Túlzás az ünnepeken, hiány a mindennapokban – Orbán Szabolcs ferences szerzetes a karácsony lényegéről

– Úgy tűnik, társadalmunkban egyre inkább pénz-, ajándék-, szórakozás-központúvá válik a szeretet ünnepe és az arra való készülődés – nincsen ez másként a jelenlegi válságos időszakban sem. Vajon miként lehet segíteni az embereknek, hogy az ünnep, ünneplés igazi lelki tartalmára figyeljenek?

– Az ünnep igazi jelentésének fölfedezése terelhetne vissza az igazi lényeghez. A karácsonyban tulajdonképpen ajándékozást ünneplünk, a legnagyobb ajándékozást: Jézus megtestesülését. Ilyen szempontból jó is, hogy az ajándék megjelenik a karácsonyi szokásokban, csakhogy azzal, hogy talán elvesztette a kapcsolatát az eredeti üzenettel, a felszín vált fontossá. És a felszín az, ami megragad bennünket.

Ajándékot elfogadni egyébként olykor nem egyszerű, mert nem mindig azt kapjuk, amit szerettünk volna, esetleg nem úgy van csomagolva – mi, emberek talán ezért is menekülünk, hogy ne kelljen elfogadni az isteni ajándékot. Ehelyett azt választjuk, hogy mi adjunk inkább, lehetőleg minél nagyobbat, minél drágábbat, hogy ellensúlyozzuk az ajándékelfogadásra való képtelenségünket. Itt közelíthetnénk a karácsony lényegéhez: saját megajándékozottságunkat kellene fölfedeznünk és megélnünk.

– És ennek már nincsen köze a pénzhez…

– Egyáltalán nincsen. Magának a szónak, hogy ajándék, kiüresedett az igazi lényege, ezt töltik ki sokan anyagiakkal, azzal, ami megvásárolható.

– A kolozsvári ferences templomról, az itteni közösségről és lelkiségről is beszélgetünk. Önök nemcsak adventkor gyakorolják az egymás felé való odafordulást – ahogyan az sok más közösségben jórészt a karácsonyra korlátozódik. Szent Ferenc életpéldájából kiindulva az adakozás a szerzetesek és a közösség mindennapjainak szerves része: ezt mutatja, hogy keddenként a huszadik század elejétől rendszeresen kenyeret osztanak a rászorulóknak a kolozsvári templomban. Hogyan látja, tanítható a társadalomban a rendszeres odafigyelés?

– Tény, hogy ünnepek környékén nemcsak családokon belül, de más közösségekben is felélénkül az ajándékozókészség: rengeteg civil szervezet gyűjt, adományoz. Ez persze jó, de nagyon jó lenne, ha nemcsak ünnepekkor „letudott” alkalom volna. Egy évig voltam a Szent Ferenc Alapítvány diakónusa, utána is kapcsolatban álltam a szervezettel, és azt láttam, hogy karácsony környékén mindenfelől rengeteg édességet küldtek a gyerekeknek, az év többi részében pedig ez nem volt jellemző.

A kolozsvári templomban a heti kenyérosztásban is megnyilvánuló odafigyelésről: fizikailag is azért lehetséges, mert mi magunk is megtapasztaljuk, hogy kapjuk a hívektől – összegyűl a kenyéradomány a Szent Antal oltárához, mi pedig egyfajta felelősséget is kapunk, hogy továbbadjuk. Itt lehet visszatérni a karácsony ajándékozásának gondolatához, egyrészt fölfedezni a saját megajándékozottságunkat, az ebből fakadó felelősségünket, valamint hogy próbáljunk valamit továbbadni ebből másoknak.

Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, nem nagy dolog, ha valaki három kenyeret kap keddenként. De talán ezeknek az embereknek maga a gesztus, hogy kapnak valamit, fontosabb a kenyérnél. Néha látjuk az elcsúszás lehetőségét is, hogy mi történik az ajándékkal, amit kenyér formájában kapnak. Van, akinek a létben maradását, megélhetését jelenti a következő keddig, de van, aki potom pénzért eladja másoknak.

– Karácsony közeledtével arra is fel szokták hívni a figyelmet, hogy csendesedjünk el, annál is inkább, mert körülöttünk mindenfelé nagy a lárma. A társadalomban, a médiában, közösségi oldalon mindenki túl akarja harsogni a másikat, de a nagyváros utcáira is ez jellemző. Mi lenne az elcsendesedés leglényegibb hozadéka – talán nemcsak ünnepekkor?

– Ez sokat foglalkoztat engem. Alcsíki faluból származom, ahol a karácsonyközeli időszak gyerekkoromban a behúzódás, az otthon élményével társult. Az akkori helyzetből fakadóan a sötétséget is jelentette – akár az áramszüneteket is – , tehát semmiképp sem a csillogást. Csendes időszak volt. Édesanyám persze titokban készült az ünneplésre, de gyerekként én a csendre, a várakozásra emlékszem, arra, hogy a készülődés nem külsőségekben nyilvánult meg.

Ez szintén a külsőség túlsúlya, ami kiöli a belső készülődés lehetőségét. Gyerekkoromban adventkor a roráték – hajnali misék – hangulata is hozzátartozott a készülődéshez, ilyenkor sötét volt, hideg, csak a hó világított. És akkor az ember eljutott a templomba, ahol már volt fény – ebben érezhető volt az az üzenet is, hogy megyünk a világosság felé, de azért a templomban is minden a várakozásról szólt, ami belső történés.

Számomra az is lehangoló, hogy nagyvárosban az adventi roráté szentmiséknek sok helyen nincs hagyománya.

Gyerekkoromban nálunk ezeken a miséken szinte naponta annyian voltunk, mint a vasárnapi szentmisén. Adventkor a vásári nyüzsgés főleg a délutáni, esti órákban élénk, amikor az emberek kijönnek a munkából, ennek ellensúlyozása lehetne a hajnali csendes szentmisén való részvétel, hiszen korai órákban csendes a város is.

A zaj minden formájában a felszínt tolja elénk, a felszínen tart, nem engedi, hogy a lényegre tekintsünk, és azt vegyük észre. Az elcsendesedésnek abban kell segítenie, hogy észrevegyük a valóban fontosat. Ha ez igazán sikerülne, akkor sokféle kacat – ami fölül van – a maga „meztelenségében” mutatkozna meg. Ez viszont nem kedvezne a kereskedelemnek.

– Említette egy interjúban, hogy mennyire szereti a természetet. A természetben az ember rácsodálkozhat a teremtés, az isteni alkotás hatalmas csodáira?

– Egyértelműen. Ez az egyetlen út, ami elindíthat afelé, hogy merjünk csendben lenni, és ebben a csendben egyrészt fölfedezzük a teremtett világot, másrészt ezen keresztül azt, aki mindezt létben tartja. A nyári ferences programjainkban ezért is tartjuk fontosnak a természetjárást, gyalogos zarándoklatokat, próbálunk olyan helyeket bejárni, hogy kikerüljük a civilizációt. Bár a természetbe már sok helyen próbál „bekönyökölni” az ember.

– Visszatérve a Szent Ferenc-i gondolathoz: köztudott, hogy „Isten szegénykéjének” lelkiségében hangsúlyos az egymás, a rászorulók felé fordulás, a békés együttélés a környezettel. Ön harminc éve ferences szerzetes, tíz évig volt az erdélyi rendtartomány vezetője – a közösség érdekében végzett munkájáért 4 évvel ezelőtt magyar állami kitüntetést kapott, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Hogyan tapasztalja, látja, az erdélyi társadalom mennyire nyitott ma a Szent Ferenc-i lelkiségre?

– A kitüntetésen az én nevem szerepel, de valójában a közösségnek szól. Főleg Csíksomlyóhoz, a pünkösdi búcsúhoz kötődik, és az összes testvér végzi a munkát, amiért átvettem a kitüntetést – tehát nem az én érdemem. Kétségtelen, hogy a Szent Ferenc-i gondolatok, ideák mindannyiunk életének meghatározói, akik az erdélyi rendtartományhoz tartozunk. Ezt tekintjük a legfontosabb értéknek, és természetesen azt szeretnénk, hogy a Szent Ferenc-i lelkiség szépségét más is lássa, fölfedezze.

Ilyen a háború is: Assisi Szent Ferenc el mer menni a Szentföldre, odaállni a keresztesek és szaracénok közé a maga fegyvertelenségével – ezzel nagy sikert persze nem arat, de megteszi. Szintén aktuális kérdés a természet jelentőségének fölfedezése vagy a teremtett világban a testvérség gondolatának fontossága. De szintén lényeges a „ferences szegénység” ideája is: Szent Ferenc a kisajátítást utasítja el, és ily módon sok mindenről le tud mondani.

Mindez szembemegy a mai gazdasági szemlélettel, de ez lehetne a kiút a hatalmas válságból, ami felé padlógázzal rohanunk. Tehát rengeteg olyan válasz van a ferences lelkiségben, ami ma, 800 év elteltével is rendkívül aktuális. Viszont nem tudom, hogy mindez miként működhetne központi eleme, lényege, az Isten nélkül. Nehéz békéltetni, ha nem látjuk a Jóisten felénk irányuló békéltető szándékát – ami Jézus megtestesülésében megtörtént.

Nyilván nehéz lemondani a saját kényelmünkről, kilépni kicsit a fogyasztói mentalitásból, ha nem látunk példát Jézusban, aki a maga isteni „kényelméből” lelépett közénk, hogy kimozdítson állapotunkból. Amit talán a mai ember is kezd értéknek látni, az a gyökere – az Isten gondolata – nélkül talán nem is működhet egyáltalán. Ferenc számára fontos volt, hogy tapasztalhatóvá váljon, amit ő megél, és a tapasztalat segítette, hogy mélyebben megélje az evangéliumot. Az ő nevéhez fűződik a grecciói jászolállítás, amiről azt mondjuk, hogy az első karácsonyi jászol volt.

Assisi Szent Ferenc életrajza számol be arról, hogy hazajön a Szentföldről, meg akarja ünnepelni a karácsonyt, hogy szemléltesse a helyzetet, amiben a megtestesülés történt. Greccio hegyoldalába, egy barlangba jászolt állít, állatokat hoz oda, fáklyákat, embereket a környékről és együtt ünnepelnek. A Celanói Tamás-féle életrajz számol be arról, hogy az együtt ünneplésben fény gyúlt az emberek szívében. A közös ünneplés és az, hogy Ferenc Jézus születésének körülményeit a szem számára megfoghatóvá merte tenni, segített abban, hogy az igazi ünnepet mások is megélhessék.

– Ha ki kellene választania egyet a Jézus születésére vonatkozó evangéliumi részek közül kedvenceként, melyik lenne ez?

– Nincs kedvenc, mert mindegyik a maga pillanatában igazán megragadó. Egyébként a karácsony lényegének nagyon velős megfogalmazása János evangéliumában olvasható: „az Ige testté lett”. Ez a tömörítése az egész karácsonynak. De számomra mindegyik karácsonyi evangéliumi mozzanat nagyon fontos a maga helyén. Ehhez fűződően a noviciátusi tapasztalatom meghatározó volt: a szerzetességre fölkészítő, egyéves visszavonulási időszakban nagy hangsúly került arra, hogy az ünnepet a maga liturgiájában megéljük. Volt az előesti szentmise, az éjféli szentmise, éjszaka, kora hajnalban a pásztorok miséje, és mindenik szentmisének van külön evangéliuma. Annak a pillanatnak a történését végigünnepelni – nem elfelejthető és nehezen elmondható tapasztalat volt.

– A köznapi ember kíváncsiságával kérdem: hogyan telik a szerzetesek karácsonya?

– Nyilvános ünneplésünk szolgálat, egyszersmind életető erőt is jelent. Ezt megelőzően, 24-én, az esti szentmise előtt tartunk közösségi imádkozást. A pásztorjátékot hagyományosan a ferencesek családos csoportja és azok gyerekei adják elő – az idei év újdonsága, hogy most már a fiatalabb nemzedéké a nagyobb szerep. Aztán következik a hívekkel együtt ünnepelt szentmise.

Ez a templomban történik, utána énekelve vonulunk át az ebédlőbe, ott zajlik a vacsora, s azt követi az ajándékozás. Majd ki-ki nyugovóra tér, mert reggel folytatni kell a szolgálatot. Az ünnepen mi szerzetesek nem megyünk a szülőkhöz, családtagokhoz, hanem a ferences közösséggel ünnepelünk, hiszen ez a megtartó, erősítő lételemünk. Közvetlenül karácsony után szoktunk hazamenni, tulajdonképpen ez is része az ünnepnek.