Máthé Csongor kifejtette: azontúl, hogy egy településnek elkülöníthető a bel- és külterülete, kötelező olyan övezetekre felosztani, amelyek esetében a helyi urbanisztikai rendelet, városrendezési terv tartalmazza a vonatkozó szabályokat. Például hogy milyen magasak lehetnek az épületek, hogy mekkora kell legyen a zöldövezet aránya a beépítetthez képest, hogy egy parcella hány százalékát szabad beépíteni, és hogy milyen jellegű tevékenységeket lehet abban az övezetben folytatni.

„Minél szigorúbbak ezek a szabályok, annál élhetőbb lesz az övezet, a település” – szögezte le.

Kiskapuk, betartatlan szabályok

A szakértő szerint Romániában általában nem az jelenti a problémát, hogy ne lenne szabályozás, hanem hogy vannak kiskapuk, illetve sokszor nem tartják be a meglévő szabályokat. Viszonylag gyakran, általában tízévente szokták, kell frissíteni a települések városrendezési tervét, hogy lépést lehessen tartani a gazdasági, társadalmi fejlődéssel.

Románia városaiban intenzíven érezteti hatását a rendszerváltás előtti „építkezési kedv”, a néhány évtized alatt felépített hatalmas és gyakran nem túl élhető tömbháznegyedeket ma nem lehet „megritkítani”. Ezek a városrészek ma is rontják az országra vonatkozó számadatokat, és rontani fogják akkor is, ha a jövőben más irányokat vesz az urbanisztika. Romániában – bár nincs erre vonatkozó pontos, naprakész és reális adat – az egy főre eső zöldterület valószínűleg a nagyvárosok esetében még mindig jócskán az európai uniós ajánlás alatt van.

Épp ezért egy olyan város esetében, mint például Kolozsvár, ahol a tanév során több ezer egyetemista lakik, illetve sokan élnek és dolgoznak a városban úgy, hogy nem ott van a hivatalos lakhelyük, a valóság nagyban eltérhet a hivatalos adatoktól. Eközben az Európai Unió 26 négyzetméter zöldövezetet „vár el” lakosonként tagországaiban, Romániában is ez a kitűzött célérték. Közben jóval messzebb vagyunk az ENSZ ajánlásától, amely 50 négyzetméter zöldterület/fő.

Máthé Csongor azt is leszögezte, hogy természetesen vannak pozitív példák is, illetve olyan esetek, amikor a befektető – igazodva egy adott társadalmi réteg elvárásaihoz és lehetőségeihez – az önkormányzat elképzeléseitől függetlenül, maga épít fel úgy egy lakóparkot, hogy az teljesen élhető, élvezhető legyen zöldövezettel, sportpályákkal, bicikliutakkal és így tovább. Ám az ilyen negyedekben, környékeken található ingatlanok ára is tükrözi ezt a szándékot, és csak egy bizonyos réteg számára elérhetők, „prémium lakások” létesülnek.

Megvalósul a pozitív kolozsvári példa?

A szakember szerint egész Romániában egyetlen olyan pozitív példa említhető, amely egy önkormányzat irányából indult: a kolozsvári Szopor negyed terve.

Ugyanakkor hozzátette, hogy bár jók a kilátások, hiszen a városrész egy viszonylag ideális helyre van tervezve, illetve területén jelenleg csak kevés magántulajdonban levő lakóépület van, mégis aggodalomra ad okot, hogy a kincses város történetében nem ez az első ilyen terv (az egyik a Lomb, a másik pedig az Ifjúsági negyed lett volna). És az előzők épp egy korábbi világválság, a 2008-as gazdasági krízis miatt nem valósultak meg, így sajnálatos lenne, ha a mostani terveknek a jelenlegi háborús helyzet, illetve az energiaválság ártana, tenne keresztbe.

Másfelől probléma az is, hogy a terület főképp magántulajdonban lévő kisméretű parcellákból áll, azaz a birtokviszonyok nem kedveznek a nagy volumenű befektetéseknek, mert több telektulajdonostól kell megszerezni a területet.

A szakértő ennek kapcsán azt is leszögezte, hogy bár gyakran keverik a két fogalmat, különbség van a zöldfelület és zöldterület között: míg előbbi a település területén belül a növényzettel fedett, benőtt, betelepített területek összessége, utóbbi területfelhasználási kategória, melyre sajátos jogszabályi előírások vonatkoznak. A zöldterületek minden esetben közterületek, például a közparkok, közkertek, fásított közterek és a játszóterek. Azt is megtudtuk, hogy léteznek úgynevezett rozsdaövezetek is, amelyek elsősorban olyan egykori ipari telephelyek, ahol vagy teljesen megszűnt az ipari/gazdasági tevékenység, vagy csak az illető telephely egy kis részén folyik alacsony intenzitással. Az ilyen, urbanisztikailag leromlott és kihasználatlan területeket célszerű lenne rehabilitálni, új funkciót adni nekik (lakó-, sport- vagy zöldövezetként), ám ez a folyamat igen költséges.

Eljöhet a szigorítások ideje is

Máthé Csongor elmondta, mindig meg van határozva az önkormányzat által, hogy egy adott parcella hány százalékát szabad beépíteni, de az általában nincs, hogy a maradék területen lebetonozott parkoló vagy park és játszótér kap helyet. A parkolóhelyek kapcsán megjegyezte, hogy itt is sok a kiskapu, illetve próbálnak „kreatívnak lenni” a befektetők: épülnek olyan tömbházak is, hogy nem tartozik valamennyi lakáshoz parkoló, vagy ha igen, akkor is egy-egy autó helye nagyon-nagyon szűkös.

És kérdés, hogy ami addig épül, amíg ez bekövetkezik, az mennyire fogja majd a későbbiekben megkeseríteni az ott élők életét, a város mindennapi működését” – fejtette ki. Hozzátette, hogy egyre több példát látunk akár Erdélyben is, hogy az önkormányzatok kikérik és tényleg figyelembe veszik a szakértő szervek véleményét, és ennek sok esetben látszik a pozitív hatása.

Azt is elmondta, hogy Nyugat-Európában vagy akár a szomszédos Magyarországon is szigorúbb a szabályozás, illetve sok esetben a magasabb társadalmi elvárások is alakítják a befektetők elképzeléseit. Arról is szó esett, hogy a lakosoknak nagyon kevés beleszólása van ebbe a rendszerbe. A már meglévő épületek esetén ugyebár hiába tiltakozik a múlt rendszer tömbházai közé „szorult” házikó tulajdonosa: nincs hogy orvosolni a helyzetét, illetve az új épületek esetében vannak bizonyos paraméterek, amelyeknek meg kell felelni. De az tény, és el kell fogadni, hogy egy fejlődő nagyváros közepén senki sem várhatja el, hogy az árválkodó kertes háza udvaráról csak a kék eget lássa.