Karácsonykor nem valamit várunk, ami elmúlik, hanem valakit, aki velünk marad – Kató Béla református püspök ünnepről, pályájáról

Úgy látom, hogy a betlehemi történetben, az első karácsonykor rendkívül lényeges, hogy a pásztorok királyt keresnek, királyt várnak. Ha Jézus Krisztust az életünk minden vetületére kiterjedő hatalomként tekintjük, aki itt van bennünk, uralkodik fölöttünk, megváltoztat, átalakít bennünket, velünk van, akkor azt érezzük, hogy igenis van örök karácsony. Hiszen akkor

– Ilyen módon a mostani karácsonykor úgy gondolhatunk a háborús helyzet sújtotta övezetben található Betlehemre, hogy ha a jászol mint helyszín, zarándokhely nem is elérhető, de a király megmarad, és ő uralkodni fog továbbra is?

– Igen. És közben azt is jó tudni, hogy ami a világban történik, az nem véletlenül történik. A veszély, a könyörtelen háborúskodás közepette sokan feltették a kérdést, hogy hol van az Isten, ha ezt megengedi. Közben elfelejtjük, hogy mindazt, ami elromlott a világban, mi tettük tönkre. Istent azonnal bűnbaknak tekintjük, a vádlottak padjára helyezzük, hogy miért engedi meg a rosszat. Közben elfelejtjük, hogy naponta teszünk azért, hogy az Ő királysága, szeretete, mindaz, amit tanít nekünk, ne érvényesüljön, hanem pusztuljon el.

Ez a kettősség bennünk van, azt is jelenti, hogy ha valakinek élő a hite, akkor tulajdonképpen várja is egyrészt a Jézus karácsonyi megszületését, közben pedig tudja, hogy Isten ott van velünk.

– Visszakanyarodva a jézusi tanításokra, Ő ugye azt mondta: „békességet hagyok rátok, az én békémet hagyom nektek”. Ez az ige a jelenlegi háborús helyzetekre vonatkoztatva is elgondolkoztathat mindenkit. Ha ki lehetne emelni a jézusi tanítások közül egyet, ami jelenleg a körülöttünk tapasztalható világra nézve még különösen felkiáltójeles, melyik lenne az?

– Sok ellentmondás rejlik magában a Bibliában is, hiszen halljuk, hogy Jézus azt mondja: álljatok ellen a gonosznak, harcoljatok a bűn ellen. Máskor pedig azt tanítja, hogy engedelmeskedjetek. Valahol ez a kettősség rejlik az emberben, hogy szembe kell szállni, de tudni kell azt is, hogy mikor nem kell. Nagyon érdekes, hogy a kereszthalál előtt Krisztus nem áll ellen – pontosan ezzel az áldozatával hozta meg nekünk az ajándékot: szabaddá tett bennünket, nem vagyunk többé a halál megkötözöttjei. Jézus tanítása ilyen értelemben is a békességre int.

Sok mártír volt ebben a helyzetben a történelem folyamán. Úgy érzem, hogy ennek megint itt van az ideje: a kereszténység ellen kellene álljon a szorító, szűkítő erőnek, ami Európában érezhető. Hiszen általános tendencia, hogy a kereszténységből nem kérnek az emberek a mi kontinensünkön. Kérdés, hogy mi ehhez hogyan fogunk viszonyulni. Lehet, hogy megint lesznek mártírok. Nem tudni, mi következik a jövendőben, de azért a keresztény hit megvallása valószínűleg nem kényelmes meleg szalonban fog történni. Valószínűleg sokkal keményebben kell konfrontálódnia a keresztény embernek, akinek az a hite, hogy „velünk az Isten”. Már az Ószövetségben is mondják a próféták, hogy az Isten folyamatosan velünk van.

– A kereszténység nagyon sok nehéz időszakot vészelt át, élt túl a történelemben. Ha időben nem megyünk túl messzire vissza, átélte a társadalom nemrég a kommunizmus időszakát.

– A szekularizáció nem most kezdődött el az egyház életében. Igen, valóban voltak nehéz időszakok. Viszont a katolikus egyház összes szerzetesrendje megújulásokat hozott, akár a reformáció, és ezek mind-mind átmentő erőkké váltak. Az átalakulások folyamatosan zajlanak, ugyanakkor nincsenek kétségeim azzal kapcsolatban, hogy az egyetemes egyház fennmarad. Viszont érdekes tendenciák körvonalazódnak: például ha valaki felteszi a kérdést, hogy

Ott komolyan veszik a keresztények a hitüket, élik, vallják. Tehát változó, hogy a hangsúlyok hová tevődnek át a világban, ezzel nincs is semmi baj. Számunkra viszont intő jel kell legyen, hogy még egyazon közösségen, egyazon egyházon belül is miként alakulnak a dolgok. Gyakran elmondom a lelkészeknek, gyülekezeti tagoknak, hogy éppen azon a helyen, ahol most vagy, abban a kis faluban, vagy akár nagyobb helyen, rajtad múlik, hogy az egyház megmarad, vagy eltűnik. Tehát az Úristen ránk bízta.

Ő pedig azt mondta, hogy az egyház Péternél igenis jó kezekben lesz, rátok bízom. Nekünk is felelősségünk, hogy bizony ránk van bízva. Az egyetemes egyház ügye Isten ügye, de a konkrét helyi közösségek megtartása és adott esetben virágzása, vagy hanyatlása már emberfüggő – ebben pedig óriási a felelősségünk.

– Vagyis mindenkinek felelőssége, hogy azon a helyen cselekedjen, ahová a Jóisten rendelte őt?

– Ha valaki hívő ember, akkor ami vele történik, azt nem véletlennek tartja, hanem belátja: nekem ez a helyem, ezt kaptam, engem az Úristen ide tett. És az a hely attól kezdve nem a megveretésé, az elpusztulásé, a sodródásé. A hit a fontos, hogy az Istennek célja van azzal, hogy én itt vagyok. A református egyház hitvallásaiban megjelenik az eleve elrendelés, a predestináció. Sokan sokféleképpen értik, magyarázzák, megpróbálják nagyon magas teológiai szinten is elmondani. Én egyszerűen szoktam kifejteni az embereknek. A predestináció azt jelenti: az Isten szeretetéből bennünket soha semmi ki nem mozdíthat, erre vagyunk predestinálva. Ez nagyon fontos alapkérdés, mert

Akkor nem kell nekimenni a Dunának, nem kell semmit csinálni, mert a legsötétebb és a legnyomorultabb helyzetben sem hagy el. Ilyenkor vannak, és szabad legyenek kérdéseink: miért velem történik mindez, miért éppen most, mit akarsz velem, Istenem, stb. Közben meg kell maradnia a bizalomnak, hogy ami történik, azt bár most még nem értem, de majd megértem. Tehát minden érettünk van, ami velünk történik. És nem azért, hogy bosszantson, elpusztítson. Tudjuk, hogy nagyon sok válságból tanul és épül az ember, ha nem veszíti el a hitét. Ha pedig elvesztette, akkor nagyon nehéz onnan felállni.

A család, a nyelv, a kultúra, a vallás, amelyikbe beleszülettünk, tulajdonképpen adomány. És ezt Istentől kapott adományként kellene elfogadnunk.

Ha nincsenek keretek, ha nincs nincs ház, nincs fedél, akkor a fiókának sincs ahol növekednie, fejlődnie, maradnia. A fizikai és lelki építkezés szervesen összefügg. De mégis, most hogy belegondolok, egy megvalósítást megemlítenék. A háromszéki Cófalván szolgáltam lelkészként, és ott az 1980-as években egy disznóólból építettem imaházat – engedély nélkül. Ekkor éreztem meg, hogy miként lehet az embereket „meghódítani” ügyek érdekében, ekkor tanultam meg, hogyan kellett beszélni a párttitkárral, vagy az egyszerű emberekkel. Hogy miként kellett – ha szabad azt mondani – furfangosan kitalálni, hogy az akkori körülmények között imaház épülhessen. Ez nagyon fontos lecke volt számomra, rengeteget hasznosítottam később abból, amire a 80-as években jöttem rá. Az imaház építése után következett a hatóságok részéről a meghurcoltatás:

Az már az Úristen kegyelme, hogy mindez csupán másfél évig tartott, aztán '89 decembere után megszűnt, jött a rendszerváltás. Azért, hogy tovább építhessünk közösségeket, épületeket, mindig embereket kellett meggyőzni. A hálózatépítés elemien fontos – ahogy Barabási-Albert László kutató is kimutatta: a kapcsolatépítés nélkül nincs élet.

és akár kultúra, akár egyházi terület, akár oktatás, ha láttam, hogy oda kell állni, gyorsan odaálltam. Persze ehhez sokat kellett tanulnom: igyekeztem belelátni az építők szakterületébe, a pénzügyekbe, a mezőgazdaságba, az oktatásba – az életem mondhatni állandóan egy nyitott szabadegyetem volt. Egyfolytában tanultam, tanulok a mai napig. Közben nagyon fontos hangsúlyozni, hogy lelkész maradtam mindenben – hiszen persze nem vagyok sem építész, sem közgazdász, sem politikus. Az Istennek hálát adok, hogy jó emberismerő voltam, és ki tudtam választani a jó munkatársakat, szabad kezet adtam nekik az alkotásban, bíztam benne, hogy nem vernek át – csak így működik a rendszer. Tehát ennyi mindent nem lehet csinálni egyénileg, hanem csak hálózatba építve, emberekkel, emberekben.

– Ebben a hatalmas volumenű munkában mi volt az, ami a legnagyobb nehézséget okozta?

– A kisebbségi sorsunkból adódó körülmények között az embernek mindig vissza kellett fognia magát, akár a reménység „létráján” is, észre kellett vennie, hogy mi az, ami nem valósítható meg. Talán azért nem voltak túl nagy kudarcaim, mert nem kezdtem bele olyasmibe, amiben esetleg nem láttam egy 60 százalékos esélyt.

Csendes munkás voltam mindig, és nem forradalmár.

– Visszakanyarodva a karácsony üzenetére: választana az evangéliumból egy igét az olvasóink számára?

– Máté evangéliumából ezt a részt: „amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és azt kérdezték, hol van a zsidók királya, aki most született, mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt”. Itt nagyon fontos gondolat: a gyermek születése mindannyiunk számára óriási öröm – bármikor. És az emberiség azt a nagy ajándékot kapta, hogy mindig mindent újra lehet kezdeni, ha születnek gyerekek. Tanárként, szülőként is újra lehet kezdeni, de általában az a nemzedék, amely felelős a gyermekért – akiben benne rejlik minden lehetőség. Mi, felnőttek már kész emberek vagyunk, belőlünk az lett, ami lett és nem sokat fogunk már változni.

ne az legyen, ami eddig volt. Váltson meg bennünket. És a keresztény ember számára nagyon nagy többlet, hogy nem valamit, hanem valakit vár. Aki csak valamit vár, az a karácsonyi csillogásra, az ajándékra, a fesztivitásra összpontosít – mindez pedig elmúlik másnapra. De aki valakit vár, az ennél jóval több: a valakire való várakozás többre ösztönzi, és olyan dolgokhoz segíti hozzá, amelyeket az ember magától nehezen tudna megtenni.