HÁROMSZÉK

Beszélgetés a világtalálkozó házigazdájával, Demeter János Kovászna megyei tanácselnökkel

Öntudat-erősítő találkozások

Hogyan jutott eszébe, hogy összegyűjtse a világ minden táján élő háromszékieket?

A Jóisten jótéteménye, hogy felmerült bennem a találkozó ötlete. A maksai Pince-tetőről belátni egész Háromszéket a maga gyönyörűségében. Nem könnyű újra beleszeretni a szülőföldbe, de velem ez történt. Ott jutott eszembe, hogy valamilyen más módon újra birtokba kellene vennünk a szülőföldünket. Annyi minden történt az elmúlt negyven év alatt, sokan elhagyták Erdélyt, persze számon tartjuk egymást, de nem léptük túl a személyes, családi kötelékek bűvös határát. Úgy gondolom, Háromszékkel foglalkozni nem csak azok dolga, akik itthon maradtak, hanem mindannyiunk felelőssége. Ezért kell találkozni, elmondani, hogy szükségünk van egymásra. A gondolat sokáig érlelődött bennem: szervezzük meg a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját.

Hogyan alakult a rendezvény előélete álomtól a megvalósításig?

Nem volt nehéz „megfertőzni” sem Imreh Istvánt, a Kovászna megyei Kulturális Központ igazgatóját, sem a megkeresett képzőművészeket, vállalkozókat, nyomdászokat. Minden vidékről beszerveztünk sok lelkes fiatalt, akik élvezettel alakították a rendezvény forgatókönyvét. Közügy lett, naponta szóba került a világtalálkozó, foglalkoztatta az embereket, gondolkodtak, kit lehet még mozgósítani, meghívni, felkutatni a nagyvilágban. Úgy tűnik például, hogy egy ausztráliai farmer is jelezte: itt lesz.

Hogy zajlott az idegenbe szakadt az háromszékiek felkutatása?

Internetes portált hoztunk létre a www.vilagtalalkozo.ro címen, valamennyi polgármester kérdőíveket töltetett ki a saját településén, kiről tudnak az emberek, kit akarnak értesíteni, meghívni. Ilyen módon bővült az adatbázis. Ezerféle praktikát találtunk ki, még az iwiw-en is zajlott a keresés. Érdekes, hogy nem mindenki fedte fel rögtön az identitását, sokan jelezték, hogy érdekli őket a rendezvény, de elérhetőséget nem adtak meg. Az emberek nem jókedvükben mentek el a szülőföldjükről, valószínű még mindig bizalmatlanok.

Hogy reagáltak a rendezvény ötletére az érintettek?

Talán abból lehet ezt lemérni, hogy a helyi vezetők mennyire vették komolyan a szervezést. Van olyan polgármester, aki már hetekkel a rendezvény előtt pontosan tudta, községébe nyolcvanan jönnek haza, ami azt jelenti, hogy követte a folyamatot. Máshol, csak az információtovábbításra hagyatkoztak, bízva abban, hogy a szülőföld szeretete hazahozza a külföldön élőket. Sokan nem tudnak részt venni, hiszen már egy évvel korábban leszögezték a nyári szabadságuk időpontját, amit nehéz utólag módosítani. Akadt, aki elnézte a dátumot, augusztus 18. helyett 8-ára jöttek haza. A listát azonban nem szabad kizárólag a részvétel alapján lezárni, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, a külföldön élő háromszékiek többsége jó ötletnek tartja a találkozó megszervezését.

Mi lehet a találkozó igazi haszna?

Alakulni kezdhet a háromszékiek világhálója, elkezdődhet a tudatos lobbi ezért a vidékért. Meggyőződésem, hogy nagyon sokat lehet tenni a megyéért Kanadából vagy a Fidzsi-szigetekről is. Nemcsak dollármilliókkal, hiszen elég, ha valaki népszerűsíti új hazájában a szülőföldjét, és ez évente jelent öt turistát. A háromszéki öntudat megerősítése a célunk, az elszármazottak és az itthon élők közötti kapcsolat kialakítása, amely szellemi és anyagi tőkekoncentrációja révén lendületet ad a megye fejlődésének.

Mire készülnek felhasználni az elszármazott háromszékiekről alakuló adatbázist?

Fontos, hogy mindenki érezze: nem egyszeri fellángolásról van szó, hanem tudatos közösségépítésről. Mindenki tehet valamit a szülőföldjéért. Ha csak kitataroztatja a szülői házat, kiadja, vagy a barátait látja vendégül, már életre kaphat az elhanyagolt környezet. Ha visszakéri a földjeit, és haszonbérbe adja, ha foglalkozik az ősi hagyatékkal, már az is eredmény. Óriási szellemi tőke halmozódott fel a világban az elszármazott háromszékiek révén. Ha egy építész tervez a szülőfaluja számára egy parkot, ha egy festő itthon nyit egy időszakos tárlatot, ha egy orvos konferenciát szervez, máris elértük a célunkat. Valószínű, a művészek hamarabb rámozdulnak, hiszen az értékek felmutatására megvannak a fórumaik, és sok európai uniós pénzt lehet pályázni hasonló célokra. De a műszaki szakembereknek is meg kell találniuk a találkozás módját, sokat segíthetnek a háromszéki felsőoktatás fejlesztésében. Kistérségi marketingpolitika kialakítására van szükség, haza kellene hozni olyan embert, aki ért hozzá, és ráadásul tele van empátiával, mert a szülőföldjét kell népszerűsítenie. Ugyanakkor meg kell találni a különböző szakterületek helyi összefogóját, aki hazahívja a kollegáit. Érdemes lenne létrehozni egy intézményt, amely foglalkozik ezzel az adatbázissal, megtalálja azokat az embereket, akik hajlandók vállalni ezt a munkát. Olyan új lendületet adhat mindez a háromszéki magyar közösségnek, amire lehet építeni, hiszen a világ politikai és gazdasági értelemben is kinyílt előttünk.

Olyan pozitív hozadéka is lehet a találkozónak, mint például az infrastruktúra javítása?

Közvetett módon a találkozó abban is segít, hogy a települések összképét javítsuk. Az se baj, ha csak a ház előtti árkot takarítják ki, hiszen ha az ember vendéget vár, kivikszolja a házát. És egyszer eljutunk oda is, hogy akkor is odafigyelünk a környezetünkre, ha éppen senkit sem várunk. Azért kicsit aggódom is, mert a székely ember nehezen fogadja a kritikát, és nem lenne szerencsés, ha a németországi rokon észrevételeire úgy reagálna, hogy „mindenki végezze a saját dolgát, és ne szóljon bele a miénkbe.”

Akad olyan, akiben ellenérzést váltott ki, hogy csak a magyar háromszékieket várják haza. Mi erről a véleménye?

Nem véletlen, hogy a háromszéki magyarok világtalálkozóját szervezzük. Éppen azok mentek el ugyanis annak idején itthonról, akiknek elegük volt a diszkriminációból. A háromszéki magyarok hazacsábítása kötelesség, ezt mindenki érti és érzi. Ha valaki úgy tesz, mintha nem értené, akkor valószínűleg politikai tőkét akar ebből is kovácsolni. A külföldön élők szellemi erejének hasznosítása a megye valamennyi lakójának javára válhat. 2007-ben már vállalható és kimondható, hogy nem azért akarunk találkozni, hogy jót bulizzunk, és a hegy tetejére építsünk valamit, hanem azért, mert vannak dolgok, amiket helyre kell hozni. 1989 előtt olyan bűnöket követtek el egy közösség ellen, amikért azóta sem kért senki bocsánatot. Megillet minket az igazságtétel. Azt üzenem a politikusoknak, hogy a háromszéki románokért nem úgy tesznek valamit, ha szidják a magyarokat, és diszkriminatívnak nevezik, ha a magyarok szerveznek valamit. Úgy kell tudni együtt dolgozni a megye, a települések magyar vezetőivel, hogy azzal a román közösség jól járjon.

Maradandó tárgyi emléket is kívánnak állítani az eseménynek?

Igen, de a maksai Pince-tetőn felállított emlékhely nem csak a múltunkról, hanem a jövőnkről is szól. A tetőn, ahol a találkozó ötlete kipattant van egy nagy földkupac, a tetején pedig egy kő, amely, meggyőződésem, hogy valamilyen geodéziai célokat szolgált. Kónya Ádám helytörténész legnagyobb megdöbbenésünkre kiderítette, hogy ősi halomsír az, és még volt ott kettő, de azokat a kommunizmus idején talajfeljavítási munkálatok címén feldúlták. Zakariás Attila és Damokos Csaba oda álmodták meg az emlékhelyet. Arra számítok, hogy a háromszékiek egyfajta szent helye lesz, hiszen a virágminta csúcsain levő kövekre a települések nevét és az ott született híres elődök nevét vésik fel. Élő történelemórát lehet majd tartani ott.

Lesz-e folytatás?

n Mindenképpen szeretném, de a rendezvény folytatása a találkozó napjai alatt dől el. Nem kell minden évben hasonlóan grandiózus ünnepséget szervezni, de ötévenként mindenképpen érdemes. Remélem, sikerül tudatosítani, hogy mi nemcsak negyven évig szenvedő, Bukarest által megtiport, betelepítésektől meggyengített emberek vagyunk, hanem értékes, alkotó, a világra nyitott személyek.

------

Előremenekül a táj

A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója előtt kötelező módon felteendő kérdésre – hogy mit is szolgálhat egy ilyen találkozó – sokféle válasz adható. Lehet szokványos sokadalmi rendezvénynek tekinteni, amely régi, unalmas receptek szerint készül, ki lehet olvasni belőle a székely önszemlélet tradicionalizmusát, de akár székelyesített globalizációkritikát is: egyfajta hazamenekülést a szülőföld sajátos, helyi illúzióvilágába.

A helyesen megfogalmazott kérdés azonban a következő: segít-e a találkozó Székelyföld hivatásának újrafogalmazásában, abban, hogy e térség megtalálja új helyét Erdély és a Kárpát-medence szellemi földrajzában?

Székelyföld és azon belül Háromszék korábbi szerepét a modern korban – 1848-tól napjainkig legalábbis – külső centrumok írták elő. A dualizmus korában Budapest és Kolozsvár, később a román nemzetállami keretek. E szereposztásban Háromszék belső periféria maradt, amelynek minden emberi erőforrását, tehetségfölöslegét e külső centrumok sajátították el. Vagyis: Székelyföld, Háromszék több mint kétszáz éven át a humán erőforrás és a „tudáskapacitás” kibocsátó régiója, egy tehetségexportra kényszerülő periféria maradt. Szellemi arculatát évszázadokon át a menekülés kultúrföldrajzi sémája rajzolta ki; a tehetségesek a nincstelenség és a katonai szolgálat terhei elől menekültek, és sokszor a műveltségben, a tudásszerzésben találták meg a „székely szabadság” egyetlen lehetséges útját – másutt. Apáczai Csere János, Bölöni Farkas Sándor, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter neve jelzi ezt az utat.

A kérdés tehát, amelyet e világtalálkozó során számtalan formában újra és újra fel kell tenni: megfogalmazható-e az az új „székely hivatás”, amelyben nem a menekülés és a más centrumok által kiszabott szerepek kényszerű elfogadása a meghatározó, hanem a saját lehetőségek felismerése, a hátrányokból előnyt kovácsoló, régióépítő kreativitás térnyerése.

A közösségalapú modernizáció programja ez, amelyhez viszont háromszéki jövőkép is kell. Ha a világtalálkozó segít abban, hogy Háromszék a korábbi korok tehetségexportjából most olyan kapcsolathálót építsen ki, amely e régióépítő jövőkép és program megalapozását szolgálja, és segít abban, hogy e táj megtalálja az előremenekülésnek a globális folyamatokkal is számot vető irányát, akkor jó kezdeményezésként maradhat fenn helyi történelmünkben.

------

Háromszéktől Kovászna megyéig

Kovászna megyét – régi nevén Háromszéket – a történelmi Magyarországon és a mai Romániában egyaránt a második legkisebb megyeként tartják számon. A többségében magyarok lakta mai megye a szovjet típusú tartományi, illetve rajoni rendszert megszüntető 1968. évi közigazgatási átszervezés, az úgynevezett megyésítés során jött létre, nagyjából a történelmi Háromszék vármegye egykori határvonalait követve. Területe pedig 3705 négyzetkilométer.

Székek egyesülése

Háromszék vármegye az 1876. évi megyésítéskor a három szék, azaz a Miklósvár fiúszéket is magában foglaló Sepsi-, valamint Kézdi- és Orbaiszék egyesítésével jött létre, akkori területe pedig 3556,29 négyzet-kilométert tett ki.

A megye területén őskori leletek mellett a dák királyság, valamint a római uralom nyomaira bukkantak, ugyanakkor népvándorlás kori leleteket is találtak az évtizedek során. A Csíki Krónika leírása szerint a magyar honfoglaláskor a megye területe – miként a Székelyföld – székelyek által lakott terület volt.

Korabeli források szerint a magyar királyságot vármegyékre felosztó Szent István király a Székelyföldet nem vonta be a vármegyék területe és jogrendszere alá, hanem teljesen érintetlenül hagyta, tiszteletben tartva a székelység ősi jogait és kiváltságait. Ekkor a Székelyföld 7 székre és 4 fiúszékre volt felosztva – egy 1096-os keltezésű dokumentum már említi Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszéket –, ide kell azonban számítani azt az Aranyosszéket is, amelyet az 1285. évi tatárjáráskor Torockót megvédelmező kézdi székelyek kaptak adományba V. Istvántól és fiától, IV. Lászlótól. Az okiratok a 15. század második feléből, pontosabban 1466-ban tesznek említést arról, hogy az önállóan működő három szék együttes gyűléseket tartott, de egyesülésük létrejöttére csak egy 1583-ban keltezett oklevél enged következtetni, miszerint Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék közös királybírája Osztopáni Perneszy István várhegyi kapitány.

A három szék egyesülése után Miklósvárszék jó ideig megtartotta ugyan önállóságát, de adatok tanúskodnak arról, hogy Sepsiszék többször is megpróbálta bekebelezni a jóval kisebb Miklósvárszéket. Utóbbi – korabeli források szerint – 1648-ban saját törvénykezési joggal, de a háromszéki királybírók fennhatósága alá tartozott, Háromszék vármegye 1876. évi létrehozásakor pedig Miklósvár fiúszék Háromszékhez, az Erdővidék északi részét képező Bardoc fiúszék pedig Udvarhelyszékhez való betagolódását rögzítette.

Az ország közepén

Háromszék az ország közepén, Erdély délkeleti részén helyezkedik el, a 25°32’ és 26°18’ keleti hosszúságok, valamint a 45°32’ és a 46°18’ északi szélességek között. Keleti oldalon Bákó, délkeleti oldalon pedig Vrancea és Buzău megyékkel határos, északi szomszédja Hargita, déli-délnyugati szomszédja pedig Brassó megye. Két legnagyobb folyója az Olt, valamint a Feketeügy, legjelentősebb hegyvonulatai az Olt jobb partja mentén végighúzódó Baróti-hegység és a folyó bal oldalán végighúzódó Bodoki-hegység. Keleten a Berecki-hegycsoport, délkeleten, a Kárpát-kanyarban pedig a Bodzai- vagy Csukás-hegycsoport övezi Háromszéket. A megye legmagasabb csúcsa a Háromszéki-havasokban található 1777 méter magas Lakóca-tető, a legalacsonyabb pont pedig a Baróttal szomszédos ágostonfalvi Olt-híd melletti, tengerszint feletti, 468 méteres erózióbázis. Az északi hegységek nagy része vulkáni tevékenység során alakult ki, magasabb hegycsúcsok: Kakukkhegy (a Dél-Hargita-hegységben, 1558 m), Nagy Sándor-csúcs (a Nemere-hegységben, 1646 m). A hegylábi dombságok magassága 700–800 méter között alakul, a megye legnagyobb részét a Barcasági-medence északkeleti része és a Felső-Háromszéki-medence teszi ki, tengerszint feletti 500–600 méteres magasságon. A megye területének 44 százalékát erdő borítja.

A megye két meghatározó folyóvize az Olt és a Feketeügy (az Olt legnagyobb mellékfolyója). A két legnagyobb állóvíz a 2 km hosszúságú Besenyői-tó és a 23 hektár felületű Rétyi-tó. A mérsékelt kontinentális éghajlatot forró nyarak és hideg telek jellemzik, olykor szélsőséges megnyilvánulásokkal. Az évi átlagos hőmérséklet 2–7 Celsius-fok között alakul, az évi csapadékmennyiség pedig négyzetméterenként 500 és 1100 mm között változik.

Apadó lélekszám

Kovászna megye lakossága az 1992-es népszámláláskor 233 256 fő volt, a népesség 42 százaléka élt városon, 58 százaléka pedig falun. 1999-re a lakosság 230 542 főre csökkent, a 2002. évi népszámláláskor pedig 222 449 fő volt a megye lélekszáma, ebből 73,80 százalék magyar, 23,28 százalék román, 2, 68 százalék pedig más nemzetiségű. Utóbbiak legnagyobb része magyar és román ajkú roma. A megyében jóval kisebb számban szászok, oroszok, zsidók, ukránok, szerbek és horvátok is élnek. A megye lakóinak 36,7 százaléka római katolikus, 34,1 százaléka református, 21,6 százaléka ortodox, 4,6 százaléka unitárius, az evangélikusok, baptisták, görög katolikusok, izraeliták és pünkösdisták aránya 1 százalék alatti.

Kovászna megyében összesen 44 közigazgatási körzetben – 5 városban és 39 községben – 122 települést tartanak nyilván. 2002-ben a megye lakosságának 50,35 százaléka élt városon – ebből 54,95 százalék a megyeszékhely Sepsiszentgyörgyön, 45,05 százalék pedig Kézdivásárhely, Kovászna, Barót és Bodzaforduló városokban. Az elvándorlás és az elöregedés miatt elsősorban a falvak lélekszáma apadt. A 2002. évi népszámlálás adatai szerint Sepsiszentgyörgy lakossága 68 359, Kézdivásárhelyé 22 912, Kovászna városé 12 515, Baróté 10 498, Bodzafordulóé pedig 8 626 fő volt. n

--------

A melléklet összeállításához felhasznált irodalom

Domokos Géza (szerk.): Megyénk, Kovászna – Háromszéki tudnivalók (Sepsiszentgyörgy, 1995),

Kisgyörgy Zoltán: Erdővidék (Sepsiszentgyörgy, 1973),

Kisgyörgy Zoltán: Barangolás Székelyföldön 3.: Kovászna megye (Csíkszereda, 2000),

Orbán Balázs: Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, I-VI. köt. (Pest, 1868-1873),

Pótsa József szerk.: Háromszék vármegye emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére (Sepsiszentgyörgy, 1899),

www.vilagtalalkozo.ro

-----

Sepsiszék: új haza a sebesi székelyeknek

n Kovászna megyének ez a része az Oltnak a Baróti- és a Bodoki-hegységek között Hargita megye (Alcsík) határától délre húzódó és kiszélesedő völgyében, valamint az Oltba ömlő patakok mentén fekvő falvakat foglalja magában egészen a Barcaságig. Az évszázadok során Sepsiszék része volt Erdővidéknek a Bacon-pataktól délre eső kilenc faluja is, a külön közigazgatási egységet képező Miklósvár fiúszék.

Sepsiszék nevét a Szászsebes környékéről idetelepített sebesi székelyekről kapta. A sebesi székelyek földjét először egy 1252-ben kiállított oklevél említi, akkor kapta ugyanis ajándékba a királytól a sebesi székely Akadás fia Vince (Bencenc) Székföldjét. A Szászsebes környéki, a mai Fehér megyéhez tartozó Kelnek, Récs, Árkos, illetve Egerpatak falvak névpárjait viselik Kálnok, Réty, Árkos és Egerpatak sepsiszéki helységek, ezek a névazonosságok is igazolások a sepsi székelyek előbbi szálláshelyeire.

Egy 1332-beli pápai tizedjegyzék Miklósvárszék akkori hat faluját is ideszámítva, Sepsiszék területén 25 római katolikus plébániáról tesz említést. A kőtemplommal ugyanakkor még nem rendelkező, de attól még létező települések száma valószínűleg ennél nagyobb lehetett. Erre utal Zoltán falu 1353-beli vagy Málnás falu 1421-beli, illetve Komolló 1426-beli említése. Egy 1567-es összeírás újabb kilenc faluról tesz említést Sepsiszék területén. A szék délkeleti peremén, valamint a Bodzavidéken elhelyezkedő román többségű falvak többnyire a 18. század második felétől kezdődően jöttek létre.

Sepsiszék települései közül Sepsiszentgyörgy és Illyefalva nyert mezővárosi rangot, utóbbi Háromszék vármegye 1876. évi létrehozásakor veszítette el ezt a rangját.

Sepsiszentgyörgy: falutól a megyeszékhelyig

A mai megyeszékhely keleti részén az ember igen korai megtelepedésének a csiszolt kőkorszakból, valamint a bronzkorból származó nyomaira bukkantak a régészek. Találtak itt dák tárgyi emlékeket, valamint a római korból származó leleteket is. A déli városrészen ugyanakkor 5. századi szkíta sírhelyet tártak fel a szakemberek. A városnak ugyancsak a keleti részén végzett ásatások a népvándorlás korából gót, gepida és szláv leleteket találtak. A magyarok sepsiszentgyörgyi megtelepedésének legkorábbi emlékei a 11. század elejéről valók. A vaskori réteg fölé telepedő magyar faluban feltárt négyzetes alakú, félig földbe ásott, tűzhelyes lakóházai 12. századi, Árpád-kori település létezését bizonyítják, de hasonló település maradványai bukkantak elő a város más részén is.

Sepsiszentgyörgyöt legelőször az 1332-es pápai tizedjegyzék említi írásban. Nevét temploma védőszentjéről, Szent György lovagról kapta. A fennmaradt okiratok között egy 1461. október 22-i keltezésű oklevél említi először városként Sepsiszentgyörgyöt. 1448-ban Sepsiszentgyörgyre látogatott Magyarország kormányzója, Hunyadi János, aki részt vett Sepsiszék közgyűlésén.

A város vásártartási joga Bethlen Gábor idejében rendeződött végérvényesen. Azt követően, hogy II. Rákóczi György fejedelemnek a lengyel trón megszerzésére irányuló törekvése Erdélyt a pusztulásba sodorta, az országba betörő 100 ezer tatár bevette Sepsiszentgyörgy templomvárát, a védők nagy részét legyilkolták, a várost lerombolták és felgyújtották, a mintegy 750 életben maradt embert pedig rabszíjra fűzve elhurcolták. A székely határőrség Mária Terézia korabeli erőszakos újraszervezésekor Sepsiszentgyörgy a székely huszárezred parancsnoki székhelye lett.

A hősies város

A város történetének leghősiesebb időszaka az 1848–49-es szabadságharc idejére esik. Háromszék vármegye akkori székházában, a mai Bod Péter Könyvtár nagytermében jelentette ki 1848 novemberében Gábor Áron: „Lesz ágyú!”, és a kijelentés nyomán döntött a szék a fegyveres önvédelem mellett. A város költségén Kiss János harangöntőműhelyében négy ágyút öntöttek a szabadságharcos csapatok számára. A forradalom és szabadságharc leverését követő elnyomatás éveiben a Mack-féle Habsburg-ellenes összeesküvés leleplezése után Váradi Józsefet és Bartalis Ferencet 1854. április 29-én a város határában, az Őrkő-hegy lábánál végezték ki kötél általi halállal.

A szabadságharc bukása utáni időszakban indult el a város gazdasági és kulturális fellendülése. 1853-ban gőz-pálinkafőző, majd 1857-ben Wellenreiter János jóvoltából Háromszék első sörgyára kezdte meg a működését, 1851–1853 között pedig felépült a város kórháza. Az 1850-es évek után betelepedő zsidóknak köszönhetően fellendült a kereskedelem és a kisipar, 1879-ben pedig megkezdte működését az Első Székely Szövőgyár. 1899-ben dohányfeldolgozó gyár indult, ugyanebben az évben kezdték meg a város vízvezeték-hálózatának a kiépítését. 1908-ban indították be a városi vil-lanyvilágítást, 1912-ben pedig az első mozit. A Brassó–Kézdivásárhely vasútvonal megépítésével 1891-től Sepsiszentgyörgy is bekapcsolódott az országos vasúti közlekedésbe.

Kőszínház, elsők között

A város színháztörténete az 1800-as évek első feléig nyúlik vissza, Sepsiszentgyörgynek ugyanis már az 1830-as években volt kaszinója. A krónikák szerint az első előadást 1838-ban tartották. Az 1860-as évektől kezdődően a vándortársulatok a város piacterén épített emeletes középületben, a H. Schwarzenberg K.-csarnokban léphettek fel, 1899-ben ezt a termet állandó színházteremmé alakították át. Ezzel Kolozsvár és Dés után Sepsiszentgyörgy vált Erdélyben a harmadik, állandó színházteremmel rendelkező várossá. A ma Tamási Áron nevét viselő állandó színházi társulat 1948-ban alakult, 1986-ban alapították a román nyelvű, Andrei Mureşanu színházi tagozatot. A város első nyomdája 1874-ben indult be, amikor a Brassóból átköltöztetett Nemere című lap itt folytatta megjelenését. Ezzel párhuzamosan 1878-ban rövid ideig megjelent Háromszék című politikai-társadalmi hetilap, amelynek nevét viseli a megye mai magyar nyelvű napilapja. 1883-tól a Székely Nemzet, majd 1906-tól 1944-ig a Székely Nép volt Háromszék lapja. Az újságok, a könyvek, illetve más kiadványok nyomtatását 1882-től a Jókai Nyomda Rt. tette lehetővé, majd a 20. század elején újabb, a Kossuth-nyomda is beindult, amely 1902-től a Háromszéki Híradó megjelenését vállalta.

---------

Kézdiszék: a céhek központja

Kézdiszék a Kézdivásárhelyi-, más nevén a Felső-Háromszéki-medence északi részét, a Szentföldnek is nevezett, római katolikusok lakta északi peremvidéket öleli fel. Délkeleten Sepsiszékkel, keleten pedig Orbaiszékkel határos.

A magyar lakosság legkorábbi kézdiszéki jelenlétét 12. századi leletek tanúsítják. Bár a székelyek keletre telepítése már a 12. század első felében megkezdődött, a dél-erdélyi, Segesvár közeli Szászkézd környékiek kicsit később, a 13. század vége felé érkeztek a mai Kézdiszékre, új, végleges szálláshelyük nevében azonban a mai napig őrzik korábbi lakhelyük emlékét.

Az írások Sedis Kizd néven 1427-ben említik először Kézdiszék nevét, ezt jóval megelőzően azonban már 1307-ben is előfordul „Syculus de Kezdy” alakban, illetve 1320-ban „Siculi de Kezdy” formában a kézdi székelyek megnevezés. Kézdiszék neve 1466-ban fordul elő először magyarul „Kyzdy szék” alakban.

A szék területén 1614-ben 2579 kaput számláltak, 1703-ban már 340-nel többet. Korabeli források szerint Kézdiszéket 1850-ben 38 151 lélek lakta, a legutóbbi – 2002. évi – romániai népszámlálás adatai 51 855 kézdiszéki lakos létét rögzítették, ami a mai Kovászna megye lakosságának 23,3 százalékát jelenti. A szék lakosságának elsöprő többsége magyar, 2002-ben 3069 személy vallotta magát román nemzetiségűnek.

A szabadságharc háromszéki bázisa

Az udvarterek városaként is ismert Kézdivásárhely, Kézdiszék központja a legrégebbi székely városok egyike. Területén római tábor nyomaira utaló, valamint népvándorlás korabeli leletek kerültek felszínre, de a régészek egy 10. századi magyar fegyveres harcos sírját is feltárták.

Kézdivásárhelyt eleinte Torjavására néven említették, tekintve, hogy a Torja-patak és a Kászon vize összeömlésének övezetében a környékbeliek vásároshelye volt. Az első írásos említés 1407-ből való, a vásáros városi rangot pedig Luxemburgi Zsigmondnak köszönheti. János Zsigmond erdélyi fejedelem 1562-ben kelt levelében a helység neve Kyzdy Wasarhel alakban fordul elő.

Kézdivásárhely gyors fejlődését virágzó kézműiparának és az Ojtozi-hágón keresztül a Moldva felé, illetve a Fekete-tenger felé összeköttetést jelentő fő kereskedelmi útvonal mentén való fekvésének köszönhette. Ezt a fejlődést az osztrák uralom, illetve a Mária Terézia idején újraszervezett székely határőrszolgálat, valamint különféle más, természeti csapások nehezítették. A 19. századi virágzó céhrendszer viszont olyan gazdasági erőt jelentett, hogy a 1848–1849-ben Kézdivásárhely vált a szabadságharc és a háromszéki önvédelmi harc, az ágyú- és hadianyaggyártás legjelentősebb háromszéki központjává.

A 17. században mind a római katolikus, mind a református felekezet már rendelkezett iskolával Kézdivásárhelyen, a kantai római katolikus iskolát egyébiránt Háromszék első gimnáziumaként tartják számon. Jelenlegi épületét magyar állami támogatással az Erdélyi Római Katolikus Státus építtette a 20. század elején.

Az udvarterek városa

Kézdivásárhelyen jelent meg 1849-ben a Bem József tábornok adományozta nyomdában a Székely Hírmondó, majd a Kézdivásárhely és Vidéke, a Székely Közlöny és a Székelyföld című lapok. Ezeket követte a Székely Híradó és a Székely Hírlap. Az 1989. évi rendszerváltozás után a Székely Újság, majd a Székely Hírmondó új sorozata, valamint a Siculus Rádió, illetve a Profi Rádió örökíti meg a mai eseményeket.

Kézdivásárhely jellegzetességei közé tartoznak a helység egyedi hangulatát megadó udvarterei. Ez a sajátos és a vidéken egyedülálló belváros, valamint az azt körülölelő, ma 73 sikátorszerű kis utcából álló udvartérhálózat építészettörténeti ritkaságként szerepel a nyilvántartásokban.

Az 1968. évi megyésítés után a megyei vezetés erőteljes ipart telepített Kézdivásárhelyre, az 1989. évi rendszerváltás után azonban a szocialista állami vállalatok lassan leépültek, helyüket pedig külföldi cégek, kisebb magánvállalkozások vették át.

-------

Borcsa János: Kishazámban

Minthogy Petőfire utaló címet választottam, el kell mondanom: a történelmileg Kézdiszéknek nevezett kistérség is „arany kalásszal ékes” nyár idején, akárcsak a költő látta alföldi rónaság, sőt feltűnik a „lenge délibáb” is imitt-amott, ugyanakkor karnyújtásnyira van az itt élő ember számára a „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája” is. Van kenyere, bora viszont nincs e kishazának, Kölcseyvel szólva: nektár nem csepeg dombjain.

A kisgyerek számára, ki voltam, mindkét fő domborzati forma adott volt tehát, megvallhatom, a nyelvi örökséggel együtt beépült valómba. Úgyannyira, hogy igazán csak akkor tudnám felmérni, hogy számomra mit jelentenek, ha hirtelen valamilyen erő kiragadna ebből a természeti-nyelvi közegből, aminthogy ama két őselemre, a tiszta levegőre és vízre is – akárcsak az édes anyanyelvre – azok időleges hiánya vagy elviselhetetlen szennyezettsége döbbentheti rá igazán az embert. De itt már nem is kell feltételes módban beszélnem, hiszen levegőnk, vizeink, forrásaink szennyezettsége egyre aggasztóbb, még eme erdő közeli kishazában is. Borvizes és gyógyfürdőink lepusztulása nemkülönben. Az anyanyelv állapota ugyancsak okot ad az aggodalomra. Mi magunk vagyunk ártalmára saját magunknak…

S mily riasztó lehet ilyen téren mind eme dicstelen fejlődés, mely alig harminc–negyven év alatt ment végbe körülöttünk és bennünk! Sőt erre mintegy ráadásként hozzáadódnak a székelyföldi épített örökségtől idegen, mára nem egy helyen romos állapotban lévő vasbetonszörny csarnokok, a szocialista ipar és mezőgazdaság riasztó tanújelei városon és falvainkban egyaránt, vagy újabban az ugyancsak környezetidegen anyagú, szerkezetű, színű és formavilágú bevásárlóközpontok, a fogyasztói társadalom lélektelen zarándokhelyei. Jó érzéssel tölt el viszont, hogy az igazi kultikus kézdiszéki helyek is évről évre nagy vonzerővel bírnak, a Mária-kultusz mellett Szent István, Szent László mélyen megérinti az itt élő embert.

Különben ahonnan szabad szemmel is belátható e kishaza, az a Kézdiszentlélek fölé emelkedő Perkő 719 méteres magaslata. A hegyek övezte kis medence falvai többnyire fehéren tündöklő, ég felé törő, karcsú templomtornyaikkal hívják fel magukra a figyelmet, a román kor, a gótika, a reneszánsz és a barokk üzenve általuk. A székelyföldi kis gótikus és reneszánsz templomoktól a keresztény Nyugat-Európa katedrálisaiig különben, ha van is távolság, de szakadék nincsen. Ugyanazon kultúrkör lenyomatai fedezhetők fel itt is, ott is az örökségül ránk maradt kövekben. Létbiztonságot élvező nyugati testvéreinktől csak a szegénység választ el s a történelmi félelmek tatártól, labanctól, muszkától, no meg az érzés, amikor az üldözött – hogy a Himnusz szavait idézzük – „nem lelé honját a hazában”, s mindezt nyilván a mai napig hordozza e kishaza polgára a tekintetében, a homloka ráncaiban…

Legszámottevőbb folyóvizünk a Feketeügy a Petőfi által kanyargónak mondott Tiszát idézi fel abban, aki folyását követi e rónaság kellős közepén, völgyében a hosszan elterülő Nyújtóddal, hogy aztán Kézdivásárhely mellett elhaladva, Szentkatolnát érintve, Hatolyka irányába tovább haladjon, magába ölelvén többek között Csernáton-patakát, majd a délebbre elterülő Orbai- és Sepsiszék ügyeit, azaz folyóvizeit.

Mondhatni kerek egész e kishaza, nemcsak térkép szerinti alaprajzát, de külcsínját és minőségét, belső tartalmait – amivel hozzájárult az egyetemes magyar kultúra gazdagításához, csupán Nagy Mózest, Apor Pétert, Bod Pétert, Barabás Miklóst, Bálint Gábort említve – illetően is, mint az édesanyák sütötte házikenyerek, amelyeknek íze a világ és az idők végezetéig elkísérik, aki egyszer belekóstolt azokba. Serdülőként magam is, gyalog, vagy kerékpárral egy-egy karéjt lekanyarítottam belőle, félnapi-napi járóföldet, úgymond falatonként ízleltem, de éreztem, soha be nem lehet telni vele. Táplál, ápol, erőt ad, hogy széljárta övezeteit is elviseld, sőt akár ihletadója is lehet írónak, művésznek.

Nem más, maga Petőfi vetette papírra élete utolsó napjaiban: „… Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van.” A központja, Kézdivásárhely, pláne épített öröksége révén vonzza a látogatót, ugyanakkor a vidék legkisebb falvai is sok-sok szállal kötődnek hozzá. A 20. század eleji életét felidéző Földi István írja, hogy „gyöngyszem volt ez a kicsike város még akkor is, ha nem mérnöki tervek szerint épült (…), gyöngyszem volt, mert azzá tették azok, akik benne laktak.” Lakói szeretik, ha lokálpatriótának látszanak. Jó tudni azonban, hogy akár elvakultságot is hordozhat magában ez a szellem, és nagy mulasztást követne el, aki ebből fakadóan feledné, hogy ember és magyar.

---------

Erdővidék: a bűbájos táj

A történelmi Miklósvár, illetve Bardoc fiúszékekből álló Erdővidék a mai Kovászna megye északnyugati részén terül el. Keleten a Baróti-hegység, északkeleten és északon a Dél-Hargita, nyugaton pedig a Persány-hegység határolja a Barótot és további huszonnégy települést magában foglaló vidéket. Lakossága ma közel 30 ezer fő, ennek majdnem 90 százaléka magyar.

A földrajzilag és hagyományait tekintve is egységes, de közigazgatásilag évszázadokon át kettészakított Erdővidék elöljárói évtizedeken keresztül próbálkoztak a Háromszék részét képező Miklósvár, valamint az Udvarhelyszékhez csatolt Bardoc fiúszékek egyesítésével. Ennek érdekében az 1880-as években például több beadvánnyal fordultak az akkori kormányhoz, igyekezetükhöz pedig rendre az akkor országgyűlési képviselő Benedek Elek támogatását is kérték. Bár az erdővidéki Kisbaconban született Benedek Elek mindenben támogatta földijeit, a vidék egyesítése mégsem jöhetett létre, amiért 1902-ben Erdővidék valamennyi helységének képviselői nagygyűlésen fogadták el azt az emlékiratot, miszerint Erdővidék egyesíttessék, és – a szomszéd megye magyarsága számának, illetve arányának növelése érdekében – csatolják Brassó vármegyéhez.

Ez a változat sem sikerült, gyakorlatilag az 1968-as megyésítés egyesítette az addig kettészakított Erdővidéket. Ekkor nyerte el városi rangját Erdővidék mindenkori legjelentősebb települése, szellemi és gazdasági központja, Barót.

A keleti gyepűvonal

Az erdővidéki életkörülmények lehetővé tették, hogy az ember ősidők óta lakja ezt a régiót, ezt igazolják az eddig előkerült kőkorszaki és ennél számosabb réz-, bronz-, illetve vaskori leletek. A történeti források tanúsága szerint az ókorban és a népvándorlás korában is lakott volt a vidék, a dákok, rómaiak, gótok, gepidák, hunok, szlávok, avarok, besenyők több-kevesebb ideig laktak Erdővidéken. De a honfoglaló magyarok jelenlétét igazoló leletek is előkerültek, ugyanis Erdővidék nyugati szélén húzódott a 11. század végi, 12. század eleji Magyarország keleti gyepűvonala.

A székelyek a 12. század végén telepedtek meg Erdővidéken. Bardoc fiúszékre a telegdi székelyek szállásterületéről, Miklósvár fiúszékre pedig a sebesi-sepsi székelyek szállásterületéről telepedtek be Erdővidékre, de hogy ezen a vidéken korábban is voltak települések, ezt az igazolja, hogy a Székelyföld három legrégebbi oklevelekben említett települése is Erdővidéken található. Nagyajtát és Miklósvárt ugyanis egyaránt 1211-ben, Barótot pedig 1224-ben említik először az oklevelek. Az erdővidéki települések nagyobbik részéről az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékben találni a legkorábbi írásos említést, néhány helység pedig a 18–19. században jött létre.

Erdővidék természeti és altalajkincsekben egyaránt bővelkedik. Székelyföld legcsodálatosabb részei közé tartozik a Vargyas-szoros, ahol eddig 125 kisebb-nagyobb barlangot leltároztak, illetve tártak fel a kutatók. A legjelentősebb altalajkincs a borvíz és a barnaszén, de a természeti kincsek közé tartoznak a változatos élővilágban gazdag erdőrengetegek.

Épített örökségben, legendás helyekben is gazdag ez a vidék. A műemlékként nyilvántartott bodvaji kohónál öntötte 1848 novemberében a székely ezermester, Gábor Áron Háromszék önvédelmi harcának első két ágyúját, a legendás „varangyos békákat.”

Barót, a főváros

Az Erdővidék „fővárosának” tekintett, a közigazgatásilag hozzá tartozó öt falu lakosságával együtt ma közel 10 ezer lelkes várost 1224-ben II. Endre magyar király adománylevele, az Andreanum említi először írásban. Nevét igen sokféleképpen származtatják: az egyik változat szerint a mongolok dúlásakor egy ifjú pár a hegyekben bujkálva megpillantotta a patak mentén elterülő békés helyet, és felkiáltottak: „Bár ott lenne helyünk!”, s midőn megtelepedtek, és számos utódot nemzettek, innen a helység neve. Más változat szerint Barót neve a türk „bara aldü”, azaz ’szürke menyét’ kifejezésből ered, megint más változat szerint a helységet a honfoglaláskor ide letelepedett Barót nemzetség alapította. A település már a 17. században megkapta a vásártartási jogot. Itt működött Miklósvárszék székháza, Erdővidék kaszinója.

A város évszázadokon át kézműiparáról volt híres. Alapvető változást hozott azonban a szomszédos Köpec falu határában 1872-ben beindított, majd az 1960-as években mind a fejtés, mind az adminisztráció tekintetében Barótra költöztetett szénbánya. A vállalat fokozatos leépülése az 1990-es évek második felében kezdődött, majd néhány hónappal ezelőtti bezárása közel 3000 embert hagyott munka nélkül. Ma a még fennmaradt egyetlen fejtés, valamint a városban és vidékén működő, többnyire fafeldolgozó és építkezési magánvállalkozások képtelenek foglalkoztatni az erdővidéki munkaerőt, ezért nagyon sokan külföldön, elsősorban Magyarországon keresnek megélhetést.

--------

Orbaiszék: keleti bástya

A történelmi Sepsi-, illetve Kézdiszék, valamint a keleti régi országhatár közé szorítva Orbaiszék a Mezőföld (a Feketeügy síkja) keleti részét, a háromszéki havasok egy szakaszát, és a hozzá tartozó hegylábi övezetet foglalja magában. Ez az egykori Háromszék – a mai Kovászna megye – egyik legkeletibb vidéke. Kutatók szerint Orbaiszéken a 11. században magyar népesség élt, ehhez csatlakozott a dél-erdélyi Szászorbó vidékéről a 12–13. században áttelepített székelység. A sepsi-, illetve kézdiszéki székelyekhez hasonlóan az orbaiszékiek is őrzik a szék elődeik egykori szálláshelyéből származó nevét, igaz viszont, hogy a helységek közül ma már csak a Barátos községhez tartozó Orbaitelek falu hordozza nevében a származási hely, illetve a mai szék nevét. Orbaiszék területe közel 750 négyzetkilométer, lakossága 2002-ben 30 012 fő volt, ebből 22 536 fő – azaz 75 százalék – magyar, a többi pedig román, roma, illetve más nemzetiségű.

Az okmányok 1396-ban említik először az orbai székelyeket, mint a magyar királyság legkeletibb védőbástyájának lakóit, a szék neve latinul 1419-ben, magyar változatban pedig 1466-ban fordul elő először.

A történelmi Orbaiszék székhelye, Kovászna, földrajzi adottságainak ásványvize