, és nem emlékszem, hogy valaki is a magyarok közül Aranykakasnak emlegette volna. Megyünk a Cocoşba, mondták az emberek” – állítja Cosmin Pop.

A Bürger Antal neve nem csak a házát felvásároló üzletember fülében cseng furcsán.

Az épület és a Turbina-árok között meghúzódó, addig névtelen kis utcát, az RMDSZ kezdeményezésére néhány évvel ezelőtt a vállalkozó-mecénásról nevezték el. Mindegyre bürokratikus gondokra hivatkozva, sem a volt, sem a jelenlegi városvezetés nem oldotta meg az utcanévtábla kihelyezését.

A századforduló egyik legimpozánsabb marosvásárhelyi lakóépületének építője és első tulajdonosa, a vajasdi származású Bürger Antal a 19. század talán legtehetősebb vásárhelyi polgára volt, aki a közelben kétszáz munkást foglalkoztató sörgyárat virágoztatott fel, ezenfelül számos ingatlannal rendelkezett. Vagyonából gyakran és szívesen támogatta a városvezetés fejlesztési terveit, ugyanakkor a 20. század eleji művelődési élet egyik mecénásaként tűnt ki.

Az 1937-ben bekövetkezett halála után fiai nem sokáig élvezhették apjuk hagyatékát; zsidó származásuk miatt mindkettőjüket deportálták. Sem Dezső, sem György nem tért vissza a lágerből. Az államosítás után raktárként, majd 1972. augusztus 26-tól vendéglőként használt épületre valamikor az 1990-es évek végén került lakat. Amit a hajléktalanok és a sátánista „szeánszokon” részt vevő fiatalok hamar levertek, birtokba véve az egykori villát.

A valamikori úri lakóházat, a későbbi jó hírnévnek örvendő éttermet egy szinte önmagába roskadozó épületté degradálták.

Az önkormányzat – azontúl, hogy óriásplakáton hirdette, hogy az ingatlan a bukaresti Romarta Rt. tulajdonát képezi – semmit nem tett a szimbólumértékű épület megmentéséért. Jelenlegi tulajdonosa 2014 nyarán azzal a szándékkal vásárolta meg, hogy visszaadja a barokk és neobarokk stílusban épült palota egykori fényét.

Az eredetileg nyolcszobás ingatlan építése 1897-ben kezdődött. Elkészülte után, a maga formanyelvezetével a századforduló egyik legimpozánsabb marosvásárhelyi lakóépületének számított. Bár hasonlóan szép ingatlanokból nem volt hiány a városban, Bürger Antal családi otthona mégis kilógott a sorból. Egyrészt, mert nem sorházként épült, másrészt, mert az efféle grandiózus építkezési stílus teljesen elütött az egykori Kossuth utcai ingatlanok, máig fennmaradt, kispolgári arculatától.